Tolnai Világlapja, 1925. január-március (27. évfolyam, 1–13. szám)
1925-01-14 / 3. szám
408 Ft^ — Szilvia! — kiáltott reá anyja — mit csinálsz gyermekem? Szilvia megrezzent... — Egy kis veronait akartam bevenni mantukám! Nagyon fáj a fejem. — De nem az egészet, te oktondi! Ha véletlenül be nem jövök, meghalt volna a leányom! II. A farsang végefelé járt. Azon a télen nem volt valami víg a farsang. Az emberek alig várták, hogy, vége legyen. Még egy bál volt hátra: a Kaszinóbál, Szilvia hiába panaszkodott rosszullétről, estefelé lázrózsák festették pirosra az arcát. Olyan szép volt. Fekete szemével, hullámos barna hajával, nagy sötét árvácskához hasonlított. Anyja nem hitte, hogy beteg. Azt hitte, csak külöcködik a lánya. Egy bál! Ah! ő visszaemlékezett leánykorára. Micsoda esemény volt akkor egy bál. Az a pompa, azok a gyönyörű ruhák a legyezők mögé rejtett igéző pillantások a frakkos-klakkos urakra, azok a polkák a végkimerülésig... Hát az ő szemében egy bál a gyönyörök netovábbja volt. Nem, erről elmaradni semmiképpen sem lehet. Szilvia látszólag egykedvűen ült a táncteremben, de szívét nagy szégyenérzet gyötörte. Restelte, hogy itt ül ünnepélyesen a rózsaszín ruhájában és várja, hogy valaki néhányat forduljon vele a parketten. De ma senki sem kegyeskedett őt erre méltatni. Oh, milyen megalázó ez! A könnyek fojtogatták . . . •— Menjünk haza, anyám! — sóhajtotta. Boutin, özvegy, volt bankár, szép vagyona van. Szenvedélye a képvásárlás. Jeanne, a leánya, húszéves. Albert, a fia, huszonötéves. Jeanne szobájában, délután. A két testvér egymás mellett ülve, beszélget. Az apa belép, festménnyel a kezében. M. Boutin: Miről beszélgettetek? Jeanne: A jövőnkről. M. Boutin: Bravo gyermekeim. Veletek tartok. Mi sem érdekel jobban... Fogadok, hogy házasulási terveket szövögettetek. Jeanne: Ments Isten nem! Albert: No, no, még csak az kéne! M. Boutin: Pedig hát egyszer csak mégis ráadjátok magatokat a házasságra? Jeanne: Soha. M. Boutin: Nem akarsz férjhez menni? S te, Albert, nem akarsz megnősülni. S ugyan miért, szeretném tudni Jeanne: Annak ugyancsak sok oka van! Albert: Mégpedigalapos! M. Boutin: Ezekre bizony kiváncsi Özvegy dr. Pappné kétségbeesetten mosolygott. Ő semmit sem hallott a Szilviáról kóválygó hírekről, nagyon csodálkozott, hogy máskor annyira körülrajongott leányát ma ennyire elhanyagolják. De még reméli. — Várjunk — suttogta leányának. Valóban érdemes volt várni. Bálya Laci most vezet be karján egy szép asszonyt. Ennek az asszonynak csupa rajongás volt minden mozdulata. Ahogyan karja ráfonódott a fiú nyakára, ahogyan tánc közben hozzásimult. Szilvia elsápadt. Valami ájulásféle ereszkedett rá. Mintha megsemmisült volna. Nem is vette észre, hogy Károlyi bácsi bemutató mozdulattal vezetett eléje egy fiatalembert. Szilvia boldogan dőlt táncosa karjaiba. Kitűnően táncolt, lelkesedéssel járta a ropogós csárdást a cigány előtt. Mindenki abbahagyta a táncot, félkörbe formálódva őt bámulta mindenki. Ilyen szépen, ennyi tűzzel, ennyi nemes méltósággal eddig senkit sem láttak még táncolni. Egyszerre csak elsötétült előtte minden, éles fájdalom hasogatta és eszméletlenül rogyott megrémült táncosa karjaiba. A kocsiban tért csak magához. III. Tavasszal kérője akadt az anyjának. Szép asszony volt még, megakadt rajta Töröknek, egy főkönyvelőnek szeme. A férfi csak kalandot keresett de az asszony született férjfogó volt. Török maga sem vette észre hogy került bele a csávába. Szilvia pedig egy napon elhagyta A házasság csődje vagyok! Követelem, hogy megmondjátok okaitokat. Ne nézze meg az ember, micsoda semmiháziak! Előbbutóbb minden férfi megnősül s minden leány férjhez megy. Albert: Ugyan, ugye? Hol az ördögbe hallottad ezt? Jeanne: Ki fog manapság házasságra lépni? Ez megjárta a múlt században, de ma ... engedd meg ... ez olyan sablonszerű ... M. Boutin: Ne beszéljetek ketten egyszerre és különösen ne ilyen badarságokat. Először is te, Albert, mondd meg, miért irtózol annyira a házasságtól? • Albert: Semmiért és mindenért. Nézetem szerint haszontalan és veszélyes. Meg aztán jól érzem magam így, nőtlenül. A nőtlenség Mac-Mahonja áll előtted. Benne vagyok, benn is maradok. Jeanne: Én is. M. Boutin: Már megint belebeszélsz. Terád aztán kerül a sor ... Folytasd, Albert. Egy szót sem értek fejtegetéseidből. A mondáin társaságokban mindenki kedvel és becéz: az anyját, a várost, ahol született, a tradíciókat, melyekbennevelkedett és elindult, hogy megkeresse önmagát. És eljutott a főváros forgatagába, ahol annyi szenvedésen, megaláztatáson mennek keresztül a kenyérkereső lányok. Irigyelte a férfiakat, akiket felfegyvereznek az élettel való viaskodásra. És keserű haraggal gondolt halott apjára aki táncolni megtanította, de kenyeret keresni nem. IV. Szilvia egy reggel céltalan elemnek terhével hivatalába ment. A villamosra egy fiatal hadnagy szállott fel. Minden tagjában idegsokk rázta s egykor szép emberi arcára rá volt írva a pergőtüzek, szuronyrohamok, éhínségek leírhatatlan története. Olyan volt, mint egy rém. A háborúnak az emberiségnek, önmagának réme. Szilvia felállott, átengedte helyét. A legközelebbi megállónál leszállott. Most ismerte csak meg: Bálya Laci volt az. — Istenem, — gondolta, miközben új villamosra várakozott. — Én ezt nem kívántam. Te tudod, hogy nem kívántam. — Maga sem tudva mely gondolattársulás folytán, eszébe jutott eszellős János bácsi, aki apostolnak képzelte magát és után-útfélen hirdette az Igét, többek között ezeket mondván: — Mikor az Úr a bűn után az első emberpárt a paradicsomból kiűzte, az asszonynak adta a fájdalmat és a bánatot, a férfiúnak pedig a gondot és a harcot! Irta Henri Lave de sohasem állottál olyan fiú hírében, aki megveti az asszonyokat. Albert: Oh, nem! Addig amig nem kell őket feleségül venni. De mihelyt valaki az anyakönyvvezetőt említi, rögtön átszaladok a másik járdára. M. Boutin (megütközve): Micsoda beszéd! Micsoda kifejezések! Albert: Elismerem, hogy nem akadémiai, de képes és így színesebb. Jobban kifejezi a gondolataimat.. Engedd, hogy úgy beszéljek, ahogy a szó az ajkamra jön. Különben, zárjel közt megjegyzem, a te hibád, ha egy kicsit szabados a viseletem és beszédem. M. Boutin: Az én hibám? Albert: Persze. Kicsi korunk óta ezerszer ismételted előttünk .Kedves gyermekeim, én modern apa vagyok. Egyebet nem kívánok tőletek, mint hogy nagyon szeressetek. Semmiféle nagy tisztelet, semmi haszontalan megalázkodás. Azt akarom, hogy szeressetek, jó pajtásotoknak tekintsetek.“ No, igaz-e, mondtad-e? M. Boutin: Mondtam. De most már belátom, hogy helytelenül cselekedtem. Bűnhődöm is érte. Hébe-hóba Ih›sgEI gUUT~1'‚£S^IL TOLNAI VILÁGLAPJA