Tolnai Világlapja, 1938. július-szeptember (38. évfolyam, 27–40. szám)
1938-06-29 / 27. szám
Aki a kutyáját igazán szereti port WlJ^LU^^J^ vesz neki • áPnRj^^^ Hatása nagy M^yjih**^ szerű. Nem mérgező. WÍUy^ Szagtalan. Kapható drogé•^zlákban, festékkereskedésekben. Vándorlegény voltam én, voltam én Solt vármegyét jártam én, jártam én Szinte dobbantok a lábammal, vállon fogom saját magamat és már annyira benne vagyok a múltban, hogy átlépem az árkot, hogy a köves úton verjem a port, mint régen, mikor annyira belemelegedtünk sokszor, hogy falunk érdemes közrendű őrei oszlattak széjjel bennünket, nem túlságosan barátságos módon. Hát amint így átölelem a barátaimat és a múltat, benne dobogok mélyen elsurrant időben, egyszercsak valamemelyik ablakból nevetés repül felém. Kicsit elszégyelem magamat, hirtelen átcsapok az útról a túlsó oldalra, keresem, honnan jött a női kacagás. Mentegetőzöm, de erőtlen a szavam, stefelé beszélek: — Kár, hogy ki tetszett nevetni, hogy micsoda bolondéria vett rajtam erőt, hogy vertem a kövesutat egymagam. Ne tessék ezt úgy venni, hogy meglett ember, hogy én, izé... mert én voltaképpen a régi dobbantásokat kerestem itt a kövesúton, mikor még kitetszettek hajolni az ablakon, elnémult a zongora, ablakrólablakra szállt, hogy jönnek a diákok ... És most... mert mingyárt sírva fakadok, mert el tetszett kergetni gyönyörű emlékeim kövesútjáról... Surranok tovább a régi faluban. Ki szólít meg a nevemen, ki lesz az első, aki magához ölel? Lám ide is jó volna bekukkantani, itt van a m. kir. postahivatal, megkérdezni a postamester úrtól, hogy nem jött csomagom azóta? Meg is állok a nyitva hagyott ajtóban, belopom tekintetemet a pult elé. Álmos szemű lány figyel, majd rámpattantja a kérdést: — Mi tetszik? , Egyik lábamról a másikra állok, váltogatok, különös figura lehetek így kint a járdán, hivatalon kívül, akitől megkérdezték, hogy mi tetszik? — Maga tetszik »— mondtam silányan hangsúlyozva a szót és érzem rögtön, hogy roppant ügyetlenül ejtettem ki a számon, nem így kellett volna, nem volt ebben semmi kellem, semmi íz és mint. mikor az ember elejt valamit, hirtelen utánakap a kezével, én is utána kapok a szónak, de már hasztalan. Az álmos, szépszemű leány jó erősen bevágja előttem a postahivatal ajtaját és látom, hogy a pénztáros kisasszony is felugrik, becsapja a pénzszekrény ajtaját, lezárja, sürgés, forgás, a pénztáros kisasszony sápadt... Jó Ég ... Na de mindegy már... Nekik van igazuk, hiszen hallottunk már több olyan esetről, hogy a postahivatalt fényes délben kirabolták. Eloldalgok. Rágyújtok egy cigarettára, erősen fúvom a füstöt felfelé a kék égnek, mintha ezt a kínos élményt akarnám kifújni magamból, ostoba, összefüggéstelen szavakat rágcsálok, Ovidiuszból citálok, hogy: aurea prima suta est aetas, que vindice nullo, Vergiliusból, hogy: iam proximus ardet. Acalegon andra moi enepe Musa ... hos planthos pollietron epersen, mondom görögül az Aeneist, hej drága Kalvoda tanár úr, sehogyse megy a fejembe az auristos, hallottak ilyet, lecsukták a Kassákat! ... Észre se veszem, hogy már a piactéren vagyok. Hál' Istennek, talán megúszom baj nélkül... * * Minden ház ismerős, csak mintha lejjebb süllyedtek volna a földbe, mintha lenyomta volna őket az idő, kicsinylem őket, hiszen óriások voltak ezek húsz évvel ezelőtt, most olyan aprók, szinte kilátszom belőlük! Firmán áll meg a szemem. Orvosi firmán. Olvasom, de nem úgy olvasom, ahogy ki van írva. Most sem látom az igazi nevét, pedig az van kiírva, hanem Dr Stiglinc, Imrének olvasom, stiglincnek, ahogy csúfoltuk nyolc éven át, mert telkén stiglinceket fogdosott és azzal kereskedett. Dr Stiglinc Imre, egyetemes orvostudor, rendel: 3—6-ig. Be kéne menni Stiglinchez, unom már ezt az inkognitót. Senki se ismer meg, nem szólít a nevemen, nem ölel magához. Stiglinc sem ismeri meg, székbe ültet, barátságosan kérdezi, mi a panaszom? Ejnye, ejnye, hát most mit csináljak? Bemegyek a játékba, majd a végén elnevetem magamat... Nyilalást érzek a hátamban, doktor úr... Jó, vetkezzen le, mondja ő. Milyen időközökben szúr? ... Most például nem szúr, mondom én. Stiglinc veri, kopogtatja, püföli, nyomkodja a hátamat, mellemet, gyomromat, csóválja a fejét, mondja, hogy most nagyot sóhajtsak. És én sóhajtozok. Tessék felöltözni, szól rám a komám, hogy ő nem talál semmit. Kikérdez, hogy mennyi cigarettát szívok naponta? Mondom, hogy most már redukáltam, csak negyvenet, ötvenet szívok naponta. Stiglinc nevet. . . Ezelőtt talán egy egész trafikot elszítt naponta?... Itt a baj... Ne dohányozzon... Mert a dohányzás kérem... Akarom neki mondani, ne prédikálj Stiglinc, ki feküdt nikotinmérgezésben, ta vagy én? De nem szólok semmit, várom, hátha megismer. Fanyarul kérdezem, mivel tartozom? Még fanyarabból mondta, hogy öt pengő. • Csendes búval járom délután az uccákat. Bánat fekszik ráml. Istenem, hát senki nem ismer meg? Kéz érint vállon. Egy asszony áll előttem. És mintha kékszemű kislány toppant volna elém az áporodott csendből, kacag, kacag, egyre távolodik a hangja és már ott állok a levendulaillatban, ő az ablakban könyököl és én mondom neki, hogy kilépek a hatodikról beállok a járásbírósághoz ... Állunk szótlanul egymással szemben. Aztán duruzsolva mondunk egyet mást. Mondja ő, hogy a nagyobbik fia most érettségizett a gimnáziumban és még van egy nagy lá TOLNAI VII.ÁLLAPJA Lábbántalmak gyógyfürdőié Az oxygén egészen egyedülálló a maga nemében, a természetnek ez a valódi gyógytényezője, amely a fájós lábakat gyorsan, könnyen és biztosan frissé és erőssé varázsolja. Szórjon ma este egy maréknyi Saltrat Rodell-t lábfürdőjébe. Tiszta, erőteljes oxygénbuborékok szabadulnak fel, mélyen behatolnak az égő, roggyant, fájós lábbőrbe és nyomban megindul a csodálatos gyógyfolyamat. Tyúkszemei annyira megpuhulnak, hogy ujjaival könnyűszerrel, minden veszély nélkül kiemelheti őket gyökerestül, mindenestül. A járás most már valódi élvezetté válik. A jó eredményt garantáljuk. Minden gyógyszertárban, drogéria és illatszertárban kapható, nya és még egy kislánya. Én a fiamról beszélek ... (Gondolom, tán ezek a fiúk és lányok majd összetalálkoznak az életben és együtt is maradnak.) Nyújtja a kezét, én nagyon mélyen megemelem a kalapom. * Köszönöm, köszönöm!... Valaki mégiscsak megismert a régi faluban. Olyan az eset, mikor vonatra szállok, mintha az égből a Jóisten kosárral hintené a bazsalikom illatot a falura. Zongoraszó csendül fel egy régi udvarházban, leány énekel, amoda pedig gyerek kacag ... A FÉLREÉRTÉS Az igazgató belép a pénztárfülkébe, közvetlenül a déli ebédszünet előtt: — Bevett ma már valamit ? A pénztáros felnéz: — Igen. Egy kombinált port. 27