Tolnai Világlapja, 1904. október-december (4. évfolyam, 40–52. szám)
1904-11-27 / 48. szám
1630 TOLNAI VILÁG-LAP Románcz prózában is Király-idillekből Tennyson árnyékának A nagyobb válalatokat ő eisezlte ki és ő hajtotta végre. Hogy ezeket az ügyeket mesterien intézte , Milics nem tagadta. De hát Linát soha se ragadta el a temperamentum; ő elvből operált és egyezett volna, de ebben a kis szürke mezei egérben igen gyűlölte a férfiúi jellemtelenséget. Azonfilozófiából. Egyébként ki nem állhatták egymást. Lina utálta az urát. Egy szép haramiával csak megkivül mélységesen lenézte Milicset, mivel hogy sokat tudott, amihez Milics egy cseppet se értett. Házasfelek közt mindig kész veszedelem, ha az aszszony többet tud, mint a férfi, s Milicsék régen vasvillával mentek volna egymásra, a nélkül az életbölcseség nélkül, melynek Milics oly szép példáját adta. Mikor Lina beköltözött a palotába, Milics a struccz példáját követte; nem akart látni és nem látott semmit. S minél messzibbre dobta Lina a fejkötőjét, Milics annál mélyebben dugta be a fejét a homokba. Lina, okos asszony lévén, megbecsülte ezt az elmésséget, s lassan kint megbékült sorsával ; belátta, hogy kényelmesebb férjet nem kaphatott volna. Ez azonban nem gátolta benne, hogy Milicset igen ocsmánynak találja. Viszont Milics is gyűlölte ezt a házi ellenséget, akinek annyira a hatalmában volt. Nem mintha valami nagyon bántották volna azok a históriák , de Lina kissé túlságosan éreztette vele a megvetését, s Milics erre csak fogcsikorgatással válaszolhatott. A kövér szőke asszony kitűnően ismerte Milicsnek összes viselt dolgait, kalandjait szárazon és vizen, tudta, hol s milyen néven szerepelt hajdan, a sötét időkben; nem lehetett biztosra venni, hogy, ha Milics válópert indítana, nem végződnék-e ez a per a büntető törvényszéknél ?! Szóval, Milics szívből viszonozta Lina érzelmeit, s nem csekély önváddal gondolt arra az órára, amikor elhatározta, hogy bigámiát fog elkövetni. Bánatán azzal könnyített, hogy ha szerét tehette, egyet-mást ellopott Linától, de ez az öröme ritkán volt tökéletes, mert Linának nagyon jó szeme volt, s az emléket rendesen vissza kellett adni. Ilyenuszonyok között Milics és Lina nemi igen vágyódtak egymás társaságára. Csak az «ügyek» hozták össze őket. Az efféle tárgyalásokon Milics úgy beszélt a feleségével, mint egy alárendelt tisztviselő a feljebbvalójával; politikai dolgokban mindig elismerte a Lina felsőbbségét. Ebben az elsőbbségben vakon bizakodott, s az audienczia után azzal a meggyőződéssel nyitott be Linához, hogy a szőke asszony, mint már annyiszor, most is csak kirántja a hínárból. Nem is csalódott. Lina egy kicsit elgondolkozott, s csakhamar megtalálta a hőn óhajtott ideát. — Ha nincs pénz — szólt — és nagyon nincs, rettentően nincs, akkor nem marad egyéb hátra, mint kártyázni. Milicsnek eleinte nem tetszett az ötlet. — Az idea nem rossz, de végre is, a siker kétséges. — Kétséges ? — pattant fel Lina. — Már hogy volna kétséges ? ! Veszteni nem veszíthet, ugye ? Hogy nyerjen, az a mi dolgunk. Ami ezt illeti, magamra vállalom az ügyet. — De ki az ördög kártyáznék ezzel a nagy orrúval ?! Az egész világ tudja, hogy soha sincs egy vörös garasa se. — Ki ? Hát majd megmondom. Először is Volkin. Volkin ugyan igen kellemetlen fráter, mert ha lerészegszik, oly illetlen, hogy utoljára is ki kell dobni a teremből . . . — És mindig lerészegszik. — Annál jobb ránk nézve. — Volkin el sem jön. A vén róka bizonyosan megszimatolja, hogy mi készül itt, s kinevet bennünket. — Eljön, ha megtudja, ki lesz a többi vendég. Félti ugyan a pénzét, de ha igazi urakkal mulathat, marokra fogja az aranyat, s úgy gurítja szerte. Hadd lássák, kicsoda ő! — S ki lenne itt az igazi ur ? — A norfolki herczeg. — Teringettél! — kiáltott fel Milics. — Kezdem érteni a dolgot! — A norfolki herczeg, ha kártyázni hívják, fölkel az ágyából, elmegy a harmadik világrészbe, játszik, ha tetszik, hét nap, hét éjjel, s kölcsön ad, hogy tovább játszszanak vele. — Igen, attól kitelik, hogy leül kártyázni Levante urával. De a norfolki herczeg Skócziában vadászik, s ha kártyázni akar, nem kell ilyen meszszire utaznia. — El fog jönni, ha mondom. Vendége van, akit nem tud lerázni a nyakáról. Eljön már csak azért is, hogy a vendégét a mi nyakunkba sózza. S tudod-e, ki ez a herczeg ? Ő felsége, a kannibálok királya. Milics csak most kezdte méltányolni a tervet. — Micsoda diplomata ön! — hizelgett paráncsokijának. — A kannibálok királya — folytatta Lina — mióta gyomorhurutot kapott s átjött Karlsbadba, úgy megszerette Európát, hogy haza se akar menni. Harmad éve összeismerkedett Arzénnal a Sprudelnál, s úgy emlékszem, nagyokat mulattak együtt az Elzüllött Fejedelmekhez czímzett fogadóban. Bizonyos vagyok benne, hogy elfogadja a meghívásunkat. — Deatitulus? Kártyázni nem hívhatjuk őket. — Sas-vadászatot rendezünk nekik. És a fogadtatás ? A dinom-dánom? Mindez pénzbe kerül.— Annyi még akad. Ne félj, nem lesz szükség az én ezüstnemümre. A legrosszabb esetben Arzén zálogba fogja tenni, ha mást nem, a zálogczéduláit. III. így történt, hogy a stefanopoliszi állomásra, ahol a vasúti őr, illetve az állomásfő tisztjét egy szomorú öreg kecske teljesítette, két héttel a leírt jelenetek után, egy különvonat robogott be, mely igen előkelő vendégeket hozott magával. Kik voltak ezek az előkelő vendégek, a szíves olvasó ki fogja találni. Ő felsége, a kannibálok királya, elsőnek szállt ki a szalonkocsiból. Szürke czilindert és szürke repingote-ot viselt; gomblyukában bumbago virág díszlett. Rugalmas léptekkel sietett levantei kollégája üdvözlésére, s meleg kézszorítás után után mind a két orczáján megcsókolta nagyorrú cousin-jét. írta Ambrus Zoltán