Tolnai Világlapja, 1926. április-június (26. évfolyam, 15–27. szám)
1926-05-26 / 22. szám
54 Papírzacskóban maga viszi a vacsoráját a színházba egy ismert koloratúra-énekesnő, akinekja fellép, sok száz ember elragadtatva tapsol A mvésznő a II. és a III. felvonás közben fogyasztja el a magával foxott sxupét, melynek legtöbb attrakciója — egy narancs! Más műegoldás ugyanis nincs. Előadás előtt nem vacsorázhatik meg a művésznő, mivel akkor nem tudna énekelni, hiszen az énekhez a gyomrocskáját is igénybe veszi.. . (egy kiváló szavalóművészünk egész nap böjtöl, ha este fellép . . .) Előadás után pedig szintén nem vacsorázhatik meg a művésznő, hiszen úgy éjfél lenne, mire ágyba kerülne . . . holott a zsenge ifjúságnak tudvalevőleg jó korán kell lefeküdnie, ha meg akar nőni.. . Eggert Márta pedig még csak 12 éves. Mártát a mamája, egy szép szőke asszony szokta elkísérni a színházba, a „Párizsi kirakat" előadásaira, melyekben Titkos Ilona mellett ő aratja minden második este a legnagyobb sikert. A kis gesztenyehajú lány szinte kész énekesnő, üde, csengő és zengő hangja ragyogó, színes erővel száll át a gyönyörködő nézőtéren . . . Játéka is csupa biztos, színészi ösztön. Az első felvonásban, mint megelevenedett kis kirakatbábu, az élet meglepő tulajdonságairól énekel egy pompás dalt, melyet a közönség frappírozva újráztat állandóan. A második felvonásban együtt énekel az összes szereplőkkel, de az egész énekegyüttest ő vezeti és egy staccato ja egészen elragadó ... Most itt ülünk hárman a Magyar Színház öltözői között és Márta nyugtalanul szorongatja azt a bizonyos kis vacsoracsomagot. Attól tart, hogy elkésik, ha nem kezd azonnal átöltözni. Borzasztó lelkiismeretes és édesanyjával alig tudjuk megnyugtatni, hogy még van ideje . .. — Mi a legjobb ebben a csomagban ? — kérdem. — Ez itt! — feleli határozottan s kihúz egy nagy narancsot, majd felém nyújtja : — Parancsol ? Ennyi áldozatkészség valósággal megzavar. Mit tegyek. Most tessék elképzelni, hogy narancsot eszegetve folytatnám tovább az interjút. . . Kissé szokatlan látvány . . . önérzetem sem tűrheti, hogy érzelmeimet a művésznő lekenyerezze, illetve lenarancsozza, abban az órában, amikor a színigazat akarom írni róla . . . Magánéletéről elmondja, hogy II. reáliskolai magántanuló, este színház után fekszik, reggel 11-kor kel, szorgalmasan tanul németül és zongorázik. „Kora ifjúságát", vagyis a tizenegy éves koráig terjedő időt Amerikában töltötte. Édesatyja német. Színházat játszani soha nem tanult senkitől; éneklésben édesanyja instruálta. — Hogyan készül az előadásokra ? — kérdezem most Eggert Mártát. A koloratúra-énekesnő tíz babája ... — Minden fellépésem előtt megiszom egy csésze eibis-teát — mondja a kislány. — Jó az ? (Erre olyan fintort vág, amiből határozottan következtethető, hogy a zserbó jobb.) — Legszívesebben kiönteném — mondja Márta, akinek ez a kijelentése volt a legelhatározóbb egész beszélgetésünk alatt. Igazi kislány, roppant kellemes, hogy a színház atmoszférája egy csöpp koraérettséget sem lehelt belé. — Mit szeretne inkább kultiválni, ha megnő ? — kérdezem — az operettet-e vagy az operát ? — Ezt még nem tudom — feleli. — Egyelőre egy nyári darabot írnak nekem, abban Vendrey bácsival lesz egy duettem. — Melyik kolléganőjével szimpatizál a legjobban itt a színházban ? — kérdezem. — Mindenkit szeretek — feleli, amiből nyilvánvaló, hogy még nem régen primadonnajelölt. . . — Mit szeret csinálni legszívesebben civilben, szóval, ha nem színésznő ? Fekete szemei kissé elfogódva révednek széjjel. Aztán mosolyogva feleli: — Játszani szeretek. — Mit ? — Babát. . . (Ezt habozva és egészen halkan mondta.) A múlt évben még nyilvános iskolába jártam, akkortól megmaradt egypár barátnőm, ezekkel játszom. — Sok babája van ? — Ojjé!— feleli ragyogva — van tíz is . . . E pillanatban viharzó léptekkel robog el előttünk Titkos Ilona, akinek már a darab előjátékában is a színen kell lennie. — Szent Isten — kiáltja, — már negyednyolc elmúlt és az órám csak háromnegyedhetet mutat. . . Erre aztán Eggert Márta sem hajlandó tovább foglalkozni a sajtóval. Elbúcsúzunk s a koloratúra-énekesnő, akinek tíz babája van, siető izgalommal tűnik el az öltöző mögött, kezében a vacsorájával, idegzetében egy csomó csodálatos ösztönnel, mely sokszor, nagyon sokszor fog minden gondfelhőt letörölni azoknak a homlokáról, akik ezen a gondfelhős földtekén színházba járnak. Mály Gerő, a kedves komikus, a múlt évben, mint tudjuk, beállott műkedvelésből vagy szeszélyből egy Rákóczi úti divatárucéghez kereskedősegédnek. Ekkor történt ez a kis eset. Rászól a főnöke: — Ugyan, Mály úr, mit akar azzal a barna harisnyával, nem hallotta, hogy a hölgy testszínűt kért ? — Igen, kérem, de ez a hölgy az orfeumból való mulatt táncosnő, még Eggert Márta. (Strelisky felv.)