Tolnai Világlapja, 1917. október-december (17. évfolyam, 40–52. szám)

1917-11-15 / 46. szám

TOLNAI VILÁGLAPJA ünnep Az egyik galíciai faluban rövid időn belül már a negyedik helyen ütöttük fel tanán­kat Persze, koránt­sem önszántunkból. A muszka nehéz gránátok kény­­szerítettek bennünket az örökös vándorlásra. Az első kvártélyunk a vasúti állomás épülete volt. Hogy miért esett éppen erre a választás, az örök rej­tély fog maradni. Az ilyen objektumot az ellenség a térkép után matematikai prevízióval lőheti, a bennszü­lött russzofil lakosság pedig módját tudja ejteni, hogy az oroszokkal a parancsnokság hollétét közölje. Minden valószínűség szerint titkos drót vezetett a muszkákhoz, melynek segélyével hírekkel látták el őket. Mennyit kerestük ezt a drótot! Az utászok minden talpalatnyi földet tűvé tettek, de nem akadtak nyo­mára. A magas hó is akadályozta vállalkozásukat. Meg azután nehéz is volt a meredek hegyektől szegélyezett völgyben egy rejtett vezetéket megtalálni. Fönt a feny­vesek, lent a patak s a cserjék és bokrok ezrei állták útját a kutatásnak. Egy notórius pánszláv erdész házában találtak egy telefonkészüléket, de a hozzávaló drót hiányzott. Az erdész azt vallotta, hogy az oroszok hagyták nála, de ő sohasem használta. A telefont nem is tudtuk rábizonyí­tani, de másrészt annyi blmne derült ki ennek az em­bernek, hogy felakasztattuk. Szabályszerű haditörvény­széki ítélettel. A pályaudvaron vagy másfél napig békében vol­tunk, míg a nagy haddelhadd egy este kezdetét nem vette. Óriási rázkódtatás, borzalmas dördülés riasztott fel bennünket, az ablakok csörömpölve jártak táncot, egy nagy orosz gránát a közelünkben csapódott le. Az­után egy második, harmadik és negyedik. Mind a há­zunk körül. Éjfél tájban folytatódott a koncert. Hét vagy nyolc lövést adtak le a muszkák s reggel kilenc óra felé újból kezdték. Ebéd után megint s este újból, így folyt ez hetekig szakadatlanul. A gondviselés­nek, valamilyen kedvező véletlennek köszönhettük, hogy az állomási épületet egyetlen lövés sem érte. Már napirenden volt, hogy ruhástul, csizmástól dühünk le, hogy az első lövésre a szabadba siethessünk. Ha a házban talál bennünket az ellenséges lövedék, egyetlen ember sem menekült volna. Ott pusztultunk volna vala­mennyien. Tovább nem lehetett ezt az állapotot elviselni. Mikor sikerült végre vezérkari főnökünk ellenállását megtörni, más hajlék után néztünk. A főutcán találtunk egy pléhfedeles vityillót s oda hurcolkodtunk. Úgy re­méltünk, hogy itt nyugtunk lesz. Volt is, de csak negyvennyolc óráig. Harmadnap, déltájban, az oroszok irtózatos tüzelést zúdítottak a fő­utcára s félelemetes gránátjaik körülöttünk hullottak sűrűn, olyan tölcséreket várva, hogy kisebbszerü krá­tereknek lehetett őket nézni. Délután folytatták a bom­bázást s már túl is lőttek a házunkon. Ezzel megdőlt az a hiedelmünk, hogy előzőleg már a legnagyobb lő­­távolból tüzeltek. Még néhány lövetés s kénytelenek voltunk jobb házat keresni. Itt csak Isten különös kegyelme óvhatott bennünket ideig-óráig a katasztrófától. Fa és deszka annyi volt mindenfelé, hogy mintegy magától adódott a gondolat, hogy házat építsünk alkal­mas helyen, lehetőleg a nehéz ágyúsé lőtávokon kívül. Vezérkarunk egyik tagja, a félelmetes, de alapjában véve jólelkü László úr, kikereste a megfelelő helyet s a pionírok még aznap munkához láttak. Két nappal később már be is költözködtünk újonnan épült palo­tánkba, mely hat szobából állott s az­ eddigiekhez ké­pest, már csak tisztaságánál fogva is, valósággal feje­delmi rezidencia volt. Igaz, hogy az eső beesett s a szél akadálytalanul süvített át rajta, de hát mi a szél és eső írta Diplomata együttvéve az ellenséges gránáthoz képest! Az ágyakra — közben ilyeneket is szereztünk — sorsot hoztunk. Aki az ablakok mellé került, annak a rosszabbik hely jutott. Szelet és esőt itt első kézből kapott. De hát mi volt ez mind ahhoz a megnyugvást adó érzéshez viszo­nyítva, hogy immár zavartalanok lesznek éjszakáink s nem kell többé ruhában-csizmában aludnunk. Alaposan berendezkedtünk. A kocsikon tartott podgyászt magunkhoz vettük s innen is, onnan is elő­került valamely kényelmi tárgy, melynek az volt a hivatása, hogy barátságosabbá, lakályosabbá tegye az uj otthont. Álló harcok folytak s minden jel arra muta­tott, hogy egyhamar nem mozdulunk ki innen. Négy-öt napja lakhattunk már itt, mikor egyszer, dél felé, egymásután több durranást hallunk a közel­ben. Kisiettünk a szabadba és ámulva láttuk, hogy a muszkák a szomszédos domboldalt lövik, mely vagy há­romszáz méterre lehetett tőlünk. Az irány hozzánk ve­zetett, csak a távolság nem egyezett meg. Bizonyára elárulták a muszkáknak új helyünket. . Másnap, a korai délutáni órákban, éles csattanást, dörgést hallunk. Az oroszok szemben velünk, a patak túlsó partjára, egy vonat után lőttek s a gránát közvet­len az utolsó kocsi után csapott le a töltés oldalára. Két-három méternyire a pataktól. Néhány perccel később a házunk körül hullottak már a gránátok és shrapnellek, sőt jóval azon túl is, teleszórva az egész területet, melyen fapalotánk állott. Csak éppen hogy a házat s közvetlen környékét nem érte golyó. Majdnem két óráig tartott a tüzelés s igazán Isten csudája, hogy baj nem esett. Esteledett már, mikor a muszkák abbahagyták. Nem lehetett kétség: ha éjjel újból kezdik, nem kerülhetjük el a végzetet. Eddig is szinte érthetetlen módon menekültünk meg tőle. Nem lenne semmilyen értelme, hogy a biztos pusztulást ölbe tett kezekkel bevárjuk. Visszamentünk két kilométerre a legközelebbi faluba. Az éjszakát, isteni nyugalomban, már ott töl­töttük. Egy eléggé jó karban lévő házikóban, honnan előbb német tüzértiszteket kellett kilakoltatni, kik már otthonosan berendezkedtek s éjnek idején nem éppen örömest vonultak ki onnan. Az utászok még aznap parancsot kaptak a ház lehordására s miután László ur, körülbelül nyolcszáz méterrel hátrább,­ egy domtetőn kedvező helyet talált, másnap kora reggel már hozzáláttak a munkához. Ne­gyednapra az új helyen készen állott a deszkaalkot­mány, melybe hamarosan behurcolkodtunk, búcsút mondva ideiglenes hajlékunknak, melyet ismét a német tüzértisztek foglaltak el. Az előbbeni helyről jó volt eltakarodnunk, mert alig hogy a pionírok lehordták a házat, arra a darabka földre, melyen állott, három gránát csapott le. Ha ott maradunk, biztos pusztulás lett volna a sorsunk. Itt, legújabb helyünkön, már nem kerestek ben­nünket az orosz lövedékek. Kétszáz méternyire tőlünk ugyan vígan röpködtek még, de a házunkig már nem értek el. Még itt is az ellenség lőtávolán belül voltunk ugyan, de valószínű, hogy az oroszok ittlétünkről nem nyertek tudomást s azért nem próbálkoztak. Amit e révén netalán elmulasztottak, azt később repülőikkel igyekeztek pótolni, kik bombákkal dolgoztak ismételten. Hogy" mily megnyugvással hajtottuk le fejünket e legújabb helyünkön, azt csak az tudja méltányolni, ki hasonló szituációkat már átélt. A mögöttünk álló har­minc és feles mozsár ugyan gyakran megzavarta álmain­kat s a később szemben elhelyezkedett egyik nehéz üregünk bömbölése sem bizonyult épp altatószernek, mégis hasonlíthatatlanul jobban éreztük magunkat itt, mint összes előbbeni kvártélyainkban.

Next