Tolnai Világlapja, 1942. július-szeptember (44. évfolyam, 26–39. szám)

1942-08-05 / 31. szám

"­Két nap óta a szemközt levő bokros magaslaton makacsul ellenáll egy ellen­séges csoport annak ellenére, hogy a­­szomszédos területeken már mindenütt kilométerekre űzték hátra az ellenfél erőit. A lapos domb kitűnő lehetőséget nyújt az ellenfél számára az erős ellen­állásra; a tegnapi felderítő repülőjelen­­tések szerint még futóárkokat és lövész­­árkokat is épített ott az elmúlt éjtszaka az ellenség. A lankás völgybe az ellen­séges golyószórók és géppuskák kitű­nően tudnak belőni és saját csapatunk legkisebb megmozdulására hatalmas lö­vedéksorozatokkal válaszolnak. A visz­­szamaradó ellenséges támpont már kezd kellemetlenül hatni, mert az egész arc­vonalon csupán ez az egyetlen hely, ahol a gyors előnyomulás egy idő óta megakadt. „Megtámadni és megsemmisíteni az ellenséges védelmet“ — hangzik végre ma délben a magasabb parancsnokság­nak rádión adott rövid parancsa. Köz­ben a tűzharc egészen elcsendesült, csu­pán néha egy-egy magános puskalöve­­dék szántja végig sivítva a terepet. Nem maradnak el a lövedékek az ellenkező irányban sem, mert bármennyire készül is a szemben levő saját csoport a közeli támadásra, mindig akad valaki, aki egy­­egy jól célzott lövéssel felel az ellenfél golyójára. Az ellenfél fedezékei, úgy látszik, kitűnő védelmet nyújtanak a gránátok és az aknavetők lövedékei ellen is, mert ezek a fegyverek naphosz­­szat lőtték az állásokat , és az ered­mény alig észrevehető. Nem marad más hátra, mint — a harcászat régi tanítása szerint eljárni — odamenni és kézzel megsemmisíteni az ellenséget. Valóban a szurony a legbiztosabb fegyverek egyike, mindig biztosan talál, soha sem téveszt célt, soha sincs akadály vagy működési zavar és ha keménykezű ka­tona bánik vele, mindig eredményes a harcban. A csoportparancsnok hírvivőket küld az alája rendelt egységek parancsnoká­hoz: „Holnap 4 óra 15 perckor roham az ellenség ellen“. Az egész támadó vonal fellélegzik, mert bármennyire nehezükre is esett a bátor rohamcsatároknak: pa­rancs nélkül, önhatalmúan cselekedniük nem szabad és rohamot csak parancsra lehet végrehajtani. A parancsteljesítés a fegyelem alapja, és ahol nincs fegye­lem, ott eredmény sem lehet. Alig vi­szik tovább az ügyes hírvivők mélyedés­ből mélyedésbe szökellve a parancsot, amikor a késő délutáni órákban minden feltűnés nélkül megkezdődik az előké­szület a holnap hajnali támadásra. Nem szabad, hogy az ellenség a legcsekélyebb gyanút is szerezze arra vonatkozólag, ami ellene készül, mert még mindig érvé­nyes a régi igazság: „a veszélyt fel­fedezni annyi, mint félig túl lenni rajta“. Az előkészületek a rohamra tehát a leg­nagyobb titokban folynak — meg kell az ellenséget lepni, annál könnyebben le­het vele végezni. Mindenki alaposan átvizsgálja a fegy­verét, kitisztítja, kiegészíti a lőszer­mennyiséget, néha-néha egy rövid soro­zat géppisztolylövedék húz el az ellen­­fél felé a levegőben... kipróbálják a géppisztolyokat. A rohamjárőr elő­készíti a robbantó tölteteket, élesre sze­relik a kilós ekrazitszelencéket, most már csak a gyújtózsinór begyújtása hiányzik a robbantáshoz. A géppuskák és golyószórók olyan helyen foglalnak tüzelőállást, ahonnan tüzükkel támo­gatni tudják a rohamozókat egészen ad­dig, amíg be nem törtek az ellenség so­raiba. Hátrább egy jól álcázott üteg is tüzelőállásba megy, hogy néhány gráná­tot tudjon az ellenséges állásokra kül­deni, mielőtt a nagy támadás meg­indulna. Bizonyára nem lesz a védőknek az ellenállásra olyan nagy kedvük, ha néhány gránát bevág a közelükben és a szilánkoktól néhány emberük sebesülve, véresen rogy majd össze. Közben az este leszállt a környékre és a szemben levő peremvonalon jól kivehetőkké váltak az ellenséges földből készült állások árny­képei. Az ellenség, mint minden éjt­szaka, most is állandóan világítórakétá­­kat lövöldöz az előttünk levő terepre és néha-néha egy rakéta pillanatokig nap­pali fénnyel árasztja el a környéket. Legalább színlelnünk kell valamelyes harcot, mert ha a saját csapataink tel­jesen nyugodtan maradnak, az ellenség egészen bizonyosan arra fog ebből kö­vetkeztetni, hogy valami készül. Egy-két ember tehát állandóan lövöldöz — telje­sen szabálytalanul — az ellenséges állá­sok felé, sőt néha még egy-egy rakétát is meg kell kockáztatnunk, hogy az el­lenség figyelmét a készülődéstől elvon­juk. Most egy három főből álló kis járőr indul útnak, ügyesen szökellnek egyik bokortól a másikhoz; céljuk csupán az, hogy az ellenséget félrevezessék és figyelmét magukra vonják. A járőr ép­pen levágódik az egyik mélyedésben, amikor az ellenség fegyverei szinte egy gombnyomásra megszólalnak és őrült tüzelés kezdődik a sötét éjtszakában. A rakéták is egyre sűrűbben szállnak az ég felé, úgy látszik, az ellenfél már ki­merült idegileg. Minden kis ágmocca­násra megismétlődik a tüzelés. A célt ezzel elértük: a csapat nagy része ut­­alhatta az éjtszakát, kivéve azokat, akik a mozgást színlelték, de ők viszont nem vesznek részt a hajnali támadásban. Három órakor már mindenki ébren van, bár az őrködő bajtársak továbbra is vigyáznak a pihenőkre, mégsem tud már senki sem tovább aludni. Szürkülni kezd és négy óra előtt tíz perccel még­­egyszer mindenki átvizsgálja a fegyve­rét, keze ügyébe helyezi a kézigránátját, felfűzi a puskára a szuronyát, a géppus­kába új heveder kerül, a löveg személy­zete közelebb húzza a löveghez a lőszeren ládát. Négy óra után tíz perccel — öt perccel a nagy pillanat előtt — mintegy varázs­ütésre — megszólalnak a golyószórók és a géppuskák, majd a hangzavarba sűrűn beleugat az üteg hangja. A nyomjelző lövedékek gyönyörű tűzijátékot mutat­nak és a becsapódásoktól itt-ott néha tisztán láthatóvá válnak az ellenséges emberek. A géppuskák és a golyószórók tüzének hézagai között egyszerre villám­gyorsan előreugranak az emberek, egyre közelebb és közelebb jutnak az ellenség­hez. Olyan közel vannak már, hogy csak kúszva bírnak előrejutni, itt már minden méterért meg kell a köves tala­jon szenvedni; amíg az egyik bajtárs lő, addig a másik előre kúszik. Alig ötven méter választja el az ellenfeleket egy­mástól, amikor a tüzelés megszűnik, ne­hogy a rohamozókat veszélyeztesse. De az ellenfélnek nincs ideje, hogy a tűz­szünetet kihasználja, mert tele torokból zúg a hatalmas hajrákiáltás. Elől ro­han a rohamjárőr, most kézigránátok repülnek, a becsapódásnál robbannak. A robbanás felhőjébe belerohamoznak a szuronyos, géppisztolyos katonák. A se­besültek és halottak egymás hegyén­­hátán fekszenek és aki még életben van, az feltartott kézzel jelzi, hogy megadja magát. A rohamozók egy pillanat, alatt lerohanják­­az ellenséges állásokat és a foglyokat összeterelik. Közülünk alig egy-két kisebb sebesülés, oda se neki... Négy óra 35 perckor megszólal a pa­rancsnokság rádiója: „A magaslatot bir­tokba vettük, a parancsot végrehajtot­tuk“. S máris jön a válasz: „Előnyomu­lás tovább, kelet felét“­­. Hajnali négy óra tíz perc ! A rohamjárőr a saját drótakadályaink meglazított kijárója előtt készenlétben várja a parancsot a rohamra... Négy óra tizenöt perc ! Roham! Kézigránáttal, lángszóróval rohan előre a járőr az ellenséges állás felé. Záróláz biztosítja az előnyomulását. S négy óra harmincöt perckor már kezükben van a fontos támaszpont...

Next