Tolnai Világlapja, 1905. január-március (5. évfolyam, 1–13. szám)

1905-01-29 / 5. szám

TOLNAI VILÁG-LAP Csokonay Vitéz Mihály Halálának 100 éves évfordulója alkalmából. A magyar költészet egyik legnagyobb dalosa halálának 100 éves évfordulóját ünnepeljük ja­nuár 28-án. Annak a Csokonay Vitéz Mihálynak emlékét, akinek a nevéhez fűződik a magyar nemzeti köl­tészet feltámadása. Csokonay Vitéz Mihály tisztes debreczeni czivis családból származott. Atyja jóhírű seborvos, vagy amint akkor mondták, kirurgus volt. Ifjú éveiből annyit tudunk, hogy négy éves korában már folyé­konyan írt és olvasott, és 13 éves korában veszí­tette el atyját. Iskoláit Debreczenben végezte és verseivel, miket egyes alkalomra irt, már 16 éves korában hírnévre tett szert és mint husz-huszonegy éves ifjú, a debreczeni kollégium hivatalos poé­tája és a költészettan tanítója volt. Úgy látszik azonban, Csokonay szabadság után vágyó lelke nem fért meg a kollégium falai és szigorú szabályai közt s a tanári kar kénytelen volt többször megfeddni mulasztásaiért, aminek a vége az lett, hogy Csokonaynak tanítói állásáról le kellett mondania. Elkeseredésében hátat fordí­tott Debreczennek, sőt a költészetnek is, elment Sárospatak jogot tanulni. A törvénytudománynyal sem tudott megbarát­kozni. Egy ideig barátainál tartózkodott,­ majd hírét hallva,­­hogy Pozsonyban a nemesség összegyűlt, megszavazni a Napóleon elleni hadjárat költségeit és ujonczait, Pozsonyba siet és ott egy lapot indit. Számításában csalatkozva hagyja el Pozsonyt. Apró sikerei nem elégítették ki, vállalata sok pénzál­dozattal járt. Reménykedve megy el Komáromba, hol a hadjárat dolgában gyűlés volt hirdetve, de czélját most sem éri el : költészete most sem éb­reszt figyelmet,­­ de egy új szerelem aranyozza meg életét, mely ettől kezdve más irányt hoz éle­tének és költészetének. Megismerkedik egy Vajda nevű kereskedő leányával, Juliannával, kit Lilla né­ven örökít meg. Szerelmében is csalatkozik. Lillája egy nála gazdagabb férfiúnak nyújtja kezét. Cso­konay elmerül az abban a korban divatos melan­kóliában, átadja magát, hol komor, hol érzelgős mélabunak. Természete azonban nem tagadja meg magát. Fokozott vigságban keres vigasztalást a derült Dunántúl vidám házainál, míg a megélhetés gondjai a csurgói iskolába küldik. Itten tölt mint­egy 10 hónapot termékeny költői munkálkodás közt, öt évi vándorlás után Csokonay visszatért Deb­­reczenbe. Visszavonul mindenkitől, csak a mun­kának él ott, simítgatja régi munkáit. «Itt a ma­gánosságban eltemetve élek magamnak, hazámnak és az én szokott foglalatosságomnak ; az irigy fel nem talál ősi nádfedelem alatt, a világnak szisze­­gései be nem hatolnak könyveim közzé. Érzem, hogy esméretlen csendességben lelkem is, mely a sze­rencse hányatásai között törpévé lett — óriásodni kezd . . . Közeledik a vég. Csokonaynak a gyenge szer­vezete nem bízta meg azt a sok irányú és nehéz szellemi munkát, amire vállalkozott, a­mit ő keve­­sellett is. Hamar megőrlötte. Hozzájárult még szám­talan anyagi baja: Házikójuk pusztulása, méltat­lan bánásmód. Egy januári utazás megölte, 1805. január 28-án. Emlékét — óriási szellemi örökön kívül, mit a nemzetnek és a világirodalomnak hagyott, Deb­reczenben, Csurgón és másutt érczszobra — és a sok monda és tréfái, anekdota is fenntartja, — Íme egy-két epizód: Híres hitszónok, vagy mint akkor mondták, prédikátor is volt Csokonay. Egy alkalommal, ba­rátai megtréfálni akarván czimborájukat, a prédi­kálószékbe a biblia helyett egy szakácskönyvet helyeztek el. Tudvalevőleg, hogy a prédikáczió előtt, a bibliából felolvassa a pap az alapigéket, amik alap­ján építi beszédjét. Nagy volt hát Csokonay bá­mulata, midőn a vaskos könyvet kezébe vévén ki­nyitja és ott a próféták kenetteljes intelmei he­lyett az eczetes uborka készítésének a módját ol­vasó. De találékonysága itt sem hagyta cserben. Az eczetes vízzel megitatott Jézus szenvedé­seiről olyan prédikácziót mondott, hogy hallatán, a tréfás czimborák is, kik elmentek meghallgatni Cso­­konayt — elsírták magukat. Csokonay egy kis falucskába volt kirendelve ünnepi szónoknak. Úgynevezett légállóban járt, s mint ilyen a helybeli tiszteletes vendége volt. Tör­ténetesen a tiszteletesnek lánya is volt, ki meg­akarván tréfálni a legárust, kabátja zsebébe, zseb­kendő helyett egy szép pirosra sütött lekváros pa­lacsintát dugott. Mikkor Csokonay a szónoklás hevében kissé megizzadt homlokát zsebkendőjével le akarta törülni, meglepetve érzi, hogy ott az illatos keszkenő he­lyett holmi lágyállományú tészta van. Ez sem hozta ki a sodrából, elmondja a beszédet, de a beszéd végén a miatyánkból kihagyta ezt a mondatot: és add meg nekünk a mindennapi kenyerünket. Csokonay Vitéz Mihály Meghalt 1805 január 28.

Next