Tolnai Világlapja, 1931. július-szeptember (31. évfolyam, 27–40. szám)
1931-09-02 / 36. szám
II. Én onnan emlékszem rá, hogy egyszer tornaóra után hazamenet engem is pofon vágott. Visszaadtam neki, mire elcsudálkozott: — Szervusz ! — nyújtotta a kezét meglepetve — férfi vagy. Tizenkét éves voltam, hát imponált az elismerés és elfogadtam a felém nyújtott kezet. Édesapámat még ebben az évben más városba helyezték, elköltöztünk és Bandit elfelejtettem. III. Tíz év múlva találkoztam vele Komarovnál. — Szervusz ! — kiáltottam örömmel. — Szervusz — szólt halkan. Ránéztem. Mintha megváltozott volna. Megöregedett, arca beesett, szeme körül mély ráncok képződtek, tekintetének fénye megtört és kialvóban volt. Meggörnyedve, néma és reszkető szűköléssel nézett rám, mintha csak sírta volna, mondjak valamit és segítsek rajta. — Beteg vagy ? — kérdeztem tőle. — Nem. — Ittatok ? — Nem. — Hát ? Azt akartam, hogy beszéljen, mondjon el mindent, mi történt itt és az elmúlt tíz év alatt vele, de csak sóhajtott és elfordította a fejét. Láttam, mondani akar valamit, egyetlen egy szót, azt is halkan, súgva és könyörögve, hogy ne hallja meg más senki sem, de ebben a pillanatban vezényszó harsant fel mögöttünk:— Bannet auf ! Roham előtt állottunk, siettem vissza a szakaszomhoz, odakiáltottam neki: — Majd aztán beszélünk ! Az oroszok visszaverték a rohamot s azok a csapatok, amelyek először kerültek tűzbe, vad futással özönlöttek elölről vissza. — Megállni! Megálljatok ! — tárták ki karjaikat azok, akik most léptek be a völgybe s a következő pillanatban sortűz dördült el. Néhány katona elvágódott, a futás ereje tovább hengergette őket a lejtőn, a többi most már azonban két tűz közé szorulva, egymást gázolva robogott előre. A nekiszabadult áradat elsöpörte az alant várakozó tartalékot, pillanat alatt felőrölte és elnyelte a szétszórt csapatokat s most már velük együtt tajtékzott a völgykatlan torka felé. fl Percre meglassítottam futásomat, hogy körültekintsek. Nem messze tőlem az egyik őrnagyunk állott. Egy szőke, két méter magas német. Balkezét a csípőjén pihentette, karját nekitámasztotta egy kőnek, nézte a menekülőket mozdulatlanul, rebbenés, félelem nélkül, mint akit a kötelesség és a végzet egy lapotnyi helyre szegezett s akinek Itt kell maradnia, lehullania és elomolnia, szótlanul és szomorúan, szívében az elvesztett ütközet helyrehozhatatlan gyalázatával — a tűztengerként dühöngő csatatéren. Kiáltást hallottam a hátam mögött: — Keresztes ! Ne hagyj itt, Keresztes ! Visszanéztem, Bandi bukdácsolt a szomszédos domboldalon lefelé. Amikor hozzám ért, nyakamba akasztotta a karját, átöleltem a derekát és az ölembe emeltem. — Megsebesültél ? — Itt... — mutatott a gyomra közepére. Homlokáról csurgott a veríték, arcán ijesztő sápadtság fénylett. Darabig vittem, teste azonban néhány lépés után elnehezedett. — Tégy le... — hörögte. Leültettem a földre. — Vizet I... — kiáltottam. Felemelkedtem és előrefordultam. — Vizet ! — kiáltottam még egyszer. Mingyárt, várj, azonnal hozok — akartam mondani Bandinak szörnyű tehetetlenségemben, de a szerencsétlen már elnyúlt a fűben. Álla leesett, két lábfeje kifordult, melle besüppedt. — Vizet... — mondtam harmadszor is nyöszörögve, a következő pillanatban azonban összerázkódtam és újra futni kezdtem. A zászlóalj egy közeli falu alatt verődött össze. A csatazaj elült. A sötétben egy ismerős alakkal ütköztem össze. Rögtön megismertem: — Te vagy az, Brunner ! — Én. Összeölelkeztünk: — Istenem !... — Istenem, ő könnyezett. — Mi bajod ? — kérdeztem tőle. Sápadt arcát az ég felé emelte. Hallgatott s csak későre szólalt meg: — Emlékszel még Bandira ? Megdermedtem. — Miért kérded ? Mellettem halt meg, az imént. Brunner zokogni kezdett. — Egy kupac mögé szorultam, ő jött fel értem, lehúzott s akkor lőtték meg. „Ne haragudj — nézett rám könyörögve. — Nem akartalak akkor annyira megverni ..." — mondta és összeesett. Brunner elhallgatott, iszonyúan szenvedett . — Miattam halt meg . .. Nézte a sápadt holdat. Szegény Bandi. S most már megértettem. A LEGJOBB DÉLUTÁNI LAP AZ ESTI KURÍR, a modern újságírás csodája, mely minden nap hű tükrét adja a világ bármely táján történt eseményeknek. Nagy elterjedtsége bizonyítja közkedveltségét. Érdekes, lüktető riportokban számol be mindenről. Assemtilis Az ebédnél az asszony megkérdezte az urát: — Nem jönnél ma este az Operából A férj olyan arcot vágott, mintha az elhatározása nem rajta múlnék, hanem a körülményeken, összeráncolta a homlokát, gondolkozott, aztán sajnálkozó hangon felelte: — Lehetetlen. Este igazgatósági ülésem van a Levante-hajógyárban. — De előadás után megvársz a színháznál. — Nem merem ígérni. Ezek az ülések sokáig tartanak s mire véget érnek, oly fáradt vagyok, hogy legszívesebben lefekszem. — Már erre sem vagy kapható... Minden férj megvárja a feleségét a színháznál. — Drágám, én nem tehetek róla, hogy te éppen akkor megy színházba, amikor nekem halaszthatatlan dolgom van. Hogy kibékítse az asszonyt, megsimogatta a haját, szerelmesen megcsókolta bal vállán a kis szemölcsöt. Mindig itt csókolta őt s az asszony többször azzal fenyegette, hogy leoperáltatja a szemölcsöt, ha nem hagyja abba ezt a rossz szokását. Most is panaszosan rászólt az urára: — Ha nem vársz meg a színháznál, holnap egy kozmetikushoz megyek és holnapután vége a szemölcsnek. — Édes gyermekem, ha mondom, hogy nem mehetek ... De este mégis ott volt a színháznál. Még az előadás befejezése előtt egy oszlop mögé bújt az előcsarnokban. Onnan figyelte, hogy nem találkozik-e a felesége valakivel. Gyanakodott reá és meg volt győződve arról, hogy a felesége nem is akarta komolyan, hogy vele menjen és csak azért hívta, hogy elterelje magáról a gyanút, mintha valakitel találkoznék. És az asszony tudta, hogy az ura gyanakszik rá és figyeli őt. Az asszony az elsők közt volt, akik elhagyták a nézőteret. Egyenesen a ruhatárhoz sietett és átvette könnyű felső kabátját. Mikor az egyik karjával bebújt a kabátba, érezte, hogy valaki fölsegíti rá a kabátot s mialatt a gallért megigazítja rajta, a vállára hajtja fejét és megcsókolja. Az asszony hátra se nézett, hanem azonmód fölemelte a kezét és arculütötte a tolakodót. — Te szépen bánsz a lovagjaiddal — mondotta nevetve a férj. Az asszony most hátranézett. — A lovagjaimmal? Azokat nem így kezelem. — Hát tudtad, hogy nem valamelyik titkos imádód áll a hátad mögött. — Tudtam, hogy aki a bal vállamon a szemölcsöt megcsókolja, az csak a férjem lehet. 19