Tolnai Világlapja, 1910. július-szeptember (10. évfolyam, 27–39. szám)

1910-07-24 / 30. szám

1695-TOLNAI VILÁGLAPJA Bűbájos kövek. Földünkön mindenfelé akadunk ősrégi állatok meg­kövesedett maradványaira, a­melyek néha oly tömege­sen vannak együtt egy helyen, hogy a legnaivabb em­bernek is szemet szúrnak. Persze csak a tudós szakember tudja, hogy az efféle furcsa kődarabok micsodák. Régente azonban a tudósok sem tudták, mert a tudománynak az az ága, a­mely az ilyen megkövesedett állati maradványok­kal foglalkozik, újkeletű. Az ókorban és a középkorban, a­mikor a bűbájosság és a boszorkányság eleven hit volt még az emberek között, ezek a »bűbájos« kövek nagyon nevezetes szerepet játszottak és még a régi természet­búvárok műveiben is sokszor van szó az ilyen ősrégi köveknek a csoda­ erejéről és titkos gyógyító­ erőt is tulaj­donítottak e köveknek. Néhány ilyen megkövesedett állati maradványt mu­tatunk be ma e helyütt olvasóinknak. Az első képünkön egy csomó furcsa, ágyúlöveg alakú követ látunk. Régi nevök keram­ium vagy korybant volt ezeknek a kövek­nek. Nevezték őket istennyilának vagy az ördög ujjának is és a gonosz, démoni hatalmakkal hozták őket össze­köttetésbe. Azt is hitték, hogy a haragos istenség szórja le a földre dörgés és villámlás közepette, hogy büntesse velük a bűnösöket. Éppen ezért amulett gyanánt szok­ták hordozni az emberek a kerám­iumot, mert azt hitték, hogy egyrészt óriási erőt ad a tulajdonosának és más­részt megvédi a villámcsapás ellen. Azt is hitték, hogy láthatatlanná teszi a gazdáját. A gyógyszerek között porrá törve biztos szernek tartották a sárgaság és a gör­csök ellen és még százötven évvel ezelőtt is raktáron tar­totta minden gyógyszerész. Ennek a magyarázata való­színűleg az lehetett, hogy a keram­iumok, ha dörzsöl­jük őket, különös gyantaszagot terjesztenek, mert kén­tartalmúak. Ma már megállapította a tudomány, hogy a keram­ium nem egyéb, mint egy ősrégen kihalt tintahal­félének meszes váladéka. A második képünkön egy csomó másik bűbájos követ látunk. Ezeknek a régi időben glosszopetrum vagy kígyó­nyelv volt a nevük. Azt hitték, hogy Pál apostolt Málta szigetén egyszer megharapta egy mérges kigyó, s bünte­tésből a kigyó nyelve kővé vált, mert akkor még mindenki úgy tudta, hogy a kigyó a nyelvével marja meg az áldo­zatát. Ennélfogva a kígyónyelv követ a méreg ellen való hathatós szernek tekintették és aranyba vagy ezüstbe foglaltan viselték amulett gyanánt. Ma már tudjuk, hogy ez a bűbájos kőfajta egy kiveszett czápafajtának a meg­kövesedett foga. A harmadik képünkön látható bűbájos kő nagyon szép alakú. Művész sem igen készíthette volna ízléseseb­ben. Ammonit a neve és azt hitték róla, hogy a­ki a nya­kán hordja, megálmodja a jövőt. Az ammonit, a­mely­nek sokféle alakja van, nem egyéb, mint valami rég kihalt kagylófélének a megkövesedett héja. A tudomány ma már tisztában van ezekkel a meg­kövesedett ősi állati maradványokkal és ezeknek a segít­ségével belepillant földünk történelem előtti életének a titkaiba is. De a nép ajkán ma is számos monda él még, a­mely az efféle furcsa alakú dolgokhoz fűződik. A természet műhelyéből: DiSSSESSo. Korybantok vagy keram­iumok, más néven »isten nyilai« vagy »ördögujjak«. Egy kihalt tintahalfélének megkövese­dett maradványai. Hajdanában azt hitték, hogy biztos szer a villámcsapás, a sárgaság és a görcsök ellen ; továbbá, hogy óriási erőt ad annak, a­ki a nyakán hordja és láthatat­lanná is teszi. A glosszopetrum vagy a »kígyónyelv«. Ősrégi czápafajtának a megkövesedett foga. Biztos szernek tartották mindenféle méreg hatása ellen. Az ammonit. Megkövesedett kagylóhéj. Azt hitték, hogy a­ki a nyakán hordja, az megálmodja a jövőt.

Next