Tolnai Világlapja, 1937. október-december (37. évfolyam, 41–52. szám)

1937-10-13 / 42. szám

TOLNAI VILÁGLAPJA A jogos önvédelem bűnügyi érdekességei Az emberevő angol tengerészek borzalom­h­ím­ pöre — Véres verekedés a vasúti sorompónál — Megtámadott rendőrök a billiárdasztal mellett — Amikor a falusi bíró büntetlenül gyilkolt a kaszával A törvényeknek egyik — nemzetközi értelemben vett legsúlyosabb és legszöve­­vényesebb meghatározása a jogos önvéde­lem vagy végszükség esete, vagyis annak megállapítása, hogy adott esetben teljes büntetlenség jár-e annak az embernek, aki olyan bűncselekményt hajtott végre, ami­vel magát vagy hozzátartozóit, más módon el nem hárítható, közvetlen életveszélytől mentette meg. A végszükség bűnesetének legérdekesebb iskolapéldája a Mignonette nevű angol gőzös személyzetének félszáz évvel ezelőtti története, amely érdemes a krónikus felelevenítésre. Annak idején egész Európa bőségesen foglalkozott az ember­­evő angol tengerészek bűnpörével, amelyben a jogászi vélemény is annyira eltérő volt, hogy az angol bíróság nem tudott megnyug­tató ítéletet hozni s végül az akkori angol királynő ténye zárta le közmegelégedésre a sajátos és érdekes bűnügytani problémát. 1884 július 5-én éjszaka hirtelen borzal­mas vihar vonult el a Földközi tengeren és a Mignonette nevű angol gőzös a pusztító viharban hajótörést szenvedett. A büszke tehergőzös percek alatt elsüllyedt, a legény­ség zömének és a kapitánynak azonban sikerült megmenekülni egy kisebb mentő­csónakon. Tizennyolc matróz, a kapitány, a kormányos és a hajóinas, összesen tehát huszonegy ember volt összezsúfolva a m­entő­­csónakban, amely szinte a pereméig elsül­­­lyedt a súlyos tehertől. Többen közölük tehetetlen sebesültek voltak. A mentőcsó­nakba semmiféle ételt és ivóvizet nem tud­tak bevinni, mindannyian a puszta életü­ket mentették meg. A szerencsétlen hajótöröttek kimond­hatatlan nélkülözés közepette, rettenetes lelkiállapotban több napon át hányódtak étlen-szomjan a viharos tengeren — s eközben történt, hogy egyik társukat meg­ölték és megették. Egy teljes héten át étlen­­szomjan féken tudták tartani a kapitány és a kormányos a nélkülözéstől őrjöngő legénységet. A nyolcadik napon azonban tisztában kellett azzal lenniök, hogy beállt a végszükség esete, mindannyian elpusz­tulnak, ha valamelyiküket fel nem áldoz­ná­k. Ekkor a Mignonette kapitánya és kor­mányosa — maguk is a téboly határán, — kiválasztották a fiatal hajóinast, akin a nélkülözések miatt a súlyos betegség és a haldoklás jelei mutatkoztak, odakúsztak a csónak fenekére és leszúrták. Holttestét azután a hajószakács feldarabolta és ebből táplálkoztak valamennyien, további tizen­három napon át, amikor végre, a huszon­negyedik napon egy francia gőzös fedélze­tére szedte a csonttá és bőrré lesoványodott, félig halott párnákat, akiket csak a leggon­dosabb orvosi ápolás tudott megmenteni az életnek. Amikor mindannyian felgyógyultak, az angol tengerészeti hivatal megindította a vizsgálatot, így derült ki a fiatal h­ajóinas tragédiája és ekkor a hajótörött tengerészek ellen megindult a bűnvádi eljárás, ami félszáz és néhány évvel ezelőtt olyan fel­tűnést és izgalmat keltett világszerte. A Mignonette kapitánya, kormányosa és tizen­nyolc tengerésze a londoni esküdtszék elé került és az angol büntetőjog — miként a magyar is, — ebben az esetben nem tudta pontosan megállapí­tani a végszükség, vagy a jogos önvé­delem esetét, a lon­doni főtörvényszék Dudley kapitányt és Stephens kormá­nyost, akik leszúrták a hajóinast, gyilkos­ságban mondotta ki bűnösnek és mind­kettőjüket halálra ítélte. A bíróság azt a nem mindennapi érdekességű megálla­pítást tette, hogy a nyolcnapos éhezéssel csakugyan fennállott az emberi élet fenntar­tására irányuló jog és kötelesség esete, de a hajó két vezetőjének önmagát kellett volna feláldozni és sorshúzás útján eldönteni, kettőjük közül ki haljon meg. Az, hogy a hajóinas az éhségtől és a nélkülözéstől nagy­beteg volt és amúgy is a halál küszöbén állott, a bíróság nem vehette figyelembe, mert az önfeláldozás megtörténik és a fiú táplálékhoz jut, fiatal élete minden bizon­­nyal szintén megmenthető lett volna. A rendkívül szigorú ítélet óriási feltűnést keltett nemcsak Angliában, de világszerte, a lapok a legnagyobb részletességgel le­írták a hajótöröttek húsznapos, borzalmas szenvedéseinek körülményeit, a főtárgya­lás drámai erejű jeleneteit —­ úgyhogy a közvélemény hatása alatt Viktória angol királynő 1885 karácsonyán a két elítélt büntetését királyi kegyelemmel hat-hat hónapi könnyű fogházra változtatta át — s ezzel tett pontot az izgalmas feltűnést keltő, különös bűnügyre. * A magyar joggyakorlatban mintegy hu­szonöt évvel ezelőtt volt egy különleges, nem mindennapi érdekességű bűneset, az egyik dunántúli községben. Egy tanyai gazda volt a bűneset vádlottja, akinek fiatal felesége leesett a padláslétráról és súlyosan megsebesült a fején. A gazda orvosért futott, de nem talált otthon a faluban. Akkor fel­tört egy fürdőházat, mert úgy tudta, hogy ott kötözőszereket talál. Az első­segély gyógyszerládája azonban nem volt ott. Akkor felkapta feleségét és az ölében akarta elvinni a szomszéd faluba, ahol az orvos tartózkodott. Eközben az asszony két súlyos fejsebe olyan erősen vérzett, hogy a fiatal nő haléit és a férfi kabátja csuromvér volt már. Mindez alkalmas volt arra, hogy a gazda végső életveszélyben higyje feleségét. Ekkor történt, hogy a súlyos terhével futó gazda a vasúti sorompót lezárva találta. Más út nem vezetett a szomszéd faluba és a vonatnak még híre-hamva sem volt, viszont a pályaőr mégsem akarta megen­gedni, hogy átbújjon a sorompó alatt. Ebből verekedés támadt és a gazda leütötte a pályaőrt. Aztán átemelte feleségét, elérte vele az orvost és az idejében alkalmazott orvosi segítség megmentette az asszony életét. A gazdát azonban perbe fogták a vasúti őr ellen elkövetett erőszak és súlyos testi sértés miatt — és a magyar kúria jogerősen felmentette őt, törvényszerűen bebizonyítottnak véve a végszükség esetét. Az ítélet érdekes indokolása szerint a fej­seb és a súlyos vérzés miatt joggal hihette a férj, hogy felesége életveszélyben van, akkor pedig nemcsak joga, de házastársi kötelessége is volt, hogy mindent elkövessen megmentésére.* A háború alatt még a vidéki rendőrség államosítása előtt történt, hogy az egyik pest megyei városka rendőrsége razziát tar­tott a kávéházban s abban a téves hitben, hogy a billiárdmakaó játék a törvény által tiltott szerencsejáték, lefoglalta a billiárd­­asztalon lévő pénzt. A játékosok azonban ellenszegültek, megtámadták a rendőröket és súlyosan összeverték. Megindult ellenük a bűnvádi eljárás és a főtárgyaláson a három vádlott jogos önvédelemmel próbált véde­kezni, arra hivatkozva,­ hogy a rendőrök jogtalanul jártak el, amikor a pénzt lefog­lalták, mert a billiárdmakaó nem volt til­tott szerencsejáték. A magyar bíróság ebben az esetben el­ítélte a vádlottakat, a jogos önvédelem esetét nem ismerte el, azzal az indokolással, hogy bár a rendőrök eljárása tévedésen alapult és valóban jogtalan volt, a vádlotta­kat azonban ez nem jogosította fel arra, hogy megtámadják és bántalmazzák a rendőröket, hanem csak arra lett volna joguk, hogy pénzüket jogos és törvényes úton visszaköveteljék. * A magyar bírói gyakorlat egész sereg esetben megállapította a jogos önvédelem esetét és felmentette a vádlottakat, külö­nösen amikor fegyveres orvvadászokkal tör­tént a halálos végű összeütközés. Pusztán az a körülmény, hogy a vadorzó kezében töl­tött fegyver volt és az orvvadász támadóan lépett fel, elegendő volt arra, hogy a vád­lott büntetlenül használja fegyverét, mert ezzel az őt fenyegető jogtalan és közvetlen veszedelmet hárította el. Néhány évvel ezelőtt igen érdekes ítéletet hozott a kúria egy gyilkossági esetben, ahol a falusi bírót élesre fent kaszával támadta meg a mezőn az egyik garázda legény. A bíró, bár javakorabeli, de erős ember volt, bírókra kelt a legénnyel, ki akarta csavarni kezéből a kaszát s eközben mind a ketten megsérül­tek. Végül a bírónak sikerült elvenni a gyilkos szerszámot a legénytől és ekkor a hozzákerült kaszával sziven szúrta ellenfelét. A kúria felmentette a falusi bírót a gyilkos­ság vádja alól és ítélete indokolásában ki­mondotta, hogy ha a vádlott túl is lépte a jogos önvédelem határait, amikor a hozzá ker­ült kazával tovább bántalmazta és meg­ölte ellenfelét, ijedtsége és megzavarodott­­sága teljesen érthető volt, a közvetlen halál­veszedelem árnyékában. Oldreporter őszinte tisztelettel E. L­. 27

Next