Tolnai Világlapja, 1911. október-december (11. évfolyam, 40–52. szám)
Gyermekvilág - melléklet - 1911-12 / 12. szám
2 GYERMEKVILÁG Hajh! Lett nagy zümmögés-dünnyögés a sok nép között. Mind lopva odasanditott az ökölnyicsepp Jankóra, Erzsók nénének ittfelejtett kis unokájára. Biz'ar kicsi volt, alig hat-hét éves. Ott szégyenkedett, sirt-ritt a sok nép között. — Gyönge még a dologra — mondta az egyik. — Csak a ruhát szaggatja az ilyen — szólt a másik. — Meg a kenyeret pusztítja — zúgott a harmadik. Azzal aztán, ki erre, ki amarra, nem telt belé egy sóhajtás, olyan egyedül maradt Jankó az útszélen — akár az ujjam. Várt még egy darabig, hogy majd csak akad valaki olyan is, aki valahova hazavezesse. De bizony ilyen nem akadt. Hogy azután egy-egy ház előtt megállt, még az ajtót is becsapdosták előtte, nehogy hivatlanul betévedjen. Így jutott ki szegény Jankó a faluvégre, itt is az elé a fura kalyiba elé. Ott azután lekuporodott a fal tövébe és csöndesen elsirdogált azon való nagy szomorúságában, hogy hová menjen, mihez kezdjen. Hogy ott sirsirdogál, csak ráripakodik ám valaki : — No, mit pityeregsz itt, te apróság ? Felnéz Jankó, de majd elhűlt ijedtében. Mert valami fura szerzet állt előtte. Egy csöpp emberke, de teremtő Isten akkora feje volt, mint egy akoshordó, meg csúnya morczos ábrázata és vörös szeme. Mondom, úgy megijedt Jankó, hogy a sírás is a torkán akadt. — Mért nem mész haza, te ? — faggatta a kis ember. — Nincs nekem hazám, nincs nekem senkim — szepegte Jankó. — Nincs-e ? — Nagyanyát ma vitték ki a temetőbe, ott a földbe tették, én meg itt maradtam. — Ej, ej, aztán nincs pártfogód senki? — Nincs nekem — mondotta Jankó. Azzal megint sírva fakadt. — No ne sirj azért. Inkább azt mondd meg, volna-e kedved hozzám szegődni ? Sose húzódoztál, nem lesz sok dolgod. Van vagy húsz kecském, azokat őrzöd. Ha megbecsülöd magad, holtig nálam lehetsz. Azért hát beszélj szaporán : jössz, nem jössz ? — Megyek — mondá busán Jankó. — Ezt már szeretem. Menjünk hát! Azzal kapja magát a kis ember, nekiveti hátát a házikónak és ripp-ropp ! . . . felborítja. És — hallottátok-e párját ? a házhelyen nem volt egyéb, mint egy mélységesen mély, kerekes kút. — Ne ugorj a vödörbe ! — parancsolta a pöttöm emberke. Hogy a vödörbe ültek, ám a ház visszabillent a helyére, a vödör pedig megindult lefelé. Jankó még csak mukkanni sem mert, úgy félt. Kezdetben sötét volt, de hogy lejjebb értek, mindjobban kivilágosodott. Végtére mikor a vödör nagyot koppanva feneket ért, Jankó ámulva látta, hogy micsoda pompás, selymesfüvü réten vannak. A réten vagy húsz darab csodaszép ezüstszőrü kecske legelt; a vezérnek aranycsengő csilingelt a nyakán. — Látod ? — mondá a kis ember Jankónak. — Ezeket őrzöd majd. Egy ugrásnyira odébb, a csermely partján állott egy piroszsindelyes házikó. Hát az volt az emberke háza. Ide is tértek be. — Éhes vagy ? — kérdezte a kis ember. — Biz éhes ám — mondá Jankó. — No akkor izibe rakj tüzet, én majd megfőzöm vacsorát. Úgy is lett. Jankó tüzet rakott, vizet hordott, sürgött-forgott, már amint tudott. A kis emberke pedig bablevest főzött. Hamarosan készen is lett a bableves, amikor egy karéj fekete kenyér járt. Jankó pedig jóizűen megvacsorált. Aztán lepihentek, jókorát aludtak. Hajnalban azután ment Jankó a kecskéi után és járta velük a rétet öreg estig. Így éltek-éldegéltek jó darabig. Jankó lassan beletörődött az új életbe, de meg is szerette gazdáját. Pedig évszámra alig váltottak két szót is egymással. Szorgos volt, hűséges volt Jankó és égett a kezében a dolog. Szinte észre sem vette, hogy már jócskán felcseperedett, sőt már hogy legénysorba is jutott. Egy nap csak rászól ám az emberke : — No, János, tudod-e, mióta eszed a kenyeremet ? — Nem én gazd' uram. — Hát, fiam, épp ma tíz esztendeje kerültél hozzám. Így azután kitelt a szolgálatod. — El akar küldeni gazd' uram ? — kérdezte Jankó megszontyolodva. — Csak nem hitted, hogy örökre itt tartalak ? Nem itt van már a te helyed. — Hát hol? — Hol ? Az emberek között. Tudom, ne is tagadd, hogy úgyis oda húz a szíved. De nem is tartóztatlak. Már most csak annyit mondj, mit kívánsz tőlem ? Jankó csak nézett, nézett, de nem szólt. — Tudom már, akár egy szót se szólj ! Reggelre megkapod, a mi béredbe jár. De most lássunk a vacsorához ! Jankó serényen nekilátott, hogy majd tüzet rak. De a kis emberke megrázta a fejét. — Nem úgy, Jankó fiam, ma vendégem leszel. Azzal aztán harsány hangon felkiáltott: — Pörögjetek, sörögjetek, izibe készen legyetek ! Lett erre olyan zsinat a házikóban, amilyen talán még soha. A szalma zizegve suhant a tűzhelyre, az aczél összekoczódott a kovával, és csak úgy szórta a szikrát, a fahasábok kopogva ugráltak az égő szalmára. A fazékserpenyő odacsörrent-zörrent a tűz fölé. Egyikbe a tyúk mártogatta magát, a másikba frissen hántott nyul perdült. A kanál pedig csak ugy ontotta a sok jó fűszerszámot. Jött a kopogóslábu kis malacz és vigan magába szalajtotta a nyársat s csak úgy hult-pirult, hogy ott forgott a parázs fölött. A kéményből pedig lassan szállt alá egy végtelen hosszú kolbász, bele egyenest a serpenyőbe. Szó a mi szó, sült-főtt minden jó. Jankó majd oda lett nagy ámulatában. Nem telt bele egy negyedóra, de olyan pompás vacsora kerekedett elé, amilyet Jankó még álmában sem látott. Mire pedig végére jutottak a sok enni-innivalónak, meg is virradt. Akkor azután eléhozott a kis emberke egy dudát és odaadta Jankónak.