Tolnai Világlapja, 1926. október-december (26. évfolyam, 41–52. szám)

1926-10-06 / 41. szám

50 Vígjáték, melynek egy pólyásbaba a fsöse Magyar darab, amely Németországban kerül először színre Orbók Attila, aki nemrégen meg­jelent „A színésznő" című regényé­ben érdekesen festette meg a buda­pesti színházak erkölcseit, tudvalevő­leg maga is színműíró. A Renaissance Színházban, 1922-ben előadott „Tüne­mény" című színdarabját Bécsben is előadták szép sikerrel. Ez a darab az idén, télen, Olaszországban fog menni, ahol a milánói Motta-ügynök­ség vásárolta meg. Ugyancsak bemu­tatóját várja New­ Yorkban is, ahol a Schubert Theatrical Compagny Trust vette meg a filmjoggal együtt. Legutóbb egy három­felvonásos vígjátékot írt Orbók Attila „Fiacs­kám" címmel, amely Németország­ban kerül bemutatásra, miután már eddig két német színház kötötte le. A darabban az a nevezetes, hogy fő­ként a pesti divattól eltérően, benne egyetlen szerep sincs rászabva vala­mely szarra, ellenben a főszereplője egy pólyásbaba, amely minden fel­vonás végén megjelenik a színpadon. A darab felnőtt hősei: elsősorban két vidám gavallér: Parády Pista és az öregedő Guszti báró. Parády Pista voltaképpen komoly ember, kit csu­pán szerelmi csalódása tett a bohém Guszti báró tanítványává. Pista tönk­remegy s végül elhatározza, hogy­ agyonlövi magát. Guszti báró, aki már régebben hiába várja barátját, haragszik rá, amiért nem jelentkezik s hogy megtréfálja, becsempészi hozzá egy kilencgyerekes tanító pó­lyásgyerekét, ilyesféle felírással: „Ez a gyerek a tied, tartsd el.. Parády alig bukkan rá a kis jöve­vényre, minden öngyilkossági szán­dékától eláll; íme: van egy lény, akivel szemben kötelességei vannak. És újra komoly és szorgalmas ember lesz. Sőt magándetektívnőt bíz meg az anya felkutatásával. Ugyanekkor egy államrendőrségi detektív hivatal­ból nyomozza az elrabolt gyereket. Guszti megtudja a kettős nyomozást és erre elhatározza, hogy mindent be­vall Parádynak. Valami kis szívbaja is van és ezért feleségül kér egy fiatal, zárdában nevelt leányt, hogy legyen körötte valami hűséges lény, aki ápolja. Képei, könyvei, írások és jegyze­tek csataterévé bomlott íróasztala mellett áll az ő jellegzetes, kissé fanyar mosolyával Szini Gyula, egy különös, finom és akárhányszor exo­tikus íráskultúra képviselője. — Súlyos dátum — mondja, midőn azzal a kéréssel lépek be hozzá, hogy ötvenedik születésnapja alkalmából mondjon valamit az életéről. — Egészen hihetetlen, hisz úgy érzem, mintha csak tegnap lett volna, hogy húszéves voltam és Párizsban sétáltam a Szajna partján, vagy a boulevard éjszakájában. Az idő ret­tentő gyorsasággal repül... Cigarettára gyújtunk. — Életem — folytatja Szini Gyula — két pontosan elkülönülő részre oszlik, egy háború előtti és egy há­ború utáni részre. A kettő között olyan mély szakadék van, hogy úgy érzem, ezt a háború utáni életemet szinte egészen újból kell megalkot­nom. Életem első része a kezdő si­kereké, melyek mindig a legédeseb­bek. Majdnem többet voltam külföl­dön, mint idehaza. Életem második Menyasszonyát kéri meg, hogy vigye el Parádytól a gyereket, bejelentve neki, hogy a gyerek nem Parádyé, így is történik, s Parády szörnyű dühösen kikergeti a leányt és a gyereket. Ké­sőbb azonban megbánja ezt, hisz a gyereket úgy megszerette, mintha igazán az övé lett volna. Utánasiet tehát­­ fiatal nőnek s az ide-odahur­colt kis jószág bölcsője fölött végül is egymásba szeret a két fiatal. A tanítónak visszaadják a csecsemőt, Guszti báró pedig a helyzettel kibé­külve, áldását adja ifjú barátaira. része: megkisebbült mozgáslehető­ség, mely gyakran fájdalmas. Ezt nem úgy kell venni, mintha kétség­­beesném. Sőt azt tapasztalom: minél több akadállyal kell megküzdeni, annál szívósabb és harcosabb az em­ber. A harc különben ma már egyre ki­látásosabb: konszolidálódunk! Kezd­jük megbecsülni azt a keveset, amink megmaradt. — Mi a véleménye a fiatalokról? — kérdem. — Sok fiatalemberrel szemben áll az a véleményem — mondja, — hogy kell bizonyos tapasztaltság ahhoz, hogy valaki igazán ismerje az életet és hogy az életet írja is. Szerintem igazán szóvá lenni csak ötvenéves ko­rában kezd az ember. Húszéves em­ber is sejtheti az életet, de csak úgy, mint ahogy Velencét sejtheti az olyan ember, aki még sohasem járt Velen­cében, csak képekből ismeri csupán. Az ötvenéves ember az egész életet látja. Azt is látom, hogy manapság túlzott jelentősége van a jelszavak­nak. Szinte le vannak stemplizve az Színi Gyula, aki október kilencedikén lesz ötven­éves, kijelenti, hogy igazi író csak ötvenéves korától kezdve lehet az ember Jelenleg színdarabon dolgozik, melynek Jókai Mór a hőse. Orbók Attila Szini Gyula rádiófelolvasási tart

Next