Tolnamegyei Közlöny, 1877 (5. évfolyam, 1-53. szám)

1877-04-08 / 15. szám

15. szám. Szegzárd, vasárnap 1877. április 8-án. Ötödik évfolyam. Előfizetési árak: Egész évre ... 5 frt — kr. Félévre . 2 „ 50 „ Egyes szám ára .-------10 „ Sie­kesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, hova a­­«p szellemi rés«r­ét illető közlemények intézendők. Hirdetési dijak jutányosan szá­míttatnak. Megjrldi: hetenként egyszer, vasárnap. Kiadóhivatal: Széch­enyi­ utcza 172. szám, hova az i­dőíiz­léseit, hirdetni nyolc és fel­s­z omlásak­ küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Tolnamegye törvényhatóságának s a tolnamegyei gazdasági egyesületnek hivatalos közlönye. A holt nyelvek. Napjainkban igen sokan vannak, kik középta­nodáinknak hibául róvják fel, hogy temérdek időt, erőt pazarolnak a holt klasszikus nyelvek tanítására. Hajdan a görög, latin nyelvek tudását elengedhetlen kelléknek tarták arra nézve, hogy valaki a művelt névre igényt tarthasson:1 míg ma épen nem eseng utánunk sem a tanuló ifjúság, sem a gyermekeiket taníttató szülők. Minek a haszontalan idő és erőpazarlás ? — mondják sokan — nem volna-e üdvösebb, czélsze­­rűbb, hasznosabb, az újabb élő nyelvek tanítása. Ke­vés hasznát veszi ma már az ifjú a latin, görög nyelvnek s e mellett még aztán az is tagadhatatlan, hogy bár m­ainkat nyolcz éven keresztül folyvást kí­nozzák a declinatiók, colungatiók, syntaxis szabályai­nak óriási tömkelegével, mégis alig találkozik tíz közül egypár, ki gymnasiumi tanulmányainak végez­tével eme nyelveket sajátjává tette volna. Hogy a latin és görög nyelv tanításának, tudá­sának van-e haszna? Hogy a világba kilépő ifjúnak az élet küzdelmei között, a szépre, jóra, magasra tö­rekvés tekintetéből szükséges-e a lelkét ama szellem­mel megaczéloznunk, melyet az ó­kor klasszikus íróiban feltaláltunk: mindezt most nem szándékom bizonyítgatni a reális irány védői, a reáliskolák ked­velői ellenében: csak a panasz azon állítását, hogy gymnasiumi tanfolyamot végzett ifjaink közül oly kevesen találkoznak, kik idejüket nem haszontalanul töltötték a holt nyelvek tanulásával, kívánom kissé szellőztetni. Tagadhatatlan, hogy e panasz jogosult. Bármint védjük is a klasszikus nyelvek taníttatásának szük­ségességét, azt be kell vallanunk, hogy az a temér­dek idő és erő­vesztegetés, a­mi ezekre fordíttatik, a végeredményben nem fizeti ki magát. A­ki valaha csak egy gymnasiumi vizsgát beható figyelemmel kí­sért, az láthatta, hogy még fenn a nyolczadik osz­tálynál is mily botránkoztató járatlanságot tanúsít ifjúságunk legnagyobb része a klasszikus nyelvek tudásában; az tapasztalhatta, hogy ötven növendék közül alig találkozik öt, ki valamely könnyebb auc­­tort megérteni képes. A többi negyvenötnek minden latin vagy görög nyelvbeli tudománya egypár elkopta­tott frázisban, közmondásban — miu­tán apjától tanult s néhány jelesebb iró műve kezdő sorainak, vagy pár pattogósabb hexameterének tudásában áll. Pedig nyolcz álló esztendeig tanították p. o. latinul, heten­ként 8—10 órán keresztül. Ez volt a fő tantárgy, mely mellett háttérbe szorult minden más, — mathesis, földrajz, történelem, természetrajz, még az édesanyai nyelv is­ s íme az eredmény alig számbavehető. Különös dolog ez, s még különösebbnek tűnik fel, ha tekintetbe vesszük, hogy egy nagyúri fiúcska 10—12 éves korában magyarul, németül, francziául helyesen ír, olvas, beszél s a mellett a gymnasiumi tantárgyakban is bir annyi ismerettel, a mennyinek a középosztály hasonkoru gyerm­ekei bírnak. Pedig hát az nincs más anyagból gyúrva mint emezek. Mi annak az oka? semmi egyéb, mint a nyelv­tanitó czéljának téves felfogásából származó lélekölő, az ifjúságot elkedvetlenítő, klasszikus nyelveket mert gutáltató tanmódszer. Minek kellene lenni a klasszikus nyelvek taní­tása czéljának. Szerintem nem másnak, mint annak, hogy az ifjú szívja be lelkébe azon szellemet, mely a régi írók műveit átlengi s abból lelkesüljön min­den szépre, jóra, nemesre, az adja meg neki az irányt, melyet életutain követnie kell. E czél pedig csak úgy érhető el, ha a gyermeket minden hosszadalmas czeremóniák nélkül józan eszű emberek által irt, jó­zan módszerű kézikönyvekből megtanítjuk a nyelv­­r­e, még pedig oly móddal, hogy egy kissé csacsog­ni is tudjon azon s ez által kedves ösztönt kapjon a további haladásra és rövid idő alatt képesíthessék a nyelv elsajátítására. A mai kor tudós professorai azonban másként vélekednek. Ők azt állítják, hogy a nyelvtanítás fő­­czélja az értelemfejtés. Be kell hatoltatni a gyer­mekkel a nyelv mélyébe, meg kell neki tanítani a szabályok óriási tömkelegét, a kivételek roppant hal­mazát, a szavak eredetét, átalakulását, a nyelv fej­lődése közben, történt változásokat a legapróbb rész­letekig, A-nak összehasonlítását B-vel, B-nek össze­hasonlítását C-vel, hogy a gyermek esze élesedjék, Ítélő tehetsége fejlődjék, értelme világosodjék. E sze­rint tanítják aztán a gyermeket. A legegyszerűbb, legkönnyebben érthető­­ dolgot körülsánczolják egész a hozzáférhetetlenségig, s a­mit egy középszerű te­hetségű gyermekkel meg lehetne értetni rövid fél nap alatt, avval elkínozzák hetekig, hónapokig. Teszem azt: ennek s ennek a szónak a törzse ez, vagy az. De azért nem az ám! A törzs régen igy és igy volt, de ez vagy amaz idővel lekopott. Aztán akkor igy vagy igy hangzott. De abból meg ismét lekopott valami, ahhoz megint toldottak valamit, abból megint elvet­tek valamit s igy származott az előttünk álló szó, melyet ugyan igy és igy ragozunk, de tulajdonkép­pen másként kellene és még harmadikféleképpen is lehetne. Még most is mosolyogva emlékszem vissza egy jámbor tanulótársamra, ki annyira belebódult tudós görög nyelvtanárunk mély bölcsességű fejtege­téseibe, hogy minden hozzá intézett afféle kérdésre: mért hangzik ez a szó így? a legőszintébb jámbor­sággal folyvást azt a feleletet adta : azért, mert a vé­ge lekopott!“ A mai kor tudós professorai, tankönyv­írói, kicsinylő mosolyra vonják ajkaikat, ha valaki előttük a „Que maribus“-t vagy a „Rudimenta“-t emlegeti. Pedig kár! A tapasztalás azt bizonyítja, hogy a régi módszer hasonlíthatatlanul több eredményt mutatott fel a mostaninál. Az én szerény véleményem szerint minden tan­könyvnek olyannak kell lennie, hogy annak minden szavát, minden betűjét, minden mellékes magyará­zat nélkül megérthesse a gyermek. De nemcsak a tankönyvnek, hanem a tanítási módszernek is a gyer­mek eszéhez, felfogásához mértnek kell lennie. Ha czért akarunk élni, mindenkivel a maga nyelvén TÁR­CZ­A. Budapesten,­ 1877. martius 13-án. Finig álom fiiig vall, Ügyvédbojtároknak való. — — Ej ! kedeves öcsém, nézze megtehetné nekem azt a kis szívességet, hogy elmenne az „osztrák földhitelintézet“­­hez s megkérdené ott az intézet ügyvédjétől, hogy ezen okmányok alapján adnak-e Kerekes úrnak 15000 irtot köl­csön záloglevelekben. S kezembe nyomva négy-öt darab okmányt, principá­lisom sietve távozott el hazulról. A­ki ismeri az ügyvédjelöltek helyzetét, különösen Bu­dapesten, az nagyon jól tudja, mit tesz e pár udvariassan kiejtett szó: „megtehetné azt a szívességet“; — a­ki pedig nem tudná, azt ezennel felvilágosítom, hogy fenti pár szó nem udvarias nyelven hangzik: „ha jó barátságban akarsz velem maradni, tedd meg.“ Én pedig jó barátságban szeretek lenni mindenkivel, de különösen a principálisommal, mert jól és a­mi fő, pon­tosan fizet, de a mi legfőbb — már csak megvallom — mert szeretem a leányát. Már pedig, ha én jó barátságban aka­rok maradni principálisommal, úgy meg kellett tennem ezt a kis szívességet. — Ezzel tisztában voltam, csak azt nem tudtam még, hogy hol van az osztrák földhitelintézet helyisége. No de legkisebb gondom is nagyobb annál. Felütöm a „Gebrüder Légrády“ által 18. ,-ra kiadott „Adressen-Ka*­lendert“ irodánk egyik ékességét és az 583-ik lapon szeren­csésen felfedezem, hogy „Bureau der k. k. priv. alig. pest. Boden-Credit-Anstalt in Pest (L. Palatingasse 14.)“ számú házban van. Mindezt szorgalmasan feljegyezgetem, nehogy keresésem közben elfeledjem. Mert csak néhány hét óta ta­posom a főváros járdáit, azt­­­ kérem ne tessék elfelejteni. Jegyzetemmel felfegyverkezve búcsút mondtam az iro­dának s nyakamba vettem a várost. És itt említem meg azt, hogy irodánk a megyeház szomszédságában volt. Első köte­lességemnek ismertem megtudni, hogy merre is van tehát az a „Nádor­ Utcza“. A legelső úri­embernél, kivel találkozom, egész alázattal tevék eziránt kérdést. — Ott van kitéve a főváros uj mappája Aignernál az Auslagban, nézze meg az ur, ha tudni akarja! —: volt az udvarias válasz, mit én szépen megköszöntem. Annyira már vittem hála Istennek, hogy Aigner Lajos könyvkereskedését a Váczi-uczában megtaláljam. Sietve irány­­zom oda lépteimet, és óh ! — örömem leirhatlan ■— félórai keresés után a Lipót­városban megtaláltam a Nádor-utczát — de csak mappán. Most tudtam meg, hogy az „Adressen- Kalender“ L. betűje „Leopoldstadt­ “ot jelent. Jól megnéztem, hogy ez a fent nevezett utcza a József-térről egyenesen a gyászos emlékű „Új épület“ felé nyílik. Sietve lépdeltem a József-téren át azon irányban, merre a „Neue­ Gebäude“ sárga falai mutatkoztak. A pár nap előtt esett hó — meggyengül­vén az időjárás — olvadni kezdett nem csak az utczák s tereken, hanem a házak tetején is s mivel Budapesten éppen nem tartozik a ritkaságok közé, hogy a házak ereszei, a mindent enyészet felé hurczoló idő kemény fogai által meg­rágva, lyukasok, mindenki elképzelheti, hányszor kerültem akaratlanul is „deuche“ alá. Örömömet, midőn ily időben, vízben, sárban taposva — mert ne hidje ám senki, hogy Budapesten nincs sár, ez a mesék országába tartozik —­­meglátom a feliratot „Nádor-utcza“, ez örömet, mondom, le­írni lehetetlen. Sajnos ez örömöm rövid ideig tartott, a má­sik percmben majd halálra ijesztett egy háztetőről nagy zajjal leszakadó lavina. További utamon mindig is azt néztem, nem esik-e fejemre valamelyik háztetőről egy-egy hóoszlop. Végre elértem a 14-ik számot. Nézem a két utczára szóló házat kívül, belül, de az osztr. földhitelintézet czímtábláját vagy feliratát sehol sem találom. Ehr — gondoltam magamban — ■bizonyosan valamelyik emeleten van. De a lakások tábláján

Next