Tolnai Világlapja, 1941. július-szeptember (43. évfolyam, 27–39. szám)

1941-07-09 / 28. szám

AMIRE AZ EMBER NEM KÉPES! Egy kis lecke az emberi szerénységből A teremtés koronájának nevezzük az em­bert és értelmi vonatkozásban talán iga­zunk is van. Testünkre azonban ne legyünk nagyon büszkék! Sok olyan állat él itt a földön, amely sokkal erősebb, ügyesebb, mint az ember és testének segítségével olyan tettekre képes, amiket a mi szervezetünkkel­­ hiába próbálnánk végrehajtani. Az isteni gondviselés olyan eszközökkel ruházta fel teremtményeit, amelyekkel a legjobban szolgálhatják létfenntartásukat és szaporo­dásukat. Az embernek nincsenek ilyen testi előnyei, uralmát a Földön csakis lelki, szellemi eszközöknek köszönheti és ezek segítségével tarthatja fenn. Eggyel több ok van arra, hogy a legnagyobb figyelmet szenteljük lelki életünknek és szellemi tehet­ségeink fejlesztésének. Mindenki tudja, hogy az ember mozgása milyen lassú és ügyetlen az állatokéhoz képest, hogy a legkisebb állat is aránylag nagyobb erőt fejt ki, mint az ember. Most néhány külö­nös állat különleges testi adottságaiból gyűj­töttünk össze egy csokrot, hogy annak megvizsgálása kapcsán mélyebb bepillantást nyerjünk a Teremtés titkaiba. Tintahalnak nevezzük azt a nyolckarú polipot, amely tintaszerű fekete folyadékot bocsát ki magából, ha valamelyik ellensége megtámadja, mert a zavarosban könnyen­­ elmenekülhet. Ezt a fogását az ember már eltanulta. A háborúban alkalmazzák is a tengeralattjárók a víz alatt, a ködfejlesztő készülékek pedig a víz fölött és a szárazon. A másik különlegességét sok léha fiatalember szeretné elsajátítani. A tintahalnak ugyanis három szíve van. Milyen jó neki! Ha két tintahal­ lánykába szerelmes, mindegyiket megajándékozhatja egy-egy szívével, még mindig megmarad neki a harmadik! Igaz, hogy a tintahal-lánykának is három szíve van és ha egyiket cserébe adja is a kapottért, még kettő marad neki más tintahal-ifjak számára. Ez már cseppet sem kellemes, ugy-e? Inkább beszéljünk arról, miért adott a Gondviselés három szívet a tinta­halnak? A szívnek minden szervezetben az a feladata, hogy a testnek legtávolabbi részeibe is eljuttassa az életet fenntartó nedvet: a vért. A szív úgy működik, mint egy szivattyú és bizonyos nyomást kell kifejtenie, hogy a véredények rendszerén keresztü­­lszorítsa a test drága nedvét. A tintahal szíve egymagában nem tudná ezt a feladatot tökéletesen elvégezni. A tintahalnak ugyanis zömök teste és nyolc hosszú karja van. Karjaival tapogat, vagyis lát, ezek segítségével változtatja helyét és ezekkel ragadja meg zsákmányát. Karjai kétszer-h­áromszor olyan hosszúak, mint az egész teste. A karoknak sok vérre van szükségük, hogy fontos feladatuknak meg­feleljenek, a tintahal szívének tehát rend­kívül nagynak és erősnek kellene lennie, hogy megfelelő nyomást adhasson a vér­keringésnek. A természet úgy segített ma­gn, hogy a karok tövében mindkét oldalon öt pótszívet, „segédszivattyút” helyezett el. Ezek a szívek azután lehetővé teszik a sza­bályos vérkeringést ennek a különös állat­nak idomtalan testében. Ilyen segédszivat­­­tyúkat alkalmaznak az emberek is a nyers­olajvezetékeknél, hogy a főszivattyúmű mun­káját megkönnyítsék. A világ legmérgesebb állata, a tengeri uborka. Azért nevezik így, mert olyan alakja van, mint az uborkának. Teste izmos cső, ebben van a kopoltyúja és a bele. A tengerparti sekély vizekben szokott úsz­kálni és a vízben lebegő apró élőlényekből él, amelyeket nyitott száján a vízzel együtt szed magába. Ha a tengeri uborkát ki­emeljük a vízből, olyan dühbe gurul, hogy egész belső részét kiköpi a támadó felé. Kijön belőle kopoltyúja, gyomra és belei, nem marad egyéb, csak az üres cső. A Távol- Kelet benszülöttei nem haragusznak ezért, mert ízletes tápláléknak tekintik a tengeri uborka megmaradó húsos izomcsövét, amelyet ilyenformán már nem is kell tiszto­gatniuk. Más állat azonban méltán meg­­zavarodhatik ilyen „méregzsák” láttára és valószínűleg elmenekül a dühös kis ször­nyeteg elől. Mit csinál ilyenkor a tengeri uborka? Megdöglik? Vagy utánaúszik a bőréből „kibújt” belsejének és ismét be­kapja azt? Egyiket sem. Dühe csillapultá­val nyugodtan félrevonul egy csendes zugba és szépen megvárja, amíg ismét „kinő” a kopoltyúja és a bele. Ez hamarosan be is következik olyan gyorsan, mint ahogy az embernek a körme vagy a haja nő. Hihetetlen életerő van ebben a kis „méregzsákban”! Sok emberre mondják, hogy foglalkozásá­nak rabja és csak hivatásának él. Mennyivel inkább elmondhatjuk ezt a világ legfanatiku­sabb „bányászá”-ról, a vakondokról. Ez a kis fekete állat éjjel-nappal dolgozik, hogy „kenyerét” megkeresse, igaz hogy ritkán tudja, mikor van éjjel és mikor nappal, mert a földben mindig sötét van. Két mellső lába két aránylag hatalmas ásó, sokkal nagyobb munkateljesítménnyel, mint a legszorgalmasabb kubikosé. Feje­ olyan, mint a fúrógép, nagy földtömeget tud vele eltolni. Szája mélyen az orra alatt húzódik meg, hogy a lehulló föld bele ne essék. Érdekes, hogy még finom selymes szőre is a szűk alagutakban való bujkáláshoz ido­mult: egyformán hajlik előre és hátra, nem lehet tehát „visszafelé” simítani. A vakon­dokat nem szeretik az emberek. Lehet, hogy különcsége miatt, de azért sem, mert káros­nak tartják. Pedig a legújabb kutatások azt bizonyítják, hogy a vakondok húsevő, tehát nem bántja a vetemények gyökerét, hanem inkább azok kártevőit pusztítja el. Hasznos azért is, mert szorgalmas munkájá­val a termőföld szellőztetését végzi el. Nem mindenütt káros tehát és nem szük­séges, hogy zord kíméletlenséggel üldözzék. Vannak olyan emberek, akik csak a gyomruknak élnek és „szemükkel” falnának fel mindent, csak azt sajnálván, hogy nem tudnak többet enni. Ezek valószínűleg irigylik azt a kis mélytengeri halat, amely magánál háromszor nagyobbat is le tud nyelni. „Chiasmodus niger”-nek nevezi a tudomány ezt a kis szörnyet, amely éppen kicsisége miatt nehezen tudja zsákmányát megszerezni. Térszerűen éles fogaival meg­ragadja a­­ nagy halat és gyorsan lenyeli, mert különben kiesnek szájából vagy el­menekülne tőle az áldozat és a tenger mélyé­nek sötétjében többé nem találná meg. A kis hal gyomra úgy tágul, mint a gumi­hólyag és egészen átlátszó lesz, ha nagy falatot „rejteget”. Nem titkolhatja hát, hogy mit evett vacsorára! Viszont a gyomra ilyenformán inkább éléskamra, mert ha „jóllakott”, hetekig nem kell ennie. Sok mindenre nem képes az ember, de ez nem baj. Elég lenne az is, ha mindig meg­tenné azt, amire képes! Lendvay Ferenc Nem csökkentettük lapunk tartalmát, miután a b­i­tetések nagy részét kihunytuk és annak ellen­ére, hogy a lapterjedelmet korlátoz­nunk kellett, lapunk tartalma majdnem ugyan­annyi, amennyi volt. Mindent elkövetünk, hogy az engedélyezett oldal terjedelmet az olvasóközönség érdekében a legteljesebben kihasználjuk. A szerkesztőség postája című rovatunkat egyelőre nem közölhetjük. Ezért arra kérjük tisztelt előfizetőinket és olvasóinkat, hogy ne intézzenek tanácsot és felvilágosítást kérő leveleket szerkesztőségünkhöz, mert a rovat szü­netelése alatt sajnálatunkra nincs módunkban kérdéseikre válaszolnunk. A 26. számban megjelent rejtvények megfejtése: Keresztrejtvény. Vízszintes sorok: 1. Csetneki ma­gyar csipke. 83. Brüsszeli csipke. Függőleges so­rok: 1. Csipkeverés: 10. Gépi hímzés. 12. Cséve. Betűrejtvények: Sonka — Operál — Pintér — Róna — Orbán — Niagara. (Sopron). Szám­­­rejtvény: Csárdás kis kalapot veszek. Rejtett üze­net: Pénteken este találkozunk Laciéknál. K»rc«l szerencséje: 36 pengő. Névjegyrejtvény: Villamos­­kalauz. Szótagrejtvény Tebriz. A Tolnai Irodalmi Vállalat 1891-ben alapult Felelős szerkesztő: HAVAS ANTAL ZSIGMOND Felelős kiadó : PAIZS GÉZA Kiadótulajdonos: TOLNAI N­YOMDAI MŰINTÉZET ÉS KIADÓVÁL­LALAT RT Budapest, VII. Dohány ucca 12. Több mint 4000 elhunyt előfizető hozzátartozója kapta meg eddig lapvállalatunk útján az előfizetéssel kap­csolatos biztosítási összeget. A lapok terjedelmének hatósági korlátozása folytán az újabb kifizetésekről a fényképfelvételeket és a névsort helyszűke miatt nem közölhetjük. 20 TOLNAI VILÁGLAPJA H­asznált spárga eladó. Legkisebb mennyiség 5 kg. Ára kg.-ként 60 fillér kiadóhivatalunkban átvéve. Vidékről az összeget 70 fill. portódíj hozzá­adásával kérjük beküldeni, azaz egy 5 kg-os csomagot 1­­3.70 előzetes beküldése mellett bérmentve szállítunk. Megjegyezzük, hogy kisebb darabokból összecsomózott különböző spárgáról van szó. Megrendelhető Tolnai Világlapja kiadóhivatalában Budapest, VII. Dohány u. 12. Életem legérde­kesebb élménye Az elindulás Elmondja Payer Antal színművész Őszinte vallomással kezdem. Soha nem ra­jongtam a színiszpá- (Hozijon­i /elv.) Igáért és diákkoromban, ha szülővárosomba elvetődött egy-egy vándor­­színésztrapp, megnéztem előadásaikat és na­­gyon-nagyon sajnáltam szegényeket. Nem azért, amit produkáltak, de láttam, közelről láttam vergődő életüket, azt is mondhatnám : nyomorúságukat. Ez a látvány semmiesetre sem volt alkalmas arra, hogy a színészpálya iránti vágyat felébressze bennem. Nagyon lenéztem a kulisszák világait, a maszkírozott, festett arcokat, az aranykoszorús királyokat a­ színpadon, tudva azt, hogy az aranykorona papírmaséból van és „őfelsége” aznap még csak egy pár virslist evett ebédre. És hogy mégis színész lettem? Ez az élmény az a bizonyos legérdekesebb élmény, amely ki­hatással van az ember életére és amely keresztül­húzza minden számítását és elhatározását. Akkoriban a világ négy sarka égett, háború volt. Mint szorgalmas, jó tanuló, már a közép­iskolában elhatároztam, hogy jogász leszek. Ügyvéd, ügyész, vagy bíró. Erre készültem és ennek is indultam,­­tehát közben Ferencz József kiadta a parancsot és én is elmentem katoná­nak. Fiatalon, vidáman, jókedvűen ki a harc­térre. A jókedvem, hála Istennek, a harcok mezején is megmaradt. De nemcsak a kedvem, én magam is megmaradtam. Elkerült az ellen­ség golyója. Hazajöttem. Itthon voltam. Szülővárosom­ban, Makón. A hadiárvák javára tartott akkor a város közönsége műkedvelői estélyt. Ezen az estélyen természetesen mindenki fellépett, aki csak csipetnyi színészi tehetséget érzett magában. Urak és hölgyek. Szavaltak, énekeltek, játszot­tak, muzsikáltak. Én is felléptem ezen az esté­lyen. Ismerőseim ugrattak be azzal, hogy: „nézd, szavalni te is tudsz”. Az iskolai ön­képzőkörben, március idusán szoktam ugyan szavalni, kedves jó tanáraim meg is tapsoltak,­­tehát a harcterek után hol volt akkor már mögöttem az önképzőkör, a szavalás! Mégis felléptem a makói műkedvelői elő­adáson. Szavaltam. Hogy mit, talán nem is fontos. De úgynevezett „őrült” sikerem volt. Az előadáson jelen volt egy vidéki színigazgató is, aki felkeresett és azt mondta, hogy legyek színész. Ő mingyárt szerződtetett is. Ennyit meg ennyit fizet. Gondolkoztam, töprengtem. Ügyvéd vagy színész? Jogásznak menni az egyetemre, amikor koldus vagyok, vagy szí­nésznek lenni, amikor már pénzt is kapok? Döntöttem, mégpedig imigyen: elmegyek szí­nésznek, takarékos leszek és amikor együtt lesz a szükséges pénz, hogy egyetemi tanulmá­nyaimnak nekiindulhassak, akkor otthagyom a színpadot, amelyet nem is szerettem. Sajnos, ez nem sikerült. Azóta színész va­gyok. Nem tudom, de azt hiszem, most már az is maradok. Már csak azért is, mert — a közönség és a kritika szerint — megállom a helyemet a színpadon, de mint ügyvéd — eset­leg — megbuktam volna . .. Megfejtések

Next