Tolnai Világlapja, 1914. július-szeptember (14. évfolyam, 27–39. szám)
1914-08-30 / 35. szám
tt TOLNAI VILÁG LAPJA Az 1870—71-iki német-francia háborít . Előzmények. — A háború kitörése. A nevezetes königgrätzi csata Poroszország javára döntötte el a porosz-osztrák versengést. A legtöbb német állam sietett szövetségre lépni a győzelmes poroszokkal s csakhamar teljes egészében létrejött az északi német egység. Franciaország féltékeny szemmel nézte, hogy ragadta kezébe Poroszország az európai főhatalmat. Franciaország a saját tekintélyét és hatalmát féltette a német hegemóniától s azon igyekezett, hogy Ausztriával és Olaszországgal szövetséget létesítsen. Ez azonban sehogysem sikerült, sőt hovatovább épen a franciák akarata ellen fejlődött ki az egységes Olaszország. A gyűlölet egyre nagyobbodott a diadalmas Poroszország ellen s az elveszett tekintély visszaszerzésére csak egy mód volt lehetséges: megalázni Poroszországot. A francia közhangulat egyre jobban tüzelt és gyávasággal, tehetetlenséggel vádolta a császári kormányt. Maga III. Napoleon császár súlyos betegségben szenvedett s a maga részéről semmit sem óhajtott jobban, mint a békét s nyugalmat. A közvélemény nyomásának azonban kénytelen volt engedni. Mikor Gramont herceget kellett külügyminiszterré kineveznie, bizonyos volt, hogy a konfliktus a legnagyobb mértékben ki fog élesedni, mert Gramont határtalanul gyűlölte Poroszországot. A bábom veszedelmét egy váratlanul felbukkanó alkalmi ok, a spanyol trón betöltésének kérdése idézte fel. Spanyolországban ugyanis végkép beteltek II. Izabella királynő kegyetlen uralmával s 1868-ban forradalom ütött ki ellene, s őt elűzték a trónról. A trónfosztott királyné ekkor Franciaországba menekült. A francia sajtó Bismarckot, a német „vaskancellárt" vádolta a történtekért. A spanyol trón betöltése súlyos feladat volt. A legismertebb katolikus fejedelmek is vonakodtak elfogadni V. Károly örökét. Végre februárban Hohenzollern Sigmaringen Lipót hercegnek, Károly mostani román király öccsének ajánlották fel a spanyol trónt, ő azonban kereken visszautasította. A spanyolok azonban ragaszkodtak az ő személyéhez s szeptemberben másodszor is felajánlották neki a trónt. A herceg ekkor azt felelte, hogy Vilmos porosz király és Napóleon császár beleegyezése nélkül sohasem fogadja el a spanyol koronát. 1870 februárjában harmadszor is kérték s ekkor Bismarck azt ajánlotta neki, hogy fogadja el a koronát. Ő azonban újra csak elutasító választ adott. Csak mikor júniusban negyedszer is felajánlották neki a trónt s biztosították róla, hogy nagy többséggel fogják őt királlyá választani, akkor fogadta el végül a koronát. Ez 1870 június 20-án történt. Vilmos király épen aznap utazott el Ems fürdőbe s ott értesült a történtekről. A spanyol miniszterek július 4-én kapták a hivatalos értesitést. Mindez nagy titokban történt, mert azt remélték, hogy Napóleonnak nem lesz ellenvetése, ha kész dolog elé állítják. Azonban a hírt idő előtt megtudták a párisi lapok, amelyek lázító cikkekben foglalkoztak vele. „Poroszország királyt akar a spanyolok nyakába varrni, hogy visszaállítsa V. Károly monarchiáját; ez támadás Franciaország érdekei és becsülete ellen" — ez volt a közfelfogás. Rettenetes erővel zúgott a felháborodás. Franciaország félt tőle, hogy két ellenséges nagyhatalom fogja körül. Gramont külügyminiszter utasította gróf Benedetti francia nagykövetet, hogy menjen nyomban Emsbe és követelje a porosz királytól, hogy kényszerítse Lipót herceget a spanyol trónról való lemondásra. A király, aki a fürdőhelyen teljesen egyedül volt családjával, azt felelte Benedettinek, hogy a kérdésbe nem avatkozhat bele, a hercegnek csak annyit mondott, hogy terve elé nem fog akadályt gördíteni. Gramont ezzel nem érte be, ideges táviratokban utasította Benedettit, hogy sürgesse ki a királytól azt a választ, hogy meg fogja parancsolni Lipót hercegnek, hogy mondjon le a spanyol trónról. A király július 11-én, a második kihallgatáson újra kijelentette, hogy nincs joga a herceg ügyeibe beleavatkozni, egyúttal megjegyezte, hogy Franciaország — úgy látszik — háborút akar. Valóban a francia háborús párt teljesen ki akarta használni az alkalmat. Gramoni új követet küldött a porosz királyhoz, azzal az üzenettel, hogy Vilmos III. Napóleonhoz írt levélben jelentse ki, hogy Lipót herceg jelöltségéhez való hozzájárulásával nem akarta a francia nép érdekeit és méltóságát sérteni. A bocsánatkérő levél fogalmazványát rögtön át is adták a párisi német követnek, aki azt Berlinbe elküldte. Bismarck rögtön szabadságolta a követet, amiért e sértő levelet egyáltalában elfogadta a franciáktól. Az eínsi fürdőhelyen ismételten fogadta a király Benedettit s ragaszkodott előbbi kijelentéseihez. Benedetti negyedszer és ötödször is jelentkezett még kihallgatásra, de a király ezúttal elutasította. — Több mondanivalóm nincsen: a további tárgyalás a két kormány dolga. A diplomáciai események rohantak előre — a háború felé. Abeken titkos tanácsos, a király utasítására hosszú táviratot küldött Bismarcknak. A távirat részletesen elmondja a történteket s fölhatalmazza a kancellárt, hogy közölje tartalmát a diplomatákkal és a sajtóval. Bismarck Moltke vezérkari főnökkel és Roon hadügyminiszterrel épen ebédnél ült, mikor a távirat megérkezett. A franciák kívánsága hallatlan sértés és megalázás volt, amelyet nyomban meg kellett torolni. Bismarck rögtön megszövegezte a távirat rövid tartalmát s elküldötte az északnémet szövetség követeinek s a „Norddeutsche Allgemeine Zeitung"-nak. Ez a világtörténelmi nevezetességű távirat így hangzott: „Miután a spanyol királyi kormány hivatalosan közölte a francia császári kormánnyal Hohenzollern herceg lemondásának a hírét, a francia nagykövet azt követelte meg Emsben őfelségétől a királytól, hatalmazza fel őt arra, hogy Párisba megtáviratozhassa, hogy őfelsége a király a jövőre vonatkozólag is kötelezi magát, hogy sohasem fogja megadni beleegyezését, ha a Hohenzollernek újra elfogadnák a jelöltetést. Őfelsége erre elutasította a francia nagykövetet, aki újabb kihallgatásra jelentkezett és szolgálattevő hadsegédével megüzente neki, hogy őfelségének nincs több mondanivalója a nagykövet számára." Az emsi meghamisított távirat után minisztertanács volt St.Cloudban a beteg császár elnöklésével. Ekkor még annyira nem fogták fel a helyzet komolyságát, hogy a tartalékosok behívását is elhalasztották. Sőt a második minisztertanács után a császár annyira meg volt elégedve az eredménnyel, hogy nevetve mondta a főtiszteknek: — Csomagolják csak ki nyugodtan holmijukat, mert a béke, hála istennek, biztosítva van. Pedig ekkor már a háború kitörése csak órák kérdése volt. Estére ugyanis kiderült, hogy Bismarck az összes hatalmakkal közölte a megalázó táviratot. Ez már olyan sértés volt, hogy okvetlenül provokálta a hadüzenetet. Páris utcáin óriási volt az izgalom, egy dühöngő csapat beverte a porosz követség ablakait. — Berlinbe, Berlinbe! — követelte a tömeg. Nem volt kitérés. A hadsereget nyomban mozgósították és megüzenték Poroszországnak a háborút. A franciák