Tolnai Világlapja, 1939. január-március (41. évfolyam, 1–13. szám)
1939-02-01 / 5. szám
FIRENZE írta: márai Sándor Firenzének nem írtam előre: értesítés nélkül érkeztem meg, tizenöt évi távollét után, mint azok a kellemetlenül kedélyes vidéki családtagok, akik délután törnek ránk, kezükben bőrönddel és útitakaróval, hamis kedélyességgel, széttárt karokkal, mondván: „Kukucs, itt vagyok.“ Az ember ilyenkor feszeng és rosszkedvű. Firenze nem feszengett. Délután ötkor érkeztem s nem várt senki. A szállodában nem adtak szobát. Egylovas kocsival vándoroltam a zsúfolt szállók között s megértettem, hogy Firenzével nem lehet „kukucs“ot játszani, mert ez a város komoly és felnőtt s csak olyan vendégekkel áll szóba, akik betartják a megegyezéseket és játékszabályokat. Végül, valahol az Arno partján, egy magánházban szorítottak helyet nekem. Ügy, aludj a kuckóban! —gondolta elégedetten Firenze. Mert itt minden szigorú és érett, ebben a városban, s alkalmazkodni kell e házirendhez, melyet még Dante és a Mediciek írtak elő s nem sértheti meg senki büntetlenül a szokásokat. Már esteledett, mikor az uccára értem. Firenzében az alkonyat teljesen mutatványszerű: mintha rendeznék valahol, az idegenek és a végtelen idő, a helyi közönség és a világtörténelem számára. Nem szabad elfeledni, mi az alkonyat sugártörését bámuljuk a firenzei házak homlokán, hogy ezek a színek, ez a halványsárga tükrözés, kék árnyaival, ez a csend, ez a víz, ezek a kövek Michelangelot és Leonardo da Vincit is tanították, Domenico Venezianot tanították fényt és alkonyatot látni s mindazokat, akik ittészlelték először azt, ami halhatatlan a világban s ki is tudták fejezni: Fra Giovanni Angelicot és Gozzolit és Ucellot. Ezek mind, itt jártak, alkonyatkor, a firenzei utcán, mikor az első fátyol takarja az Appeninek kezdő lankáit s a kapuk alatt a varga és a kosárfonó kiülnek a küszöbre és halkan beszélnek az életről, a gyermekekről, a politikáról és a készpénzről. Ez a pillanat, mikor egyszerre csönd lesz Firenzében. Az ezüstműves a Régi Ilid apró, fecskefészekszerűen ragasztott vásáros bódéjában, odadobja a finom vésőt, mely pontosan olyan széles, hegyes és éles, mint mint volt Cellini idejében és a kézben és a lélekben, mely e pillanatokban észleli az alkonyat sugártörését az Arno fölött, és valami a régi mesterek ügyességéből és lelkéből. Firenze tartja az időt, mint egy nagyon nemes tartály valamilyen illatot. A város gőgös, gondoltam s elindultam a szeles utcán, emlékeim felé. Ez a város, ahol a nyerges, a kőfaragó és az aranyműves, mind a kézművesek, a papok, a festők, írók és polgárok, az egész izgatott népség és katonaság titokban arisztokraták, voltak. A pincér, ennek az arisztokráciának leszármmazottja, ma is gőgös; nem szemtelen, hanem gőgös, ami nagy különbség. A virágárusok tartják a rokonságot Lorenzoval, a nagyszerűvel s a pék, mikor házat épít, a Pitti-palota felé pislog titokban, a nagyszerű ház felé, a legkülönb felé, amilyet bugris valaha épített. A Casoine felé, az Arno partján és a párhuzamos utcákon épített palotákban még márkinők laknak, pirosfrakkos portással, kopott, öreg Hispano Luisa-gépkocsikkal renaissancebútorokkal és kétesértékű állampapírokkal a secrataire-ek titkos fiókjaiban. Délután öttől hétig fogadnak. Én TOLNAI VILÁGLAPJA ném nem fogadtak, de minden délután elsétáltam a paloták előtt, melyek a tosennai előkelőség utolsó példányait rejtik, s a fehér pofaszakállas svájci, aranyba és bíborba bújtatva, egyforma közönnyel segíti ki a kocsiból a francia írót, aki meghívást kapott ide s az átutazó norfolki herceget. De én a másik partra mentem, ahol emlékeim alszanak, mint a denevérek. Most felriadtak és sötét szárnycsapással kezdtek zúgni fejem fölött; a keskeny utcán mentem, mely Szent Márton templomához vezetett. Igen, ez volt a ház, szemben a templommal! Az a sor ablak, a második emeleten, a bérbeadott szobák ablaksora. A tulajdonosnő grófnő volt és nagyon nyár 17