Tolnai Világlapja, 1904. október-december (4. évfolyam, 40–52. szám)
1904-11-27 / 48. szám
1628 TOLNAI VILÁGLAP akf5 A szultán QJMT írta Bródy Sándor Amikor a padisah, minden igazhivők ura, egy kis régi fajtája mulatságot csinált híveinek és hamarjában agyonveretett néhány ezer örmény szolgát , sietve siettem le Konstantinápolyba, hogy még lássam régi fényében, nagyságában és furcsaságában, mert félős, hogyha rosszkedvű Európa egyszerre csak összelövetl és sohse látom többé. Pedig mily gyönyörűség látni a múltat és néhány napi utazás révén visszamenni az időben pár száz esztendőt. És megnézni benne azt az izgatott, beteges embert, aki a világ egyik legelső ura és még haldoklásában is félelmetes, még elmúlásában is rettentő lehet, ha szeszélye úgy akarja. Az jut lefelé, az állomásdit játszó gonosz kis országokon át: unalmas és fárasztó, dél gyönyörűen végződik a Boszporusban. A kék habok vagy két órán nevetgélnek és kaczéran tükrözik vissza a konstantinápolyi nyaraló palotákat Abdul Aziz ötödik feleségének fehér márványházától kezdve a Calice báró új, de osztrák palotájáig. Friss reggel volt, a háremek farácsán át kiváncsi és vágyakozó szemek leselkednek a keresztény hajóra és a Meteor méltósággal ment lefelé. Fehérképű szép török asszonyok, félénkek, babonásak, egy kissé kegyetlenek, mindegy nekem : — üdvöz legyetek ! Lobogtattam a fehér kendőt, hátha valamelyik visszaintene ? Akadt is egy, — az ura még aludhatott — aki csúfondárosan kidugta rám — vagy a hajóra ? —la nyelve hegyét. Ah, tehát eljöttetek a ti csupaszképű asszonyaiktól, akik tengeri füvet viselnek a fejükön haj helyett,, és a legtöbbjének olyan szeme van, mint a macskának és soknak nem egy ura . . . Az út végefelé felmásztam a fedélzetre és ott feküdtem napban, esőben, szélben, mert mindháromban volt részem ez egy napon. A hajó rémült tánczot járt velem és a fejemben végtelen hopszpolkát jártak a legkülönbözőbb képek. A gavallér, a nagy, sötét háztömbök, a kisasszonyok, az Aja Sofia, amelybe — mint kisebbik testvér — belekapaszkodott a Deni Dsami, mindegyik négy minaretjével, amelyek külön szólót is lejtettek, de össze is fogódzkodtak. Előre, képzeletemben — szédülő fejemben — tánczolt az egész véres Sztambul, a szkutari-i szent temető két millió török halottja, komoly turbános férfi sírkövek, rózsavirágos karcsú fejfák. Aztán az aranyszarv hídja leszakadt és minden a fehér márványtengerbe esett. Az afrikai lányok úgy úszkáltak a vízben, mint a csibor, ez a szép fekete vizibogár. Péntek volt éppen, elmentem megnézni azt az igen nagy urat, akihez képest az orosz czár szabad, mint a fecskemadár, az örmény menekült konszolidált férfia. A pápa őszentsége nincs úgy bezárva a Vatikánba, mint Abdul Hamid a Yildizbe, a palaisbe, mint ahogy itt nevezik a lakóhelyét. Egy külön nagy városrész ez, óriás arányú és pompás , mint minden itt Bizánczban. Ő felsége egy évben legfeljebb kétszer mozdul ki innen, a Bajrám- és Ramazan-ünnepen, de a városban marad és hadseregének színe-java észkortkozza. Megy az örömünnepre, átvenni a neki felajánlott szüzet, de mondják, nem örül a kedves és ifjú leánynak, halotthalvány rendesen, remegve ül a paripáján. Pedig ő a szultán , maga Törökország. A törvény szerint nincs is magánbirtok a birodalmában, minden az övé, az összes ozmán vagyon — albérlet. Ezenkívül van neki vagy húszezer háza itt Sztambulban, száz milliója az angol bankban. Pedig egészen szegény legény volt, amikor a szultánságot kezdte, de tizennyolcz év alatt úgy — mondják — jó gazdának mutatkozott. Hanem lássuk a tulajdon szemeinkkel őt magát, mert mindjárt jön "a szelamlikra, imádkozni, idié a Hamidie dzsámiba, melyet ő építtetett palotája tőszomszédságában. A többi padisah imádkozás czéljából mind messzebbre mert menni a lakóházától. Gondolom, valamennyi, vagy legalább az Abdul Hamid két-három elődje meg is bánta. Dél elmúlt, a katonák már sereglenek elő mindenfelől. A szelamlik voltaképpen kezdődik már, de én se a kezdetet, se a véget le nem irom. Ments isten, hogy az orientalista írók kenyeréhez nyúljak, nem vagyok én itt szépliterátor, csak azért jöttem, hogy őt és a forradalmat lássam. És ez az első szelamlik az ördögi vérengzések óta, amióta az örményeket leverette, legelsőbben fog imádkozni a szultán. Ennyiben érdekel az egész gyönyörű szertartás, amelyet leírni inkább a festő mestersége, mint az íróé. A színek pompáját a legfürgébb toll se tudja lejegyezni és osztályozni. Égő piros, égő fekete, égő fehér minden. Égnek : a kék, a zöld színek. Talán mégse értenek, mit mondok, ebbe a képbe belebódulsz bajtárs, mondhatom, hagyjad. A katonaság fényes, rendes, vad és fegyelmezett. Ámde nekem az jut eszembe, hogy csak néhány napja Bujukdereben közülük egy szakasz megrohant és kirabolt egy péket. És amíg bennünket a szultán vendégeképpen látnak udvarias udvari tisztviselők, elegáns katonák, amíg kávéval és teával traktálnak , arról képzelődöm, hogy hátha ezek az italok meg vannak mérgezve, ő felsége elunta az alakoskodást, elég a tréfából, halál teátok gyáva kutyák, betolakodott gyaurok. Képtelen fantázia, a török, az úr, az ilyent nem tesz. Ámbár Abdul Hamidról mondják, hogy az ötletek embere, vad és erőszakos, egészen keleti még. Csak a munka szeretetében más, abban amerikai. Hajnaltól napestig dolgozik. Mindenben benne van, mindent ő intéz el. Az állami utalványokat ötszáz fonton felül ő írja alá. Megkérdezése nélkül mit sem mernek elintézni, csak a kurrens dolgokat. Az írásokat hordják utána az egyik szobából a másikba, mert mindig vándorol, éjjel is. Évek óta álmatlan, harmincz helyen is vettet magának ágyat és végre is ott nyugszik, ahol maga vaczkol magának ideiglenes fekvőhelyet. Felköltögeti a gyermekeit, különösen a kis Bourhan Eddin effendit, aki ime már itt áll glédában a templom előtt és várja a szelamik kezdetét, az apját. Jön a hárem ! Ugye most figyelsz jó európai olvasóm ! De nem tudok mondani semmi pikantériát. Két csukott hintó gördül lefelé a palotából. Mellette eunuchok, inasok. A hintók megállnak a dzsámi udvarán, a fehér lovakat kifogják, a hölgyek a kupéban maradnak. Semmit sem lehet látni, csak elképzelni, hogy a szinte légmentesen elzárt kocsik belsejében mily iszonyú forróság lehet. A nap teljes erejével tűz le mindkettőre és nincs egy csepp árnyék. Egy óráig főnek ott benn