Tolnai Világlapja, 1926. október-december (26. évfolyam, 41–52. szám)
1926-12-22 / 52. szám
szerűen használják erejüket. Sterczeg Ferencet és néhány kiváló, társát kivéve, mindenfelé azt látjuk, hogy anyagias lett a korszak. Nem értem meg az irodalom és a színpad üzletembereit. Soha számító alapon nem éltem, holott köztudomású, hogy a Nemzeti Színházi tagsággal éppen csak a koszt, kvártély fedezhetése jár együtt, lelki szükségletek fedezésére már nem igen jut. Aki itt van, annak meg kell elégednie azzal, hogy csupán egy kis snit Magyarország kultúrájának a gépezetében. Gyermekkorom óta egy célt látok magam előtt : színésznek lenni és ennek a pályának máig is a legkiemelkedőbb momentuma, hogy a Nemzeti Színház tagja vagyok. — Melyik magyar darabra emlékszik legszívesebben ? — Talán az Elnémult harangokra. Milyen szép és milyen igaz ez a darab". Egy walesi intés ! Talán messszebb tartanánk ma, ha Rákosi Viktor intő szavait megfogadta volna ez az ország . . . Újra eltűnődik,mintha torlódó gondolatait rendezné. Egész pályámon — mondja a végén, — végigkísért egy furcsa momentum : keveset forogtam újságírók között és általában azokban a társaságokban, melyek nálunk a közvéleményt alakítják. Ugyanis sohasem tudtam hallgatni, hogy jelenlétemben egy távollevő harmadikat szidjanak, ahogyan ez az irodalmi társaságokban divatos. Inkább visszahúzódtam a szerepeim és a könyveim közé. Sohasem voltak barátaim, így aztán mindig csak arra voltam ráutalva, amit a színpadon tudtam nyújtani. S mondhatom : Logovácon és Piripócson éppúgy dolgoztam, mint a Nemzeti Színházban. De őszintén szólva : nem is tudom, hogy ismernek-e és mennyire becsülnek ? Azt hiszi, tudom ? Nem tudom. És egy kis őszi mosoly szellőzik át az arcán. — Nem ismerik ? — kérdezem. — Hogy mondhat ilyet ? Nem érzi a közönség szeretetét ? — Annyit tudok — mondja Gál Gyula, — hogyha kilépek a színpadra, azonnal kontaktusba kerülök a közönséggel, érzem, hogy figyelnek rám és arra, amit csinálok. Ez az esti, kétórás elégtételem, a függöny felgördültétől annak legördültéig mindenesetre megvan, ez jóleső, ez az, ami az évtizedek során át állandóan buzdított. . . — Mi a véleménye az új színészgenerációról ? — Nagy részüket én is tanítottam vagy tanítom — mondja derűsen — s ezért objektíven éppúgy nem tudok felelni erre a kérdésre, mint a kertész, akitől virágai értékét kérdik. A múltban óriások voltak közöttünk és a Színiakadémiának, amelynek szép és nemes hagyományait, egy Egressy, egy Tóth, egy Paulay alapozták meg, hatalmas érdeme, hogy az egész magyar színészetet olyan művészi standardra juttatta, amelynek párját az egész világon nem találjuk. Sehol nem találunk ennyi jó színészt egy csomóban, sehol az összjátéknak ezt a magasrendűségét, mint Budapesten. Elfogultság nélkül mondom ezt, én, aki Európa egész színészetét személyes tapasztalásból ismerem. Páratlan, micsoda város, micsoda tehetségek ! Szívszaggató, ha meggondoljuk, hogy ma, a háború utáni helyzetünkben az ország nem tudja eltartani tehetségeinek óriási számát. Nem jó gondolni ma sok mindenre, ami valóság, annyi benne az elkeserítő. De ne is gondoljunk rá, azok felé nyújtsuk ki kezünket, akiknek örök szavait estéről-estére megelevenítjük a színpadon . . . ... Szemei eltévednek, felfénylenek, arca boruját az emlékezés sugárzása töri át. S e sugárzásban Shakespeare emberfantáziáit látjuk, úgy, ahogyan Gál Gyula őket életre hívta: a gyötrődő Shylockot, a csapongókedvű Falstaffot... látjuk Moliére végzetesen vak Orgonját... s látjuk Gogol cári kormányzóját, a maga mérhetetlen emberi gyarlóságában. S látjuk a rengeteg, különböző emberi arcot, a sok beteljesített szerepet, ahogy a művész előtt is, akinek gyermekei e szerepek, elvonulnak... és visszagondolva a nagy estékre, melyeken a közönség csodálva és elragadva lelkendezett ez ábrázolások megdöbbentő valósághalmazán, a géniuszok siető kezét látjuk előszállani e méltó kéznyújtásra. És hisszük és mélyen tiszteljük azt az emelkedett derűt, azt a felséges hangsúlyt, mellyel Gál Gyula megkoronázza mintegy beszélgetésünket: — Minekünk — mondja csöndes büszkeséggel, — minekünk, akik a nagy költők társaságában éltük le életünket, mindenesetre van egy jó vigaszunk életünk bekövetkező alkonyára: szép és kiváló társaságban éltünk . . . Iz.-r.-ral László Gál Gyula mint Lőrinc barát Xádor István litográfiája, a Szépművészeti és Műkereskedelmi R.-t. kiadása Gál Gyula Ozskay felv. Gyermekszál: A praktikus , Nagybácsi: Szorgalmasabban kell zongoráznod, Klárika, többet kell gyakorolnod. Ha szorgalmasan fogsz zongorázni, mindennap kapsz tőlem ezer koronát... Klárika: De a szomszédnénitől kétezret kapok, ha nem zongorázom ... A visszaeső bűnöző Kovács hazajön és látja, ahogyan fia lecsúszik a lépcső korlátján. Kovács: Te, Pista, ha ezt mégegyszer csinálod, kapsz egy pár olyan... Pista elkezd iszonyúan bőgni. Kovács (megnyugtatóan): Na, na, te csacsi, hisz ha nem teszed többé, akkor nem csinálok neked semmit... Pista: Igen, apus, de épp az a borzasztó, hogy újra megteszem ... .4 válogatós Anya: Palika, ha most azonnal meg nem csókolod a nénit, akkor rögtön mérjy lefeküdni. Palika: Jó éjt, mama! A logikus Jancsika először van mamájával az állatkertben. A sertések ketrece előtt az édesanya magyarázólag mondja: — Látod, Jancsikám, ez itt egy kis malac... Jancsika: Mért, mit csinált?