Tolnai Világlapja, 1926. április-június (26. évfolyam, 15–27. szám)

1926-05-26 / 22. szám

54 Papírzacskóban maga viszi a vacsoráját a színházba egy ismert koloratúra-énekesnő, akinek­­ja fellép, sok száz ember elragadtatva tapsol A m­­vésznő a II. és a III. felvonás közben fogyasztja el a magával foxott sxupét, melynek legtöbb attrakciója — egy narancs! Más m­ű­egoldás ugyanis nincs. Elő­adás előtt nem vacsorázhatik meg a művésznő, mivel akkor nem tudna énekelni, hiszen az énekhez a gyom­rocskáját is igénybe veszi.. . (egy kiváló szavalóművészünk egész nap böjtöl, ha este fellép . . .) Előadás után pedig szintén nem vacsorázhatik meg a művésznő, hiszen úgy éjfél lenne, mire ágyba kerülne . . . holott a zsenge ifjúságnak tudvalevőleg jó korán kell lefeküdnie, ha meg akar nőni.. . Eggert Márta pedig még csak 12 éves. Mártát a ma­mája, egy szép szőke asszony szokta elkísérni a színházba, a „Párizsi kirakat" előadásaira, melyekben Titkos Ilona mel­lett ő aratja minden második este a legnagyobb sikert. A kis gesztenyehajú lány szinte kész énekesnő, üde, csengő és zengő hangja ragyogó, színes erővel száll át a gyönyörködő nézőtéren . . . Játéka is csupa biztos, színészi ösztön. Az első felvonásban, mint megeleve­nedett kis kirakatbábu, az élet meglepő tulajdonságairól énekel egy pompás dalt, melyet a közönség frappírozva újráztat állandóan. A má­sodik felvonásban együtt éne­kel az összes szereplőkkel, de az egész énekegyüttest ő vezeti és egy staccato ja egészen elra­gadó ... Most itt ülünk hárman a Magyar Színház öltözői között és Márta nyugtalanul szoron­gatja azt a bizonyos kis va­csoracsomagot. Attól tart, hogy elkésik, ha nem kezd azonnal át­öltözni. Borzasztó lelkiismeretes és édesanyjával alig tudjuk megnyug­tatni, hogy még van ideje . .. — Mi a legjobb ebben a csomag­ban ? — kérdem. — Ez itt! — feleli határozottan s kihúz egy nagy narancsot, majd felém nyújtja : — Parancsol ? Ennyi áldozatkészség valósággal megzavar. Mit tegyek. Most tessék elképzelni, hogy narancsot eszegetve folytatnám tovább az interjút. . . Kissé szokatlan látvány . . . önérze­tem sem tűrheti, hogy érzelmeimet a művésznő lekenyerezze, illetve lenarancsozza, abban az órában, amikor a színigazat akarom írni róla . . . Magánéletéről elmondja, hogy II. reáliskolai magántanuló, este szín­ház után fekszik, reggel 11-kor kel, szorgalmasan tanul németül és zon­gorázik. „Kora ifjúságát", vagyis a tizenegy éves koráig terjedő­­ időt Amerikában töltötte. Édesatyja né­met. Színházat játszani soha nem tanult senkitől; éneklésben édes­anyja instruálta. — Hogyan készül az előadá­sokra ? — kérdezem most Eggert Mártát. A koloratúra-énekesnő tíz babája ... — Minden fellépésem előtt meg­iszom egy csésze eibis-teát — mondja a kislány. — Jó az ? (Erre olyan fintort vág, amiből határozottan következtethető, hogy a zserbó jobb.) — Legszívesebben kiönteném — mondja Márta, akinek ez a kijelen­tése volt a legelhatározóbb egész beszélgetésünk alatt. Igazi kislány, roppant kellemes, hogy a színház atmoszférája egy csöpp koraérettsé­get sem lehelt belé. — Mit szeretne inkább kultiválni, ha megnő ? — kérdezem — az ope­rettet-e vagy az operát ? — Ezt még nem tudom — feleli. —­ Egyelőre egy nyári darabot írnak nekem, abban Vendrey bácsival lesz egy duettem. — Melyik kolléganőjével szimpa­tizál a legjobban itt a színházban ? — kérdezem. — Mindenkit szeretek — feleli, amiből nyilvánvaló, hogy még nem régen primadonnajelölt. . . — Mit szeret csinálni legszíveseb­ben civilben, szóval, ha nem szí­nésznő ? Fekete szemei kissé elfo­gódva révednek széjjel. Aztán mosolyogva feleli: — Játszani szeretek. — Mit ? — Babát. . . (Ezt habozva és egészen halkan mondta.) A múlt évben még nyilvános iskolába jártam, akkortól meg­maradt egypár barátnőm, ezek­kel játszom. — Sok babája van ? — Ojjé!­­— feleli ragyogva — van tíz is . . . E pillanatban viharzó lép­tekkel robog el előttünk Tit­kos Ilona, akinek már a darab előjátékában is a színen kell lennie. — Szent Isten — kiáltja, — már negyednyolc elmúlt és az órám csak háromnegyed­hetet mutat. . . Erre aztán Eggert Márta sem hajlandó tovább foglal­kozni a sajtóval. Elbúcsú­zunk s a koloratúra-énekesnő, akinek tíz babája van, siető izgalommal tűnik el az öl­töző mögött, kezében a vacso­rájával, idegzetében egy csomó csodálatos ösztönnel, mely sok­szor, nagyon sokszor fog minden gondfelhőt letörölni azok­nak a homlokáról, akik ezen a gondfelhős földtekén színházba jár­nak. Mály Gerő, a kedves komikus, a múlt évben, mint tudjuk, beállott műkedvelésből vagy szeszélyből egy Rákóczi­ úti divatárucéghez kereskedő­segédnek. Ekkor történt ez a kis eset.­ Rászól a főnöke: — Ugyan, Mály úr, mit akar azzal a barna harisnyával, nem hallotta, hogy a hölgy testszínűt kért ? — Igen, kérem, de ez a hölgy az orfeumból való­ mulatt táncosnő, még Eggert Márta. (Strelisky felv.)

Next