Tolnai Világlapja, 1937. január-március (37. évfolyam, 1–14. szám)

1937-01-27 / 5. szám

TOLNAI VILÁGLAPJA Írta: Walles® Jenő Az előszoba csengője másodszor is megszólalt. Most még haragosabban és türelmetlenebbül, mint az imént. Az asszony felkönyökölt az ágyban és figyelte, h­ogy hallatszik-e mozgás a cselédszoba felől és megy-e a lány ajtót nyitni. Néhányszor hangosan kiáltotta: Marcsa, Marcsa, de nem kapott választ. Magára kapta hát hálóköpenyét, panicsba bújt és ki­csoszogott az előszobába. Az ajtó figyelőnyitásáról félretolta a rézle­mezt, hogy lássa, ki alkalmatlankodik az éjszakai órákban. A férje volt. Hat hónap óta nem találkozott vele és csak annyit tudott róla, hogy még mindig tart a viszonya azzal az öz­vegyasszonnyal, aki miatt elhagyta. Amikor az éjszakai látogatóban fel­ismerte az urát, pillanatok alatt le­pergett emlékezetében minden, ami hat hónapon át történt vele. Egész borzalmasságában maga előtt látta az autókatasztrófát, férjének véresre szabdalt arcát, félig letépett orrát, az országútról az árokba fordult kocsi roncsait, amelyek alól kihallatszanak az ura halálos rémületének hangjai. A legközelebbi faluból segítség érke­zik, bekötözik a sebeket, kocsiba eme­lik az urát és beviszik egy pesti sza­natóriumba. Négy hétig virraszt az Agyánál és hallja, amint az ura két­ségbeesve mondja: Anna, én borzasztó csúnya vagyok most, maga elhidegül majd tőlem és mást fog szeretni... N­a megcsal... Ő azt felelte, hogy el­csúfítja a saját arcát, ha ezzel meg­nyugtatja őt. És ekkor a férje hálá­san ránézett, magához szorította és megcsókolta. Aztán következett a nagy utazás. Korfuba menekültek, mert az őszi hidegtől elviselhetetlenül fájtak a gyógyuló sebek. Itt ismer­kedtek meg vele, a fiatal özveggyel. Hogy megállítsa a gondolatok to­vábbi felrajzását, megforgatta a zár­ban a kulcsot és kiszólt a tenyérnyi széles ajtórésen: — Mit akar? Barát Ottó alázatos hangon felelte: — Hazajöttem ... Eresszen be ... Az asszony ridegen kérdezte: — És minek jött haza? — Magához jöttem... Itt akarok maradni. — Itt nem maradhat. — Ne hagyjon az ajtóban állni, mint a koldust... Eresszen be, nem vagyok se rabló, se gyilkos, hogy eny­nyire fél tőlem... Hallgasson meg, aztán elmegyek, ha nem akarja, hogy itt maradjak. — Várjon egy kicsit, mind márt visz­szajövök. » Bezárta kulcsra az ajtót és a háló­szobába sietett. Felöltözött, rendbe­hozta a haját, bepúderezte az arcát, még rúzst is kent az ajkára. Aztán ajtót nyitott és beeresztette az urát, de csak az előszobába. Barát, Ottó a fogasra akasztotta felsőkabátját és leült a ruháskosárra, amely az előszoba sarkában állt. Fele­sége az egyik ajtónak támaszkodott, onnan nézte az urát, de nem látta őt, mert a gondolatai másfelé csatangol­tak. Percekig hallgattak, egyikük se tudta, hogyan törje meg a kínos csendet. — Tehát?!... — szólal meg türel­metlenül az asszony. Barát Ottó a felesége arcába nézett és erőltetett mosollyal, bizonytalanul dadogta: — Nagyon kedves, hogy kicsinosí­totta magát... Az én kedvemért tette? Az asszony minden szava éles visz­szautasítás volt: — Nem fogadhatok hálóköpenyben, kócosan és papucsban egy idegen fér­fit. — És a rúzs, meg a púder? — Tudtam, hogy mire magyarázza majd ezt a gyöngeségemet, de nem törődtem vele, mert nem érdekel, hogy mit gondol, h­a azt, látja, hogy kiszépítem magam, mielőtt megmutat­kozom. Magam miatt tettem púdert az arcomra, mert, a nő akkor is nő, ha álmából felriasztják. Szép akar lenni, hogy ne veszítse el az önbizal­mát. — Igazán nincs rá oka, hogy ne bízzék a szépségében. — Bízom is benne... És azért is mertem még szebb lenni, mert nem akarok magától semmit. Ez az én erősségem és azért nem vetek rá súlyt, hogy mit gondol rólam, ha azt a látszatot keltem, hogy tetszeni akarok magának. — Nem baj, Anna... Ha nem is akarja, mégis tetszik nekem. — Úgy látszik, hat hónap után újra felfedezi a nőt a férje. Idegenné kell lennünk, hogy megint érdekesek le­gyünk és megkívánjanak. — Sosem éreztem magát idegennek. — Annál érthetetlenebb, hogy mégis elhagyott. — Ebben maga is hibás. —• Igaza van. Én voltam a kerítő, én ismertettem meg ő vele Korfu szi­getén. De ezért nem illet szemrehá­nyás. Maga sokat szenvedett abban az időben és én azt akartam, hogy szórakozzék, hátha így könnyebben viseli a fájdalmakat. Játékszerhez juttattam, mintha beteg gyermek lett volna. De maga komolyan vette a játékot. — És maga nem tudja ezt megér­teni? — Megértem és megbocsátom. És éppen semmi szükségünk arra, hogy maga mentegetőzzék és talán a bűn­bánót adja. Felmentem ez alól... És ha azért jött, hogy a dolgokat meg­magyarázza, ezt megspórolhatja ma­gának ... Nincs megbocsátani való, hiszen én indítottam el magát ezen az úton, de magát aztán messzire vi­tették a szenvedélyei. Összehoztam egy szép asszonnyal, akivel együtt jártam iskolába. Örültem, hogy jól érzi magát a társaságában és voltam olyan jó és gyengéd, hogy sokszor magukra hagytam a penzió parkjá­ban. — Mert unta a szomorúságomat... Terhére voltam a panaszaimmal, nem bírta elviselni, hogy nyűgös vagyok. Szabadulni akart tőlem, mert szenve­dett miattam. És megszabadíttatott, a fájdalmaimtól egy asszonnyal, mert ez megszabadította magát is attól, hogy mindig olyan arcot mutasson, mintha csupa részvét volna irántam. — Milyen gonosz tud maga lenni, ha arról van szó, hogy szépítse az eljárását. A nő egy kis púdert rak az arcára, hogy szépítse magát. És ma­guknak már ez is sok. É­n micsoda semmiség ez a púder a maga beszéd­­éhez képest, amellyel a viselkedését kendőzi! Egy nő csak nőies, amikor festi magát, de maga férfiatlan, ami­kor a jellemét valótlanságokkal széppé hazudja. — Pedig úgy volt, ahogy én mon­dom. — Ottó, én megértettem magát, pe­dig maga volt kettőnk közül a rosz­szabbik. Miért nem akart hát maga engem megérteni, aki kerítőnővé al­jasodtam, hogy elviselhetőbbé tegyem az életét... Emlékezzék csak vissza­egyszer a kezébe akadt a szanató­riumban az én zsebt­ükröm. Belené­zett és megsemmisülve rogyott vissza a párnákra. Meglátta összevissza szabdalt arcát, eltorzított orrát c­sírva fakadt. Én észrevettem, hol valami összeomlott magában és ez!"" kezdve az volt az egyetlen vágyam hogy kiszabadítsam ennek a lelki összeomlásnak a romjai alól. — Csakugyan összeomlott bennem valami. Azt hiszem, az önbizalmam A férfiban a nő tartja az önbizalm és én az elcsúfított arcom láttára nem hittem­ többé abban, hogy még szí­mítok valamit magánál, vagy más asszonyoknál. — Én voltam akkora pszichológus hogy felismertem ezt is, meg az or­vosságát is. F egy kis sikerhez­­akar­tam hozzásegíteni valamelyik asszony­ra! és ha ez az önmegtagadás, va­gy önfeláldozás csúnya, dolog eszv­eredc­séztől, én vállalom és nem röstellem hogy csúnya és ízléstelen volt, azén­t cselekedtem. De maga nem érte be a flörttel... — Többre volt­ szükségem, hogy önbizalmam egészen kiegyenesed­jé. Értse meg. Annak szükségem volt ez nagy és­ teljes diadalra, hogy szembe­állíthassak valamit a rútságommal Az egész asszony kellett, nemcsak a mosolya. Bizonyosnak kellett lennem" afelől, hogy egy asszony mine'!'-'­ feláldoz a kedvemért. Ez volt a­pró­ köve annak, hogy elcsúfított arcom ellenére is vagyok még valaki. Az asszony keserűen mosolygott .­ Milyen érdekes: maga­ a csut,v­a férfi diadalt aratott és hűtlen leg hozzám, de én, a szép asszony le­maradtam­ és beletörődtem veresé­gem­be Elhagyott és én hat hónap óta még alkalmat se kerestem arra hogy férfival beszélgessek... És mégi­mi vagyunk a hiú nem és maguk is erősek, fölényesek, akik azt vall­ják, hogy az erős embernek senkire sin­­s szüksége és csak az az erős, aki égve túl áll.­­— Magában a szépsége tartotta fenn az­ önbizalmat, tehát nem volt szüksége másokra. — Inkább a tisztességem, mint a szépségem. — A tisztesség néha nem más, mint az alkalom hiánya, hogy tisztesség­telenek lehessünk... De azért meg­engedem, hogy magából nem az al­kalom hiánya csinált tisztességes asszonyt. — Megható, hogy ennyire értékel . N­a ő hallaná ezt. .. — Kiről beszél?

Next