Tolnai Világlapja, 1913. október-december (13. évfolyam, 40–52. szám)
1913-11-23 / 47. szám
TOLNAI VILADL APJA BARLANG ma is gyakran beszélnek Komor, sötét és barátságtalan a barlangok világa. Még a csodaszép jégbarlangok és csepkebarlangok ragyogása is hideg, fagyasztó s a fölénk boltozó roppant sziklatömegek, mintha ránehezednének a szívre, ha alattuk járunk. És mégis ezekből a sötét üregekből indult hódító útjára az ember; ide menekült vissza az időjárás viszontagságai és a fenevadak támadásai elöl: — itt szőtte merész álmait az egész Föld meghódításáról, a Természet, erőinek járomba fogásáról, az egész állatvilág igába hajtásáról. Kint vadul üvöltöztek a diluviumkori oroszlánok, szilajon trombitáltak a bőszült mammut-csordák és rikoltozva bömbölt az ősrinocérosz,— mialatt a barlangok mélyén, a vérszinti tűz fénye mellett, kényelmesen pihent a jóllakott ember . . . Rövid száz év alatt mintha teljesen szertefoszlott volna az a köd, mely eltakarta szemünk elől az ősember életfolyásának rejtelmeit . Addig a vízözön volt az a szó, melyhez az ember őstörténetének fogalma kapcsolódott s a laikusok még özönvíz előtti állatokról. A nagy imner állította föl az úgynevezett katasztrofális elméletet, mely szerint időszakonként hatalmas természeti rázkódtatások (kataklizmák) a szó szoros értelmében ,gombádon törték a világot", megöltek rajta minden szerves életet. és ez a megölt, kihalt szerves élet csak bizonyos idő múlva támadt föl újra, s új irányban, új keretek közt fejlődött mindaddig, míg csak megint el nem pusztította valami új világfölfordulás. A katasztrofális elmélet szerint a vízözön is eltörült volna minden életet a Földön, úgy hogy ami élő van a mi világunkban, az mind csak a vízözön után keletkezett. Erre az elméletre Lijell angol geológus mérte a halálos csapást, mikor bizonyos jelekből és leletekből azt következtette, — sőt be is tudta bizonyítani, — hogy a Földön sohase dühöngtek olyan katasztrófák, melyek minden szerves életet elpusztítottak volna rajta, hanem igenis, ha voltak változások, fokozatok és visszaesések a szerves élet fejlődésében, akkor ezeket az éghajlati viszonyok (meleg és hideg) jelentékeny ingadozásai okozták, melyek a Föld őskorában többszörösen is előfordultak. A tudomány jégkorszaknak nevezi Földünk hőmérsékletének azt az általános lehűlését, melynek elfogadható magyarázatát ugyan megadni nem tudja, de annyit megállapított róla, hogy ez a lehűlés nem volt állandó, mert a nagy hideg időnként engedett, a hőmérséklet megint felszökött, mire a jég részben elolvadt és a glecserek visszahúzódtak. Természetes, hogy ezek az éghajlati változások nagy befolyással voltak Földünk akkori állatvilágára is. A tudományos kutatások azt bizonyítják, hogy a barlangi ember valóságos állatkert közepette élt, mely busásan ellátta húseledellel, noha eszközeinek, fegyvereinek kezdetleges volta miatt bizonyára nehéz küzdelem árán, melyben gyakran az ősember húzhatta a rövidebbet. Barlangjába hurcolta vadászzsákmányát az ősember s fölszitotta a tűzhely parázsló rizét, melynek fölcsapó lángjai enyhe meleget árasztottak s egyúttal be is világították a barlang belsejét. S mennél jobban közeledünk a jégkorszak vége felé, annál jobban szaporodnak a barlangi ember tevékenységének a nyomai is. Ebből az időből származik az a tömérdek kőszerszám és fegyver, amely már szinte el se fér Európa múzeumaiban és annak bizonysága, hogy az ősember nem elszigetelten élt és kóborolt a Földön. Lószerszámait mindenütt ott találjuk az elejtett állatok csontjai közé vegyülve, a barlangok falai pedig megőrzik a rájuk karcolt, a sziklára festett képeket, melyekben az ősember korának állatvilágát és önmagát is megörökítette. Predmost mellett, a morvaországi Prerauban, tűzhely tűzhely mellé sorakozik a löszréteg alatt; az állatok csontjai, mint valami elhagyott vágóhídon, nagy asztagokban halmozódnak egymásra, csontjaik mellérepesztve a velő miatt, a hatalmas mammut-kolosszusok koponyái szétverve, ugyancsak mammut-koponyában még ott van a beléje vér, a dárda, a nyíl hegye, a kőbalta szilánkja! A predmosli kulturrétegből több, mint 2000 mammut agyar került elő, s az ősember gondos kezei valósággá osztályozták ezt a csontrakást, külön - külön halmokb rakván az egyforma csontokat. S amikor a tudományos világ rájuk akadt és foglalkozni kezdett velük, a környék parasztsága már évek óta hordta és fejtette a csonthalmokat: — műtrágyának használta a megőrült mammut-csontokat! A predmosti mamma toadásznak méltó vetélytársai voltak a solutréi csikósok, akik talán a mai ló őseit is megszeliditették. Nem messze Lyontól, Dél- Franciaországban van a kis Solutré falu, melynek közeat agyvelő miatt,és egyik-másik tört kőfegyében, in.magas, meredek sziklafalak tövében, rengeteg tömegben ásták föl a diluviális ló csontjait; a nép ,,sintérgödröknek“ ímja ezt az óriási lótemetőt, melyben, a tudósok számítása szerint, több mint 40.000 ló csontváza hever halomban. A kettő mellé harmadiknak szegődik a cro-magnoni rénszarvasnadász, aki a franciaországi Dördögnél van, a turfokoni Yézére-völgyben, s bár a rénszarvas már haladottabb kurvolt mar érte- Huzalt-oszlopuk a Staifa-szigeten is vn inivs Finkal-..ariaug.au. A világhírű Fingal-barlang Lejárata a Hebridák csoportjához tartozó Stafiaszigeten. Úgy keletkezett, hogy a hullámverés lassan kimosta, kivájta a függőleges oszlopokra vájt bazalt falakat.