Tolnai Világlapja, 1914. július-szeptember (14. évfolyam, 27–39. szám)

1914-08-30 / 35. szám

tt TOLNAI VI­LÁG LAPJA Az 1870—71-iki német-francia háborít­ ­. Előzmények. — A háború kitörése. A nevezetes königgrätzi csata Poroszország javára döntötte el a porosz-osztrák versengést. A legtöbb né­met állam sietett szövetségre lépni a győzelmes poro­szokkal s csakhamar teljes egészében létrejött az északi német egység. Franciaország féltékeny szemmel nézte, hogy ragadta kezébe Poroszország az európai főhatal­mat. Franciaország a saját tekintélyét és hatalmát fél­tette a német hegemóniától s azon igyekezett, hogy Ausztriával és Olaszországgal szövetséget létesítsen. Ez azonban sehogysem sikerült, sőt hova­tovább épen a franciák akarata ellen fejlődött ki az egységes Olasz­ország. A gyűlölet egyre nagyobbodott a diadalmas Po­roszország ellen s az elveszett tekintély visszaszerzé­sére csak egy mód volt lehetséges: megalázni Porosz­országot. A francia közhangulat egyre jobban tüzelt és gyá­vasággal, tehetetlenséggel vádolta a császári kormányt. Maga III. Napoleon császár súlyos betegségben szen­vedett s a maga részéről semmit sem óhajtott jobban, mint a békét s nyugalmat. A közvélemény nyomásá­nak azonban kénytelen volt engedni. Mikor Gramont herceget kellett külügyminiszterré kineveznie, bizo­nyos volt, h­ogy a konfliktus a legnagyobb mértékben ki fog élesedni, mert Gramont határtalanul gyűlölte Poroszországot. A bábom veszedelmét egy váratlanul felbukkanó alkalmi ok, a spanyol trón betöltésének kérdése idézte fel. Spanyolországban ugyanis végkép beteltek II. Iza­bella királynő kegyetlen uralmával s 1868­-ban forra­dalom ütött ki ellene, s őt elűzték a trónról. A trónfosz­tott királyné ekkor Franciaországba menekült. A fran­cia sajtó Bismarckot, a német „vaskancellárt" vádolta a történtekért. A spanyol trón betöltése súlyos feladat volt. A legismertebb katolikus fejedelmek is vonakodtak el­fogadni V. Károly örökét. Végre februárban Hohen­zollern Sigmaringen Lipót hercegnek, Károly mostani román király öccsének ajánlották fel a spanyol trónt, ő azonban kereken visszautasította. A spanyolok azon­ban ragaszkodtak az ő személyéhez s szeptemberben másodszor is felajánlották neki a trónt. A herceg ekkor azt felelte, hogy Vilmos porosz király és Napóleon csá­szár beleegyezése nélkül sohasem fogadja el a spanyol koronát. 1870 februárjában harmadszor is kérték s ekkor Bismarck azt ajánlotta neki, hogy fogadja el a koronát. Ő azonban újra csak elutasító választ adott. Csak mikor júniusban negyedszer is felajánlották neki a trónt s biztosították róla, hogy nagy többséggel fogják őt királlyá választani, akkor fogadta el végül a koro­nát. Ez 1870 június 20-án történt. Vilmos király épen aznap utazott el Ems fürdőbe s ott értesült a történ­tekről. A spanyol miniszterek július 4-én kapták a hivatalos értesitést. Mindez nagy titokban történt, mert azt remélték, hogy Napóleonnak nem lesz ellenvetése, ha kész dolog elé állítják. Azonban a hírt idő előtt meg­tudták a párisi lapok, amelyek lázító cikkekben foglal­koztak vele. „Poroszország királyt akar a spanyolok nyakába varrni, hogy visszaállítsa V. Károly monar­chiáját; ez támadás Franciaország érdekei és becsülete ellen" — ez volt a közfelfogás. Rettenetes erővel zú­gott a felháborodás. Franciaország félt tőle, hogy két ellenséges nagyhatalom fogja körül. Gramont külügy­miniszter utasította gróf Benedetti francia nagykövetet, hogy menjen nyomban Emsbe és követelje a porosz királytól, h­ogy kényszerítse Lipót herceget a spanyol trónról való lemondásra. A király, aki a fürdőhelyen teljesen egyedül volt családjával, azt felelte Benedetti­nek, hogy a kérdésbe nem avatkozhat bele, a herceg­nek csak annyit mondott, h­ogy terve elé nem fog aka­dályt gördíteni. Gramont ezzel nem érte be, ideges táviratokban utasította Benedettit, h­ogy sürgesse ki a királytól azt a választ, hogy meg fogja parancsolni Lipót hercegnek, hogy mondjon le a spanyol trónról. A király július 11-én, a második kihallgatáson újra ki­jelentette, hogy nincs joga a herceg ügyeibe beleavat­kozni, egyúttal megjegyezte, hogy Franciaország — úgy látszik — háborút akar. Valóban a francia háborús párt teljesen ki akarta használni az alkalmat. Gramoni új követet küldött a porosz királyhoz, azzal az üzenettel, hogy Vilmos III. Napóleonhoz írt levélben jelentse ki, hogy Lipót herceg jelöltségéhez való hozzájárulásával nem akarta a francia nép érdekeit és méltóságát sérteni. A bocsá­natkérő levél fogalmazványát rögtön át is adták a párisi német követnek, aki azt Berlinbe elküldte. Bis­marck rögtön szabadságolta a követet, amiért e sértő levelet egyáltalában elfogadta a franciáktól. Az eínsi fürdőhelyen ismételten fogadta a király Benedettit s ragaszkodott előbbi kijelentéseihez. Benedetti negyed­szer és ötödször is jelentkezett még kihallgatásra, de a király ezúttal elutasította. — Több mondani­valóm nincsen: a további tár­gyalás a két kormány dolga. A diplomáciai események rohantak előre — a háború felé. Abeken titkos tanácsos, a király utasítására hosszú táviratot küldött Bismarcknak. A távirat részletesen elmondja a történteket s fölhatalmazza a kancellárt, hogy közölje tartalmát a diplomatákkal és a sajtóval. Bismarck Moltke vezérkari főnökkel és Roon hadügy­miniszterrel épen ebédnél ült, mikor a távirat meg­érkezett. A franciák kívánsága hallatlan sértés és megalázás volt, amelyet nyomban meg kellett torolni. Bismarck rögtön megszövegezte a távirat rövid tartal­mát s elküldötte az északnémet szövetség követeinek s a „Norddeutsche Allgemeine Zeitung"-nak. Ez a világtörténelmi nevezetességű távirat így hangzott: „Miután a spanyol királyi kormány hivatalosan közölte a francia császári kormánnyal Hohenzollern­ herceg lemondásának a hírét, a francia nagykövet azt köve­telte meg Emsben őfelségétől a királytól, hatalmazza fel őt arra, hogy Párisba megtáviratozhassa, hogy őfel­sége a király a jövőre vonatkozólag is kötelezi magát, hogy sohasem fogja megadni beleegyezését, ha a Ho­henzollernek újra elfogadnák a jelöltetést. Őfelsége erre elutasította a francia nagykövetet, aki újabb kihall­gatásra jelentkezett és szolgálattevő hadsegédével meg­üzente neki, hogy őfelségének nincs több mondani­va­lója a nagykövet számára." Az emsi meghamisított táv­irat után minisztertanács volt St.­Cloudban a beteg csá­szár elnöklésével. Ekkor még annyira nem fogták fel a helyzet komolyságát, hogy a tartalékosok behívását is elhalasztották. Sőt a második minisztertanács után a császár annyira meg volt elégedve az eredménnyel, hogy nevetve mondta a főtiszteknek: — Csomagolják csak ki nyugodtan holmijukat, mert a béke, hála istennek, biztosítva van. Pedig ekkor már a háború kitörése csak órák kér­dése volt. Estére ugyanis kiderült, hogy Bismarck az összes hatalmakkal közölte a megalázó táviratot. Ez már olyan sértés volt, hogy okvetlenül provokálta a hadüzenetet. Páris utcáin óriási volt az izgalom, egy dühöngő csapat beverte a porosz követség ablakait. — Berlinbe, Berlinbe! — követelte a tömeg. Nem volt kitérés. A hadsereget nyomban mozgósították és megüzenték Poroszországnak a háborút. A franciák

Next