Tolnai Világlapja, 1937. január-március (37. évfolyam, 1–14. szám)

1937-01-01 / 1. szám

Mint a mesében ... ! Az elhagyatott partról, amelyet szürkésfeketén fekszik meg a decem­beri köd, csónak szakad le és neki­vág a hullámzó tengernek. Valahol messze lámpa piroslik a víz felett, távolabb még egy imbolyog. Ahogy a néma csónak közeledik a fény felé, lassan két hajó szil­uettje bontako­zik ki a sötétből. Suttogva kiejtett vezényszavak, a csónak engedelmesen odasimul az egyik hajóhoz. A követ­kező pillanatban horgonylánc csikor­gása hallatszik, egy láthatatlan sze­lepből sustorogva tör elő a gőz, a hajó csöndesen az éjszaka palástjába burkolt nyílt tenger felé fordítja az orrát. A fedélzeten magányos férfi áll fe­detlen fővel, feltűrt gallérú kabátban és mozdulatlanul figyeli, hogyan vesz­nek bele a ködbe a kikötő lámpásai. Mint a mesében ...! A magányos utast délben még Edward királynak hívták, este­­ egyedül maradt férfi. Ember ... Az emberi érzések nem ismernek rangot, nem ismernek osztálykülönb­séget. A boldogtalanság egyformán fáj királynak és páznak, d­e a bol­dogság érzete, is egyforma minden ál­lású és rangú embernél. A vágy a boldogságra erősebb mindennél és nincs áldozat, amit az ember meg nem hozna, hogy elérje. A magányos utas hevesen vágyott a boldogságra. Valahol messze, arra amerre néhány óra múlva aranyos esik jelzi majd, hogy közeledik a decemberi nap sápadt aranygolyója, szerelmes asszony várja. A boldog­sága ...! Két tiszta, derűs szem, hó­fehér homlok, örömet igérő száj és vágyakozó pillantás, amely a ködös távolban őt keresi. Ennyi boldogság­gal nem érhet fel semmi — a férfi habozás nélkül félretolt mindent, ami útjában állt, hogy elérje. A hajó nesztelenül siklik a csillag­talan éjszakában, arra, amerről majd felragyog a nap. Túl a válságon, a szíve könnyű. Nem is volt igazi vál­ság, mert már az első percben tudta, hogy az ő útja arra visz, az asszony felé. Talán csak a bele­neveltség szó­lalt meg benne egy pillanatra, de a következő másodpercben már a férfi döntött. Semmi, semmi sem adhatja neki azt a boldogságot, amit a sze­relmétől kap és mint ember — mert hiszen elsősorban és mindenekfelett az­ érző, hús-vér ember­ — nem tud és nem akar lemondani a boldogság­ról. Egy nép szeretete adhat megnyug­vást, örömet, de boldogságot? . . . Ha a trónt választotta vol­a, csak azt bizonyította volna önmaga előtt, hogy szerelme nem halálosan komoly. TOLNAI VILÁGLAPJA Sde a kétely egy pillanatra sem köd­lött fel benne. Ment és megy egyene­sen, ahogy egész férfihoz illik. A karcsú jachtot elnyelte a téli éj­szaka. Az angol partok körvonalai már régen beleolvadtak a semmibe. A magányos férfi fent a nedves fe­délzeten mosolyog. Csöndes, derűs, boldog mosoly ömlik el az arcán és önkéntelenül Kelet felé fordul. Karja a magasba lendül, mintha intene valakinek, aki messze, messze, túl a sötétségen várja. Éjszaka van ... Mögötte, hatalmas birodalom alszik kimerülten az utolsó napok izgalmai­tól. Előtte a kontinens, amelynek pa­rányi pontján szerelmes asszony ál­modik színes, forró álmot a közeledő boldogságról. Alatta az örök tenger, a titokzatos víz, mintha szintén szen­deregne, fölötte az égbolt húnyó csil­lagokkal. Csak ő egyedül virraszt, szívében sok, sok boldogsággal, ame­lyet kiharcolt, drága zsákmányként őriz. Néz és mosolyog. Mosolyog és int a világosodó láthatár felé. Aranyos esik villan, a fényesség lassan emelkedik. A hajó a­ fény felé fut nesztelen sie­téssel. A magányos férfi kitárt karokkal köszönti a fényt... az új életet... Mint a mesében ...! Simpsonné, aki miatt VIII. Edward lemondott az angol trónról. A lemondott angol király, Windsor hercege admirális­ egyenruhában. MAGÁNYOS UTAS 3

Next