Tolnai Világlapja, 1917. július-szeptember (17. évfolyam, 27–39. szám)
1917-09-13 / 37. szám
Mi újság, Náci? Nyitom ki a szememet egy reggel, hát egy katona áll kaptákban az ágyam előtt. Lehunytam ismét a szemem, hogy tovább álmodjam. De álomról szó sem lehetett, mert egyszer csak megszólal a katona: — Jelentem a lássan: megérkeztem. Felnézek, hát csakugyan Náci volt. A legényem. — Te vagy, Náci? — Én vagyok. Kezet fogtunk, szivarral kínáltam, leültettem. — Hát, Náci fiam, mi újság a divíziónál? Merre és hogyan vagytok? Mennyi időre jöttél? Még vagy tíz kérdést intéztem hozzá egyfolytában, de Náci egyelőre egyikre sem válaszolt. Csak mosolygott széles ábrázattal. — Mi nevetsz? — Hogyne nevetnék örömömben, mikor a régi gazdámat látom? — Derék ember vagy, Náci, — szóltam bizonytalan hangon. A ragaszkodásnak e keresetlen megnyilatkozása kissé meghatott. Dehogyisne. Náci a legtávolabbi Galíciából érkezett s első útja hozzám vezetett. Jobban szemügyre vettem. Pompás sziliben van. Meghízott s egész külseje szokatlan jólétről tanúskodik. Ha uniformis nem volna rajta, prépostkanonoknak nézném. Szóval, olyan embernek, kinek rendben van a szénája. A ruhája kifogástalan, a cipője vadonatúj, a kamáslija pedig olyan elegáns, hogy akármelyik bőrkabátos se hordhat különbet. No ennek igazán örülök. Eszembe jutott az a bizonyos áprilisi nap. Borzalmak és gyönyörűségek napja. Mikor a muszkák mindenáron el akarták tőlünk ragadni a Makówka nevű fontos hegyet, akkori hadállásunknak kulcsát. Már előzőleg is megkísérelték több ízben, de eredménytelenül. Az oroszok ezrei pusztultak el ott, de Brusilov tábornok ezzel vajmi keveset törődött s újabb támadásra adott parancsot. ,,Ha tizezer emberbe kerül is, — mondotta a generális — de a Makówkát el kell foglalnunk.“ Délután ágyuzni kezdtek s csak késő éjjel hagyták abba. Nehéz gránátjaikkal valósággal felszántották a hegyet, halált és pusztulást szórva minden talpalatnyi földre. Gyalogságuk ezalatt járhatatlan ösvényeken át iparkodott állásainkba, emberfölötti erőmegfeszitéssel, behatolni. Az ágyukhoz aknavetők, kézibombák szegődtek társul s végül szemtől szembe ember ember ellen állott. Szuronynak, ökölnek, még a fogaknak is döntő szerepük jutott. A szónak legszorosabb értelmében élethalál-harc folyt. Olyan, hogy" semmilyen leírás a valóságot meg nem közelítheti. Honvédjeink példátlan halálmegvetéssel harcoltak s egyedül az ő önfeláldozó hősiességüknek köszönhettük, hogy a muszka áradat nem özönlött el mindent. Reggel azután jöttek le a hegyről a megmaradt hősök. Kevesen voltak. Megtépázva, még mindig lázban égő tekintettel köszöntötték az uj napot, melyről régen lemondtak az éjszakai küzdelemben s melyet mégis megértek. Kormos, füstös arcok idegenül meredtek ránk. Rongyolt, szakadt öltözékük a lefolyt harc borzalmairól tett tanúságot. Idegzetük a végsőkig megrendülve. Beszélgetés közben, bár közömbös dologról volt is szó, potyogott a könny szemükből. A háborúnak minden nyomorúsága kifejezésre jutott itt. Egyszer csak látom, amint egyik, mosolygó arccal, köszönt felém. Jobban odanézek, újból köszöntget. Hozzámegyek. — Alázatos szolgája, nagyságos úr. Nézem, ismerős arc. Vájjon hova tegyem? — Nem tetszik megismerni? — kérdi félénken. — Bizony,a fiam, nem igen emlékszem rád. — Én vagyok a Náci prímás, a pesti bandából. — Hát persze, hogy persze! Hogyan kerülsz ide? És elmondta, hogy már hónapok óta a lövészárok az otthona. Hogy negyvenhárom éves és öt gyermeke van odahaza. Közben csak úgy ömlött a zápor szeméből. A hátizsákja fent maradt a Makówkán. Hetven forintja volt benne és a kevés fehérneműje, meg néhány levél az asszonytól. Nincs egyebe, csak ami rajta van. S újból hulltak könnyei. Meg hogy hetek óta se éjjele, se nappala a karjában-lábában dúló Részvénytől. — Istenem, mi lesz velem? — sóhajtott oly kétségbeeséssel, mely megmarkolta szivemet. — Várjál csak egy keveset, — mondtam. Felkerestem mindnyájunk sorsának lágyszívű intézőjét és elbeszéltem neki a hallottakat. — Szegény ember — szólt őszinte részvéttel. — De hát mit tegyünk? — Ha megengednéd, magamhoz venném legénynek. — Lehetetlen. — Negyvenhárom éves, beteg, öt gyermek apja. Hat hónapja szakadatlanul a lövészárokban teljesít szolgálatot. — Lehetetlen. Szomorúan tértem vissza az emberemhez. Valami vigasztalót kell, hogy mondják neki. De mit? — Fiam, szóltam — várjál egy-két napig türelemmel, majd meglátom, hogyan javíthatunk a sorsodon. Ne félj, nem feledkezem meg rólad. Azzal elbúcsúztam tőle. Kérlelő, erdő pillantása követett. Nagyon rosszul éreztem magamat. Este, vacsora után, szól hozzám a nagyúr: — Hozasd el azt az embert. Felugrottam és rohantam a telefonhoz. — Halló, huszonkilencedik dandár? — Igen. — Itt hadosztály. Infanteriszt Náci azonnal ide irányítandó ! Náci, más állásban, azóta megint a lövészárokban leste a muszkát. Éjfél tájban kapta meg a hirt, a megváltást jelentő parancsot, hogy reggelre a divízióhoz bevonuljon. Hat órakor már az ágyam körül foglalatoskodott s mire felébredtem, boldog nevetéssel kívánt jóreggelt. Soha olyan fényes nem volt a csizmám, mint mikor ő aznap először tisztította. Hűséges és ragaszkodó volt mindvégig. Tőlem a legjobb szivü, leggyengédebb lelkületű halandóhoz, Sz. Kornél ezredeshez került, ki haragjában is — pedig nem is tud haragudni — jóságosabb, kegyesebb gazdája, amilyen én legnagyobb jóindulatomban lenni tudnék. Nincs is ma Nácinál boldogabb ember az ármádiában. És ha az ezredeséről beszél, könnybe lábad a szeme. No meg az enyém is. Ez a legkedvesebb, amivel annyi nemes érzést, igaz emberséget viszonozhatunk. — Hát mi újság, Náci? — kérdem. — Bizony, sok minden. Először is elment a generálisunk. Nem nyugalomba, dehogyis! Hanem tiroli létére, nyomban az olasz hitszegés után, a délnyugati harctérre kívánkozott, hogy bérces hazáját védelmezhesse. Nála őszintébben senki sem gyűlöli a taliánokat. Még császárvadászezredes ■ korából jól ismeri őket. Derék, becsületes, jó ember volt, kit minden dicsérret megillet. Nem egetrengető zseni, de belátással bíró, igazságos, soha lehetetlent nem kívánó katona. Amihez nem értett, abba nem szólt bele, arról nem beszélt, soha nem nagyképüsködött. Becses tulajdonok ezek, nem mindenkiben találhatók fel. És jóakaratu ember is volt, nagy adag kedéllyel és humorral megáldva. Irta Diplomata / ""Big«a -@13r 3LÉSI _____________- TOLNAI VILÁGLAPJA ^ c