Tolnai Világlapja, 1931. július-szeptember (31. évfolyam, 27–40. szám)

1931-09-02 / 36. szám

MOTORCSÓNAK IRTA KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Nincs a földön egészen boldog em­ber. Nincs és nem is lehet. De igenis van és lehet is. Például én magam is ismerek valakit — igaz, hogy csak egyetlenegy embert, — aki egé­szen boldog. Talán ő a föld legboldogabb embere. Berci az, Weigl Berci. Weigl Berci a m­osónénk egyetlen fia. Úgyszólván szemem láttára csepere­dett fel. Kiskölyök kora óta el-eljött hozzánk esténként, mikor az anyja ná­lunk mosott. Sápadt, jelentéktelen fiúcska volt, mindig szótalan, alamuszi is, mint akinek valami titka van, de nem szólna róla a világ minden kincsé­ért sem. Ímmel-ámmal tanult, a gimnázium­ban úgy csúszott egyik osztályból a má­sikba, hogy észre se vették. Alighogy a nyolcadikba került, berántották kato­nának, vitték a tűzvonalba. A háborúban nem sebesült meg, nem esett fogságba, nem betegedett meg, nem is tüntette ki magát, hanem épen és szépen hazajött a leszerelés első napján. Mingyárt meg is nősült. Elvett — nem tudni miért és hogyan — egy se­hal-se-hús manikűrös kisasszonyt. Ez egyre-másra hozta a világra a gyermekeket, minden évben egyet. Berci még a huszonötödik életévét se töltötte be s bárki nyugodtan valami vékonydongájú, savószta kamasznak nézhette, mikor ő már háromgyerme­kes családapa volt. Beesett vállal, kissé púposan ténfergett a körutakon. Ki sejt­hetett róla ilyesmit? Szerencséjére csípett magának egy állást. Segédkönyvelő lett egy szalámi­gyárban. Buzgó hivatalnok volt, lelki­ismeretes, pontos. A gyárban nem túl­ságosan szerették, de nem is gyűlölték túlságosan. Ennek következtében nem tették be­ listára és nem is emeltek neki soh­ i. Reggeltől estig olyan fizetésért robotolt, melyet leírni is veszedelmes, mert néhány munkaadó még vérszemet kaphatna tőle. Együtt lakott a feleségével, a négy gyermekével — a következő évben tud­niillik három fia mellé egy kisleánya is született — az anyjával, a napával, meg a feleségének egy idősebb férfiro­konával, két szobakonyhás budai la­kásban. Ha számba vesszük, hogy össze­sen kilencen voltak, akkor a két szobát nem igen lehet sokallani. Állandó volt itt a gyermeksírás, a gyermekbetegség. A manikűröskisas­­szony már régen nem a körmöket ápolta, hanem a köhögős csecsemőket. Hogy a mosónő támogatta-e a fiát, vagy a fia a mosónőt, az olyan rejtély, melyet nem az én feladatom eldönteni. Weigl néni, aki mindig dicsérte Ber­cit, lassanként panaszkodni kezdett rá. — Nem rossz fiú az, kérem, igazán nem lehet mondani, nem iszik az, nem kártyázik, nem dohányzik, ha hazajön a hivatalból, folyton otthon ül, minden a családja, de — tetszik tudni — kissé leleményesebb lehetne. Olyan tedd-ide­tedd-oda ember, olyan tutyi-mutyi. Min­denki elébevág, még a fiatalabbak is. Aztán újabban van egy bolondériája. Tessék elképzelni, a fejébe vette, hogy vesz magának egy motorcsónakot. — Kicsoda? — kérdeztem. * —• Hát a Berci. — Berci? Nem értem. Minek neki a motorcsónak? — Én is mindig azt kérdezem tőle. Mondd, minek neked a motorcsónak? Mi a fenének neked az a megveszeke­dett motorcsónak? Éppen ilyen sze­gény népnek való, mint mi. De ő éjjel­nappal azon spekulál, hogy neki mo­torcsónak kellene, motorcsónak. Ebbe a nyomorúságos világba, kérném. Már mindenféle könyveket is hozatott. Azo­kat bújja. Az egész házat megbolon­dítja azzal az istenverte motorcsónak­kal. Nagyságos úr, beszéljen vele. őszintén szólva az én oldalamat is furdalni kezdte már a motorcsónak. Bercit — amint említettem — régóta ismertem, tegeztem is, de nem igen tudtam, hogy mi lakozik benne. Be­szélni is alig beszéltem vele. Voltaképp még a hangját se hallottam. Időnként át szoktam vinni nekik a kisfiam viseltes cipőit, kinőtt nadrág­jait, ingecskéit. Egy este, kilenc után, ezen az ürügyön nyitottam be hozzájuk. Csak most vettem igazán szemügyre Bercit. Tisztán, szegényesen öltözködött, valami kopott, merev magánhivatalnok­elegánciával. Szakállát-bajuszát beret­válta, de ez nem igen látszott meg rajta, mert azok közé tartozott, akiknek oly senyveteg a szőrzetük, hogy bőrük állandóan sima marad, mint a gyer­mekeké. Tartózkodó udvariassággal fo­gadott. Határozottan zárkózott volt, hideg. Homlokán nem rosszindulatú, de fenye­gető konokság merevedett. Csínján, rendkívül óvatosan igyekez­tem érinteni a kényes kérdést, a motor­csónakot. De mihelyt közelébe jutot­tam, mintha darázsfészket bolygatnék meg, már kitört a vihar. — Bolondéria — fakadt ki Weigl néni, — ez az ő bolondériája. — Az — szólt a felesége s máris ki­kapta zsebkendőjét. — Motorcsónakot akar, most, mikor mindnyájan kopla­lunk s a gyermekei, szegény gyermekei, rongyokban járnak. Igazán szégyen gyalázat. — Bolondéria — visszhangozta a napa is, — tiszta bolondéria. Berci megvárta, míg a lárma kissé elül, aztán méltóságosan, majdnem ün­nepélyesen így szólt : Először is jelzem szerényen, hogy mindnyájan tévedtek. Jelzem szeré­nyen, hogy egy motorcsónak nem kerül olyan sokba. Láttam, hogy az ügy komoly. Sokkal komolyabb, mint ahogy véltem. Fő­képp szaktudása, tájékozottsága kapott meg. Árjegyzékeket vett elő, elém teregette s a dohányszemetes újságpapírra máris rajzolni kezdte az oldalfalra is fölsze­relhető, kéthengeres, öt vagy hat ló­erős benzinmotort. Amikor beszélt róla, szájában összecsordult a nyál és csem­csegett. Kissé elcsodálkoztam. Ismét igen tapintatosan puhatolózni kezdtem, hogy mi lehet eredete annak a titokzatos szenvedélynek? A családi kupaktanács, mely ezt az ügyet már számtalanszor megvitatta és elvetette, türelmetlenül hallgatta nyu­godt kérdéseimet. Lépten-nyomon új patália zúdult fel. — Szamárság — kiabált Weigl néni, — kár róla beszélni. — Szamár vagy — támadt rá a fele­sége is. — Igenis az vagy. Nagy sza­már vagy. — Az ő különös szamársága — bó­lintgatott a napa. Én — amennyire tőlem tellett — próbáltam megoltalmazni őt a sértések özönétől, lecsillapítani a puskaporos kedélyeket s Berci felé fordulva hig­gadtan érveltem, az úgynevezett szokrá­teszi rávezető módszert alkalmazva. — Helyes, Berci — mondtam, — he­lyes. Tegyük fel, hogy már megvetted a motorcsónakot. — Dehogyis veszi meg — tiltakozott Weigl néni felháborodva. — Csak feltesszük, kedves Weigl néni­­!- magyaráztam. — Tegyük fel azt is, hogy már ki is fizetted a motor­csónakot. — Már hogy fizette volna ki? — vá­gott szavamba a napa. — Nem fizette ki — magyaráztam félreértett szavaimat, — csak feltes­­szük, hogy kifizette. Tehát feltéve, de meg nem engedve, hogy már megvet­ted és ki is fizetted a motorcsónakot, mit csinálnál vele, Berci? — Hát — mondta, szemét lesütve és idegesen — vezetném. — Helyes. Hová vezetnéd? — Csak vezetném. — Nagyon helyes. De milyen célzat­tal vezetnéd? — firtattam, a család csöndes, kíváncsi helyeslése közben. — Vájjon a vízbe fulladókat, az öngyil­kosokat akarnád-e kimenteni? Vagy teherárukat akarnál-e rajta szállítani, kirándulókat, esetleg egy majdan vi­rágzó vállalat alapját megvetni? Vagy KIADÓ négyszobás összkomfortos lakás november 1-re. Bő­vebbet: VII, Dohány u. 12 portásnál 20

Next