Tolnai Világlapja, 1922. január-március (22. évfolyam, 1–13. szám)

1922-01-11 / 2. szám

isesse: 21 553) TOLNAI VI­LÁG LAPJA Boszorkányeste Irl­a Alba Ne­via — Várjatok, — mondta a háziasszony — majd mind­járt eloltom a villanyt, csak a felső lángokat hagyom égve. Tetővil­ági iádnál sokkal misztikusab­b és meghittebb a szoba, sokkal bizalmasabb beszéd!... Gyönyörű, nagy kigyóteste az ajtó felé siklott, a kis­ rézgömb pattant az ujjai nyomán és a nagyszerű, gyön­gyös csillár egy haldokló pillantással sötétségbe merült. Fent, a mennyezeten kigyulladt három villanygömb­, három izzóvörös rózsa, három hatalmas rubinkó, három csókra csucsoritott száj, három vérbe mártott hajnalcsil­lag ... Az­ asszonyok ültek a bordóbársony székeken, a homályban kissé összegörnyedve, kiélezett arccal, le-lé­csukló szemekkel. Három teljesen különböző asszonytipus, akiket csak a közös özvegyi sorsuk és a hasonló társa­dalmi állásuk bogozott itt össze gyönge kis fonalakkal, meg egy-egy csésze tea, meg egy-egy félórai unalom. .­­Juj, — mondta S­aloulainé,'a fekete haján átkul­csolva a fehér kezét; — van ebben a világításban valami kísérteties. Na éjfél volna, félnék ... Bleuerné a térdére ütött, kemény, ruganyos busa szinte pattant a selyem alatt: — Bizony isten! — mondta. — Olyanok vagyunk, mint a boszorkányok!... Egy modern boszorkány este. A háziasszony nevetett; a foga úgy villogott, mint egy sor rózsaszínű drágagyöngy és a szemei nedvesek voltak­. — Látjátok, itt a homályban, egymás között, letehet­nénk egy órára az álarcainkat. Lehetnénk őszinték és igazak; szegény, gyönge, gyarló asszonyok, akik vagyunk; mikor éjszakára lemossuk az arcunkról a púdert, félre­dobjuk a fűzőnket és mosolygás helyett csúnyán, illetle­nül és torzul ásítunk... Lehetnénk erre az órára embe­rek, akik nem reszeljük a könnyet és a megalázottságot, akik megmutatjuk a sebeinket és nem fintorodunk el a vér láttán. Beszélhetnénk a szerelemről, tettetés és hival­kodás nélkül, úgy, ahogy érezzük és átéljük ... Csend volt és egyszerre, a másik két asszony, hirtelen­,, fölmelegedve mondta: — Beszélhetnénk! Mind a hárman egymásra néztek, mintha a szemük­kel végeznék el a titkos sorshú­zást, hogy melyikük kezdje: — Én — mondta a feketehajú Szalontainé — szívesen beszélem el a magamét, de nagyon szomorú mese és egész­ben véve reménytelen. Nappal el se mondanám, mert szégyelleném­ magamat érte: nem méltó hozzám, a mi •órrdilchi felfogásunk szerint, de a valóságban olyan •­.. van szent és tiszta, mint egy mosolygó gyereknek •••• kisa, eszélj! — mondta a másik kettő. S­át­ esztendők óta, az isten tudná, mikortól kezdve, egy helyről szerzem be a selyem- és csipkeszükségletemet, egy nagy belvárosi boltból. Van ott egy emberem, egy csendes, okos, intelligens fiú, egy gyönyörű legény, kö­zönséges kereskedősegéd, de a legtökéletesebb férfi, akit valaha láttam, nagy, erős, hajlékony , olyan, mint azok a sportemberek, akik a világbajnokság díszét viselik ma­gukon. Az arca olajszínű, mintha csak tegnap csókolta volna a téli nap utoljára. És ragyogó fehérek a fogai, olyan fehérek!... Évek óta jön elém, amikor a boltba lépek és a fejét meghajtja, mint egy legyőzött gladiátor és várja a parancsaimat. Alázatosabb, mint a többi és méltóságteljesebb valamennyinél... Eleinte mosolyogtam rajta, a készségén, az igyekezetén. Tetszett nekem, hogy ismeri az ízlésemet és a raktárnak legrejtettebb, legdrá­gább csodáit halmozza elém, mint­ egy bőkezű király. És egyebet nem is láttam. Éltem a magam kényelmes vaksá­gában tovább. Egyszer, — sokáig nem mentem feléjük — tavasz lett, vagy ősz, egyszóval szezon és a ruhák ros­kadoztak a­­ drága selyemhiml­éstől, s újra odakerültem a boltba, — és sohase felejtem el, — egy futó pillantással megláttam mindent; az egész keserves, örök tragédiát, esztendők szenvedését, vágyak támadását és erőszakos megölését, a könnyes lemondást, a panaszt, átkot és ál­dást; egyetlen áruló ijedtségében, örömében, pirbaboru­lásában annak a meleg, fekete arcnak ... A két asszony sóhajtott, vagy csak a lélegzésük lett forróbb, mélyebb, ahogy unszolták: — Tovább! Tovább! — Egy kicsit még áltattam magamat, hogy nem igaz, hogy képzelődés, amit abban a percben megéreztem ... Hogy a szeme csak véletlenül tüzelt akkor, — a keze is­­ csak véletlenül reszketett, hogy más oka volt a pirulásá­nak, hogy... igazán nevetséges! Egy szegény, nyavalyás boltoslegény ! Feléjük se néztem többé, mert az önérzetemet is bán­tótta a dolog, és most, évek múlva... valami csekélység miatt... véletlenül bevetődtem. Azt látni kellet! Azt az embert... mintha csak tegnap köszönt volna utoljára... Behant elém, hozta a skatulyákat, egyiket a másik után, mint egy megvert, hízelgő gyerek, mint egy hűséges kutya! A gyászruhámat látta, de nem kérdezett semmit, csak amikor a csomagot ideadta, egy leheletnyire a kezemhez ért a keze ... A szenteltviztarlót érinti a h­ivő olyan alá­zatlak annyi áhitallal, az é­henvesző koldus a talált ezres­bankót olyan torokszáritó rettegéssel. És egészen bele­sápadva mondta szegény: — Bocsánatot kérek ! Majd kicsordult a szememből a könny. Szerettem­ volna összesimogatni azt a meggyötört mázlirfejét; érez­tem, hogy senki engem ezen a világon­ olyan mélyen, olyan imádságosan és annyi áldozattal szerelni nem fog, mint ez a boltoslegény. — És?... — És nem megyek oda azóta, soha, sohase megyek többet, mert — félek!... — Ez szomorú, — mondta Bleuerné lecsüggesztve a két kezét. — Elég szomorú és elég reménytelen. De leg­alább tiszta, nincs benne egy csöpp Win se. Én az emlé­kezésbe­­ beleborzadok . .. Nyüzsgölődtek, közelebb húzódtak egymáshoz, a vörös fény még a szemük fehérjét is megfestette, ahogy egy­másra néz­ek. — Én — mondta Bleuerné — sohasem alszom éjszaka. Nem hagy békén a lelkiismeretem, iszonyú kínjaim van­nak. A vágy alig férhet hozzám, a megbánás miatt, amiért valaki, ellen olyan nagyot, olyan halálosan nagyot vét­keztem ! — Ki ellen vétettél? — kérdezték azok ketten, de Bleuerné nem felelt, folytatta tovább: — Rövidre szabom, mert nem akarom kínozni ma­gam­at, pár perc alatt megtudtok mindent. Az uram hosszú évekig betegeskedett, már kiskora óta csírázott benne a tüdőbaj, amíg kitört. Én úgy éltem mellette, örömtelenül, borzalommal és félelemmel. Egy percem­ se volt biztos; no most, ennél a csóknál, ennél az ölelésnél oltja belém a maga iszonyú baját! Azután ágynak dőlt és a csókok, ölelések elmaradtak hosszú időkig... Közben tavasz jött, — gondolom, éppen május — nálunk, faluhelyen tenger­nyi virág van és az esték és az illatok ősereje százszorta jobban megkínozza az embert, mint az elsatnyult városi tavasz... Sándor, az uram öccse, akkor jött, hogy a pad­káb­an, átvegye a beteg bátyja helyét. Szép, fiatal fiu volt és egészséges. Egészséges!... A verandán üldögéltünk néha, mig az uram odabent aludt. Csendes estéken, alig A bűvészet könyve nős boritokkal 80 korona. Postadíj 6 korona, utánvéttel Я koronával drágább. 171 oldalnyi terjedelmű vaskos kötet, m­­lv­e 1­500 rajzzal ellátott, több mint 100 mutatványt tartalmaz. Megrendelhető Tolnai Világlapja kiadóhivatalánál, Budapest, VII.,­­Dohány­ utca 12.

Next