Tolnai Világlapja, 1905. január-március (5. évfolyam, 1–13. szám)
1905-01-29 / 5. szám
TOLNAI VILÁG-LAP Csokonay Vitéz Mihály Halálának 100 éves évfordulója alkalmából. A magyar költészet egyik legnagyobb dalosa halálának 100 éves évfordulóját ünnepeljük január 28-án. Annak a Csokonay Vitéz Mihálynak emlékét, akinek a nevéhez fűződik a magyar nemzeti költészet feltámadása. Csokonay Vitéz Mihály tisztes debreczeni czivis családból származott. Atyja jóhírű seborvos, vagy amint akkor mondták, kirurgus volt. Ifjú éveiből annyit tudunk, hogy négy éves korában már folyékonyan írt és olvasott, és 13 éves korában veszítette el atyját. Iskoláit Debreczenben végezte és verseivel, miket egyes alkalomra irt, már 16 éves korában hírnévre tett szert és mint husz-huszonegy éves ifjú, a debreczeni kollégium hivatalos poétája és a költészettan tanítója volt. Úgy látszik azonban, Csokonay szabadság után vágyó lelke nem fért meg a kollégium falai és szigorú szabályai közt s a tanári kar kénytelen volt többször megfeddni mulasztásaiért, aminek a vége az lett, hogy Csokonaynak tanítói állásáról le kellett mondania. Elkeseredésében hátat fordított Debreczennek, sőt a költészetnek is, elment Sárospatak jogot tanulni. A törvénytudománynyal sem tudott megbarátkozni. Egy ideig barátainál tartózkodott, majd hírét hallva,hogy Pozsonyban a nemesség összegyűlt, megszavazni a Napóleon elleni hadjárat költségeit és ujonczait, Pozsonyba siet és ott egy lapot indit. Számításában csalatkozva hagyja el Pozsonyt. Apró sikerei nem elégítették ki, vállalata sok pénzáldozattal járt. Reménykedve megy el Komáromba, hol a hadjárat dolgában gyűlés volt hirdetve, de czélját most sem éri el : költészete most sem ébreszt figyelmet, de egy új szerelem aranyozza meg életét, mely ettől kezdve más irányt hoz életének és költészetének. Megismerkedik egy Vajda nevű kereskedő leányával, Juliannával, kit Lilla néven örökít meg. Szerelmében is csalatkozik. Lillája egy nála gazdagabb férfiúnak nyújtja kezét. Csokonay elmerül az abban a korban divatos melankóliában, átadja magát, hol komor, hol érzelgős mélabunak. Természete azonban nem tagadja meg magát. Fokozott vigságban keres vigasztalást a derült Dunántúl vidám házainál, míg a megélhetés gondjai a csurgói iskolába küldik. Itten tölt mintegy 10 hónapot termékeny költői munkálkodás közt, öt évi vándorlás után Csokonay visszatért Debreczenbe. Visszavonul mindenkitől, csak a munkának él ott, simítgatja régi munkáit. «Itt a magánosságban eltemetve élek magamnak, hazámnak és az én szokott foglalatosságomnak ; az irigy fel nem talál ősi nádfedelem alatt, a világnak sziszegései be nem hatolnak könyveim közzé. Érzem, hogy esméretlen csendességben lelkem is, mely a szerencse hányatásai között törpévé lett — óriásodni kezd . . . Közeledik a vég. Csokonaynak a gyenge szervezete nem bízta meg azt a sok irányú és nehéz szellemi munkát, amire vállalkozott, amit ő kevesellett is. Hamar megőrlötte. Hozzájárult még számtalan anyagi baja: Házikójuk pusztulása, méltatlan bánásmód. Egy januári utazás megölte, 1805. január 28-án. Emlékét — óriási szellemi örökön kívül, mit a nemzetnek és a világirodalomnak hagyott, Debreczenben, Csurgón és másutt érczszobra — és a sok monda és tréfái, anekdota is fenntartja, — Íme egy-két epizód: Híres hitszónok, vagy mint akkor mondták, prédikátor is volt Csokonay. Egy alkalommal, barátai megtréfálni akarván czimborájukat, a prédikálószékbe a biblia helyett egy szakácskönyvet helyeztek el. Tudvalevőleg, hogy a prédikáczió előtt, a bibliából felolvassa a pap az alapigéket, amik alapján építi beszédjét. Nagy volt hát Csokonay bámulata, midőn a vaskos könyvet kezébe vévén kinyitja és ott a próféták kenetteljes intelmei helyett az eczetes uborka készítésének a módját olvasó. De találékonysága itt sem hagyta cserben. Az eczetes vízzel megitatott Jézus szenvedéseiről olyan prédikácziót mondott, hogy hallatán, a tréfás czimborák is, kik elmentek meghallgatni Csokonayt — elsírták magukat. Csokonay egy kis falucskába volt kirendelve ünnepi szónoknak. Úgynevezett légállóban járt, s mint ilyen a helybeli tiszteletes vendége volt. Történetesen a tiszteletesnek lánya is volt, ki megakarván tréfálni a legárust, kabátja zsebébe, zsebkendő helyett egy szép pirosra sütött lekváros palacsintát dugott. Mikkor Csokonay a szónoklás hevében kissé megizzadt homlokát zsebkendőjével le akarta törülni, meglepetve érzi, hogy ott az illatos keszkenő helyett holmi lágyállományú tészta van. Ez sem hozta ki a sodrából, elmondja a beszédet, de a beszéd végén a miatyánkból kihagyta ezt a mondatot: és add meg nekünk a mindennapi kenyerünket. Csokonay Vitéz Mihály Meghalt 1805 január 28.