Tolnai Világlapja, 1926. október-december (26. évfolyam, 41–52. szám)
1926-10-06 / 41. szám
50 Vígjáték, melynek egy pólyásbaba a fsöse Magyar darab, amely Németországban kerül először színre Orbók Attila, aki nemrégen megjelent „A színésznő" című regényében érdekesen festette meg a budapesti színházak erkölcseit, tudvalevőleg maga is színműíró. A Renaissance Színházban, 1922-ben előadott „Tünemény" című színdarabját Bécsben is előadták szép sikerrel. Ez a darab az idén, télen, Olaszországban fog menni, ahol a milánói Motta-ügynökség vásárolta meg. Ugyancsak bemutatóját várja New Yorkban is, ahol a Schubert Theatrical Compagny Trust vette meg a filmjoggal együtt. Legutóbb egy háromfelvonásos vígjátékot írt Orbók Attila „Fiacskám" címmel, amely Németországban kerül bemutatásra, miután már eddig két német színház kötötte le. A darabban az a nevezetes, hogy főként a pesti divattól eltérően, benne egyetlen szerep sincs rászabva valamely szarra, ellenben a főszereplője egy pólyásbaba, amely minden felvonás végén megjelenik a színpadon. A darab felnőtt hősei: elsősorban két vidám gavallér: Parády Pista és az öregedő Guszti báró. Parády Pista voltaképpen komoly ember, kit csupán szerelmi csalódása tett a bohém Guszti báró tanítványává. Pista tönkremegy s végül elhatározza, hogy agyonlövi magát. Guszti báró, aki már régebben hiába várja barátját, haragszik rá, amiért nem jelentkezik s hogy megtréfálja, becsempészi hozzá egy kilencgyerekes tanító pólyásgyerekét, ilyesféle felírással: „Ez a gyerek a tied, tartsd el.. Parády alig bukkan rá a kis jövevényre, minden öngyilkossági szándékától eláll; íme: van egy lény, akivel szemben kötelességei vannak. És újra komoly és szorgalmas ember lesz. Sőt magándetektívnőt bíz meg az anya felkutatásával. Ugyanekkor egy államrendőrségi detektív hivatalból nyomozza az elrabolt gyereket. Guszti megtudja a kettős nyomozást és erre elhatározza, hogy mindent bevall Parádynak. Valami kis szívbaja is van és ezért feleségül kér egy fiatal, zárdában nevelt leányt, hogy legyen körötte valami hűséges lény, aki ápolja. Képei, könyvei, írások és jegyzetek csataterévé bomlott íróasztala mellett áll az ő jellegzetes, kissé fanyar mosolyával Szini Gyula, egy különös, finom és akárhányszor exotikus íráskultúra képviselője. — Súlyos dátum — mondja, midőn azzal a kéréssel lépek be hozzá, hogy ötvenedik születésnapja alkalmából mondjon valamit az életéről. — Egészen hihetetlen, hisz úgy érzem, mintha csak tegnap lett volna, hogy húszéves voltam és Párizsban sétáltam a Szajna partján, vagy a boulevard éjszakájában. Az idő rettentő gyorsasággal repül... Cigarettára gyújtunk. — Életem — folytatja Szini Gyula — két pontosan elkülönülő részre oszlik, egy háború előtti és egy háború utáni részre. A kettő között olyan mély szakadék van, hogy úgy érzem, ezt a háború utáni életemet szinte egészen újból kell megalkotnom. Életem első része a kezdő sikereké, melyek mindig a legédesebbek. Majdnem többet voltam külföldön, mint idehaza. Életem második Menyasszonyát kéri meg, hogy vigye el Parádytól a gyereket, bejelentve neki, hogy a gyerek nem Parádyé, így is történik, s Parády szörnyű dühösen kikergeti a leányt és a gyereket. Később azonban megbánja ezt, hisz a gyereket úgy megszerette, mintha igazán az övé lett volna. Utánasiet tehát fiatal nőnek s az ide-odahurcolt kis jószág bölcsője fölött végül is egymásba szeret a két fiatal. A tanítónak visszaadják a csecsemőt, Guszti báró pedig a helyzettel kibékülve, áldását adja ifjú barátaira. része: megkisebbült mozgáslehetőség, mely gyakran fájdalmas. Ezt nem úgy kell venni, mintha kétségbeesném. Sőt azt tapasztalom: minél több akadállyal kell megküzdeni, annál szívósabb és harcosabb az ember. A harc különben ma már egyre kilátásosabb: konszolidálódunk! Kezdjük megbecsülni azt a keveset, amink megmaradt. — Mi a véleménye a fiatalokról? — kérdem. — Sok fiatalemberrel szemben áll az a véleményem — mondja, — hogy kell bizonyos tapasztaltság ahhoz, hogy valaki igazán ismerje az életet és hogy az életet írja is. Szerintem igazán szóvá lenni csak ötvenéves korában kezd az ember. Húszéves ember is sejtheti az életet, de csak úgy, mint ahogy Velencét sejtheti az olyan ember, aki még sohasem járt Velencében, csak képekből ismeri csupán. Az ötvenéves ember az egész életet látja. Azt is látom, hogy manapság túlzott jelentősége van a jelszavaknak. Szinte le vannak stemplizve az Színi Gyula, aki október kilencedikén lesz ötvenéves, kijelenti, hogy igazi író csak ötvenéves korától kezdve lehet az ember Jelenleg színdarabon dolgozik, melynek Jókai Mór a hőse. Orbók Attila Szini Gyula rádiófelolvasási tart