Tolnai Világlapja, 1925. január-március (27. évfolyam, 1–13. szám)

1925-01-14 / 3. szám

40­8 Ft^ — Szilvia! — kiáltott reá anyja — mit csinálsz gyermekem? Szilvia megrezzent... — Egy kis veronait akartam be­venni mantukám! Nagyon fáj a fejem. — De nem az egészet, te oktondi! Ha véletlenül be nem jövök, meghalt volna a leányom! II. A farsang végefelé járt. Azon a télen nem volt valami víg a farsang. Az emberek alig várták, hogy, vége legyen. Még egy bál volt hátra: a Ka­szinóbál, Szilvia hiába panaszkodott rosszullétről, estefelé lázrózsák fes­tették pirosra az arcát. Olyan szép volt. Fekete szemével, hullámos barna hajával, nagy sötét árvácskához ha­sonlított. Anyja nem hitte, hogy beteg. Azt hitte, csak külöcködik a lánya. Egy bál! Ah! ő visszaemlékezett leánykorára. Micsoda esemény volt akkor egy bál. Az a pompa, azok a gyönyörű ruhák a legyezők mögé rej­tett igéző pillantások a frakkos-klak­­kos urakra, azok a polkák a végki­­merülésig... Hát az ő szemében egy bál a gyönyörök netovábbja volt. Nem, erről elmaradni semmiképpen sem lehet. Szilvia látszólag egykedvűen ült a táncteremben, de szívét nagy szé­gyenérzet gyötörte. Restelte, hogy itt ül ünnepélyesen a rózsaszín ruhájá­ban és várja, hogy valaki néhányat forduljon vele a parketten. De ma senki sem kegyeskedett őt erre mél­tatni. Oh, milyen megalázó ez! A könnyek fojtogatták . . . •— Menjünk haza, anyám! — sóhaj­totta.­­ Boutin, özvegy, volt bankár, szép vagyona van. Szenvedélye a képvá­­sárlás. Jeanne, a leánya, húszéves. Albert, a fia, huszonötéves. Jeanne szobájában, délután. A két testvér egymás mellett ülve, beszélget. Az apa belép, festménnyel a kezében. M. Boutin: Miről beszélgettetek? Jeanne: A jövőnkről. M. Boutin: Bravo gyermekeim. Ve­letek tartok. Mi sem érdekel jobban... Fogadok, hogy házasulási terveket szövögettetek. Jeanne: Ments Isten nem! Albert: No, no, még csak az kéne! M. Boutin: Pedig hát egyszer csak mégis ráadjátok magatokat a házas­ságra? Jeanne: Soha. M. Boutin: Nem akarsz férjhez menni? S te, Albert, nem akarsz meg­­nősülni. S ugyan miért, szeretném tudni Jeanne: Annak ugyancsak sok oka van! Albert: Még­pedig­­alapos! M. Boutin: Ezekre bizony kiváncsi Özvegy dr. Pappné kétségbeesetten mosolygott. Ő semmit sem hallott a Szilviáról kóválygó hírekről, nagyon csodálkozott, hogy máskor annyira körülrajongott leányát ma ennyire elhanyagolják. De még reméli. — Várjunk — suttogta leányának. Valóban érdemes volt várni. Bálya Laci most vezet be karján egy szép asszonyt. Ennek az asszonynak csupa rajongás volt minden mozdulata. Ahogyan karja ráfonódott a fiú nya­kára, ahogyan tánc közben hozzási­mult. Szilvia elsápadt. Valami ájulásféle ereszkedett rá. Mintha megsemmisült volna. Nem is vette észre, hogy Ká­rolyi bácsi bemutató mozdulattal ve­zetett eléje egy fiatalembert. Szilvia boldogan dőlt táncosa kar­jaiba. Kitűnően táncolt, lelkesedéssel járta a ropogós csárdást a cigány előtt. Mindenki abbahagyta a táncot, fél­körbe formálódva őt bámulta min­denki. Ilyen szépen, ennyi tűzzel, ennyi nemes méltósággal eddig sen­kit sem láttak még táncolni. Egyszerre csak elsötétült előtte minden, éles fájdalom hasogatta és eszméletlenül rogyott megrémült tán­cosa karjaiba. A kocsiban tért csak magához. III. Tavasszal kérője akadt az anyjá­nak. Szép asszony volt még, meg­akadt rajta Töröknek, egy főkönyve­lőnek szeme. A férfi csak kalandot keresett de az asszony született férj­fogó volt. Török maga sem vette észre hogy került bele a csávába. Szilvia pedig egy napon elhagyta A házasság csődje vagyok! Követelem, hogy megmond­játok okaitokat. Ne nézze meg az em­ber, micsoda semmiháziak! Előbb­­utóbb minden férfi megnősül s min­den leány férjhez megy. Albert: Ugyan, ugy­e? Hol az ör­dögbe hallottad ezt? Jeanne: Ki fog manapság házas­ságra lépni? Ez megjárta a múlt szá­zadban, de ma ... engedd meg ... ez olyan sablonszerű ... M. Boutin: Ne beszéljetek ketten egyszerre és különösen ne ilyen ba­darságokat. Először is te, Albert, mondd meg, miért irtózol annyira a házasságtól? • Albert: Semmiért és mindenért. Nézetem szerint haszontalan és veszé­lyes. Meg aztán jól érzem magam így,­­ nőtlenül. A nőtlenség Mac-Mahonja áll előtted. Benne vagyok, benn is maradok. Jeanne: Én is. M. Boutin: Már megint belebe­szélsz. Terád aztán kerül a sor ... Folytasd, Albert. Egy szót sem értek fejtegetéseidből. A mondáin társasá­gokban mindenki kedvel és becéz: az anyját, a várost, ahol született, a tradíciókat, melyekben­­nevelkedett és elindult, hogy megkeresse önma­gát. És eljutott a főváros forgatagába, ahol annyi szenvedésen, m­egaláztatá­son mennek keresztül a kenyérkereső lányok. Irigyelte a férfiakat, akiket felfegyvereznek az élettel való vias­­kodásra. És keserű haraggal gondolt halott apjára aki táncolni megtaní­totta, de kenyeret keresni nem. IV. Szilvia egy reggel céltalan elem­nek terhével hivatalába ment. A vil­lamosra egy fiatal hadnagy szállott fel. Minden tagjában idegsokk rázta s egykor szép emberi arcára rá volt írva a pergőtüzek, szuronyrohamok, éhínségek leírhatatlan története. Olyan volt, mint egy rém. A háború­nak az emberiségnek, önmagának réme. Szilvia felállott, átengedte helyét. A legközelebbi megállónál leszállott. Most ismerte csak meg: Bálya Laci volt az. — Istenem, — gondolta, miközben új villamosra várakozott. — Én ezt nem kívántam. Te tudod, hogy nem kívántam. — Maga sem tudva mely gondolattársulás folytán, eszébe jutott eszellős János bácsi, aki apostolnak képzelte magát és után-útfélen hir­dette az Igét, többek között ezeket mondván: — Mikor az Úr a bűn után az első emberpárt a paradicsomból kiűzte, az asszonynak adta a fájdalmat és a bánatot, a férfiúnak pedig a gondot és a harcot! Irta Henri Lave de sohasem állottál olyan fiú hírében, aki megveti az asszonyokat. Albert: Oh, nem! Addig amig nem kell őket feleségül venni. De mihelyt valaki az anyakönyvvezetőt említi, rögtön átszaladok a másik járdára. M. Boutin (megütközve): Micsoda beszéd! Micsoda kifejezések! Albert: Elismerem, hogy nem aka­démiai, de képes és így színesebb. Jobban kifejezi a gondolataimat.. En­gedd, hogy úgy beszéljek, ahogy a szó az ajkamra jön. Különben, zárjel közt megjegyzem, a te hibád, ha egy kicsit szabados a viseletem és beszédem­. M. Boutin: Az én hibám? Albert: Persze. Kicsi korunk óta ezerszer ismételted előttünk­ .Ked­ves gyermekeim, én modern apa va­gyok. Egyebet nem kívánok tőletek, mint hogy nagyon szeressetek. Sem­miféle nagy tisztelet, semmi haszon­talan megalázkodás. Azt akarom, hogy szeressetek, jó pajtásotoknak tekintsetek.“ No, igaz-e, mondtad-e? M. Boutin: Mondtam. De most már belátom, hogy helytelenül cseleked­tem. Bűnhődöm is érte. Hébe-hóba Ih›sgEI gUUT~1'‚£S^IL TOLNAI VILÁGLAPJA

Next