Tolnai Világlapja, 1931. július-szeptember (31. évfolyam, 27–40. szám)
1931-09-02 / 36. szám
MOTORCSÓNAK IRTA KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Nincs a földön egészen boldog ember. Nincs és nem is lehet. De igenis van és lehet is. Például én magam is ismerek valakit — igaz, hogy csak egyetlenegy embert, — aki egészen boldog. Talán ő a föld legboldogabb embere. Berci az, Weigl Berci. Weigl Berci a mosónénk egyetlen fia. Úgyszólván szemem láttára cseperedett fel. Kiskölyök kora óta el-eljött hozzánk esténként, mikor az anyja nálunk mosott. Sápadt, jelentéktelen fiúcska volt, mindig szótalan, alamuszi is, mint akinek valami titka van, de nem szólna róla a világ minden kincséért sem. Ímmel-ámmal tanult, a gimnáziumban úgy csúszott egyik osztályból a másikba, hogy észre se vették. Alighogy a nyolcadikba került, berántották katonának, vitték a tűzvonalba. A háborúban nem sebesült meg, nem esett fogságba, nem betegedett meg, nem is tüntette ki magát, hanem épen és szépen hazajött a leszerelés első napján. Mingyárt meg is nősült. Elvett — nem tudni miért és hogyan — egy sehal-se-hús manikűrös kisasszonyt. Ez egyre-másra hozta a világra a gyermekeket, minden évben egyet. Berci még a huszonötödik életévét se töltötte be s bárki nyugodtan valami vékonydongájú, savószta kamasznak nézhette, mikor ő már háromgyermekes családapa volt. Beesett vállal, kissé púposan ténfergett a körutakon. Ki sejthetett róla ilyesmit? Szerencséjére csípett magának egy állást. Segédkönyvelő lett egy szalámigyárban. Buzgó hivatalnok volt, lelkiismeretes, pontos. A gyárban nem túlságosan szerették, de nem is gyűlölték túlságosan. Ennek következtében nem tették be listára és nem is emeltek neki soh i. Reggeltől estig olyan fizetésért robotolt, melyet leírni is veszedelmes, mert néhány munkaadó még vérszemet kaphatna tőle. Együtt lakott a feleségével, a négy gyermekével — a következő évben tudniillik három fia mellé egy kisleánya is született — az anyjával, a napával, meg a feleségének egy idősebb férfirokonával, két szobakonyhás budai lakásban. Ha számba vesszük, hogy összesen kilencen voltak, akkor a két szobát nem igen lehet sokallani. Állandó volt itt a gyermeksírás, a gyermekbetegség. A manikűröskisasszony már régen nem a körmöket ápolta, hanem a köhögős csecsemőket. Hogy a mosónő támogatta-e a fiát, vagy a fia a mosónőt, az olyan rejtély, melyet nem az én feladatom eldönteni. Weigl néni, aki mindig dicsérte Bercit, lassanként panaszkodni kezdett rá. — Nem rossz fiú az, kérem, igazán nem lehet mondani, nem iszik az, nem kártyázik, nem dohányzik, ha hazajön a hivatalból, folyton otthon ül, minden a családja, de — tetszik tudni — kissé leleményesebb lehetne. Olyan tedd-idetedd-oda ember, olyan tutyi-mutyi. Mindenki elébevág, még a fiatalabbak is. Aztán újabban van egy bolondériája. Tessék elképzelni, a fejébe vette, hogy vesz magának egy motorcsónakot. — Kicsoda? — kérdeztem. * —• Hát a Berci. — Berci? Nem értem. Minek neki a motorcsónak? — Én is mindig azt kérdezem tőle. Mondd, minek neked a motorcsónak? Mi a fenének neked az a megveszekedett motorcsónak? Éppen ilyen szegény népnek való, mint mi. De ő éjjelnappal azon spekulál, hogy neki motorcsónak kellene, motorcsónak. Ebbe a nyomorúságos világba, kérném. Már mindenféle könyveket is hozatott. Azokat bújja. Az egész házat megbolondítja azzal az istenverte motorcsónakkal. Nagyságos úr, beszéljen vele. őszintén szólva az én oldalamat is furdalni kezdte már a motorcsónak. Bercit — amint említettem — régóta ismertem, tegeztem is, de nem igen tudtam, hogy mi lakozik benne. Beszélni is alig beszéltem vele. Voltaképp még a hangját se hallottam. Időnként át szoktam vinni nekik a kisfiam viseltes cipőit, kinőtt nadrágjait, ingecskéit. Egy este, kilenc után, ezen az ürügyön nyitottam be hozzájuk. Csak most vettem igazán szemügyre Bercit. Tisztán, szegényesen öltözködött, valami kopott, merev magánhivatalnokelegánciával. Szakállát-bajuszát beretválta, de ez nem igen látszott meg rajta, mert azok közé tartozott, akiknek oly senyveteg a szőrzetük, hogy bőrük állandóan sima marad, mint a gyermekeké. Tartózkodó udvariassággal fogadott. Határozottan zárkózott volt, hideg. Homlokán nem rosszindulatú, de fenyegető konokság merevedett. Csínján, rendkívül óvatosan igyekeztem érinteni a kényes kérdést, a motorcsónakot. De mihelyt közelébe jutottam, mintha darázsfészket bolygatnék meg, már kitört a vihar. — Bolondéria — fakadt ki Weigl néni, — ez az ő bolondériája. — Az — szólt a felesége s máris kikapta zsebkendőjét. — Motorcsónakot akar, most, mikor mindnyájan koplalunk s a gyermekei, szegény gyermekei, rongyokban járnak. Igazán szégyen gyalázat. — Bolondéria — visszhangozta a napa is, — tiszta bolondéria. Berci megvárta, míg a lárma kissé elül, aztán méltóságosan, majdnem ünnepélyesen így szólt : Először is jelzem szerényen, hogy mindnyájan tévedtek. Jelzem szerényen, hogy egy motorcsónak nem kerül olyan sokba. Láttam, hogy az ügy komoly. Sokkal komolyabb, mint ahogy véltem. Főképp szaktudása, tájékozottsága kapott meg. Árjegyzékeket vett elő, elém teregette s a dohányszemetes újságpapírra máris rajzolni kezdte az oldalfalra is fölszerelhető, kéthengeres, öt vagy hat lóerős benzinmotort. Amikor beszélt róla, szájában összecsordult a nyál és csemcsegett. Kissé elcsodálkoztam. Ismét igen tapintatosan puhatolózni kezdtem, hogy mi lehet eredete annak a titokzatos szenvedélynek? A családi kupaktanács, mely ezt az ügyet már számtalanszor megvitatta és elvetette, türelmetlenül hallgatta nyugodt kérdéseimet. Lépten-nyomon új patália zúdult fel. — Szamárság — kiabált Weigl néni, — kár róla beszélni. — Szamár vagy — támadt rá a felesége is. — Igenis az vagy. Nagy szamár vagy. — Az ő különös szamársága — bólintgatott a napa. Én — amennyire tőlem tellett — próbáltam megoltalmazni őt a sértések özönétől, lecsillapítani a puskaporos kedélyeket s Berci felé fordulva higgadtan érveltem, az úgynevezett szokráteszi rávezető módszert alkalmazva. — Helyes, Berci — mondtam, — helyes. Tegyük fel, hogy már megvetted a motorcsónakot. — Dehogyis veszi meg — tiltakozott Weigl néni felháborodva. — Csak feltesszük, kedves Weigl néni!- magyaráztam. — Tegyük fel azt is, hogy már ki is fizetted a motorcsónakot. — Már hogy fizette volna ki? — vágott szavamba a napa. — Nem fizette ki — magyaráztam félreértett szavaimat, — csak feltesszük, hogy kifizette. Tehát feltéve, de meg nem engedve, hogy már megvetted és ki is fizetted a motorcsónakot, mit csinálnál vele, Berci? — Hát — mondta, szemét lesütve és idegesen — vezetném. — Helyes. Hová vezetnéd? — Csak vezetném. — Nagyon helyes. De milyen célzattal vezetnéd? — firtattam, a család csöndes, kíváncsi helyeslése közben. — Vájjon a vízbe fulladókat, az öngyilkosokat akarnád-e kimenteni? Vagy teherárukat akarnál-e rajta szállítani, kirándulókat, esetleg egy majdan virágzó vállalat alapját megvetni? Vagy KIADÓ négyszobás összkomfortos lakás november 1-re. Bővebbet: VII, Dohány u. 12 portásnál 20