Tolnamegyei Közlöny, 1877 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1877-04-08 / 15. szám
15. szám. Szegzárd, vasárnap 1877. április 8-án. Ötödik évfolyam. Előfizetési árak: Egész évre ... 5 frt — kr. Félévre . 2 „ 50 „ Egyes szám ára .-------10 „ Siekesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, hova a«p szellemi rés«rét illető közlemények intézendők. Hirdetési dijak jutányosan számíttatnak. Megjrldi: hetenként egyszer, vasárnap. Kiadóhivatal: Széchenyi utcza 172. szám, hova az időíizléseit, hirdetni nyolc és felsz omlásak küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Tolnamegye törvényhatóságának s a tolnamegyei gazdasági egyesületnek hivatalos közlönye. A holt nyelvek. Napjainkban igen sokan vannak, kik középtanodáinknak hibául róvják fel, hogy temérdek időt, erőt pazarolnak a holt klasszikus nyelvek tanítására. Hajdan a görög, latin nyelvek tudását elengedhetlen kelléknek tarták arra nézve, hogy valaki a művelt névre igényt tarthasson:1 míg ma épen nem eseng utánunk sem a tanuló ifjúság, sem a gyermekeiket taníttató szülők. Minek a haszontalan idő és erőpazarlás ? — mondják sokan — nem volna-e üdvösebb, czélszerűbb, hasznosabb, az újabb élő nyelvek tanítása. Kevés hasznát veszi ma már az ifjú a latin, görög nyelvnek s e mellett még aztán az is tagadhatatlan, hogy bár mainkat nyolcz éven keresztül folyvást kínozzák a declinatiók, colungatiók, syntaxis szabályainak óriási tömkelegével, mégis alig találkozik tíz közül egypár, ki gymnasiumi tanulmányainak végeztével eme nyelveket sajátjává tette volna. Hogy a latin és görög nyelv tanításának, tudásának van-e haszna? Hogy a világba kilépő ifjúnak az élet küzdelmei között, a szépre, jóra, magasra törekvés tekintetéből szükséges-e a lelkét ama szellemmel megaczéloznunk, melyet az ókor klasszikus íróiban feltaláltunk: mindezt most nem szándékom bizonyítgatni a reális irány védői, a reáliskolák kedvelői ellenében: csak a panasz azon állítását, hogy gymnasiumi tanfolyamot végzett ifjaink közül oly kevesen találkoznak, kik idejüket nem haszontalanul töltötték a holt nyelvek tanulásával, kívánom kissé szellőztetni. Tagadhatatlan, hogy e panasz jogosult. Bármint védjük is a klasszikus nyelvek taníttatásának szükségességét, azt be kell vallanunk, hogy az a temérdek idő és erővesztegetés, ami ezekre fordíttatik, a végeredményben nem fizeti ki magát. Aki valaha csak egy gymnasiumi vizsgát beható figyelemmel kísért, az láthatta, hogy még fenn a nyolczadik osztálynál is mily botránkoztató járatlanságot tanúsít ifjúságunk legnagyobb része a klasszikus nyelvek tudásában; az tapasztalhatta, hogy ötven növendék közül alig találkozik öt, ki valamely könnyebb auctort megérteni képes. A többi negyvenötnek minden latin vagy görög nyelvbeli tudománya egypár elkoptatott frázisban, közmondásban — miután apjától tanult s néhány jelesebb iró műve kezdő sorainak, vagy pár pattogósabb hexameterének tudásában áll. Pedig nyolcz álló esztendeig tanították p. o. latinul, hetenként 8—10 órán keresztül. Ez volt a fő tantárgy, mely mellett háttérbe szorult minden más, — mathesis, földrajz, történelem, természetrajz, még az édesanyai nyelv is s íme az eredmény alig számbavehető. Különös dolog ez, s még különösebbnek tűnik fel, ha tekintetbe vesszük, hogy egy nagyúri fiúcska 10—12 éves korában magyarul, németül, francziául helyesen ír, olvas, beszél s a mellett a gymnasiumi tantárgyakban is bir annyi ismerettel, a mennyinek a középosztály hasonkoru gyermekei bírnak. Pedig hát az nincs más anyagból gyúrva mint emezek. Mi annak az oka? semmi egyéb, mint a nyelvtanitó czéljának téves felfogásából származó lélekölő, az ifjúságot elkedvetlenítő, klasszikus nyelveket mert gutáltató tanmódszer. Minek kellene lenni a klasszikus nyelvek tanítása czéljának. Szerintem nem másnak, mint annak, hogy az ifjú szívja be lelkébe azon szellemet, mely a régi írók műveit átlengi s abból lelkesüljön minden szépre, jóra, nemesre, az adja meg neki az irányt, melyet életutain követnie kell. E czél pedig csak úgy érhető el, ha a gyermeket minden hosszadalmas czeremóniák nélkül józan eszű emberek által irt, józan módszerű kézikönyvekből megtanítjuk a nyelvre, még pedig oly móddal, hogy egy kissé csacsogni is tudjon azon s ez által kedves ösztönt kapjon a további haladásra és rövid idő alatt képesíthessék a nyelv elsajátítására. A mai kor tudós professorai azonban másként vélekednek. Ők azt állítják, hogy a nyelvtanítás főczélja az értelemfejtés. Be kell hatoltatni a gyermekkel a nyelv mélyébe, meg kell neki tanítani a szabályok óriási tömkelegét, a kivételek roppant halmazát, a szavak eredetét, átalakulását, a nyelv fejlődése közben, történt változásokat a legapróbb részletekig, A-nak összehasonlítását B-vel, B-nek összehasonlítását C-vel, hogy a gyermek esze élesedjék, Ítélő tehetsége fejlődjék, értelme világosodjék. E szerint tanítják aztán a gyermeket. A legegyszerűbb, legkönnyebben érthető dolgot körülsánczolják egész a hozzáférhetetlenségig, s amit egy középszerű tehetségű gyermekkel meg lehetne értetni rövid fél nap alatt, avval elkínozzák hetekig, hónapokig. Teszem azt: ennek s ennek a szónak a törzse ez, vagy az. De azért nem az ám! A törzs régen igy és igy volt, de ez vagy amaz idővel lekopott. Aztán akkor igy vagy igy hangzott. De abból meg ismét lekopott valami, ahhoz megint toldottak valamit, abból megint elvettek valamit s igy származott az előttünk álló szó, melyet ugyan igy és igy ragozunk, de tulajdonképpen másként kellene és még harmadikféleképpen is lehetne. Még most is mosolyogva emlékszem vissza egy jámbor tanulótársamra, ki annyira belebódult tudós görög nyelvtanárunk mély bölcsességű fejtegetéseibe, hogy minden hozzá intézett afféle kérdésre: mért hangzik ez a szó így? a legőszintébb jámborsággal folyvást azt a feleletet adta : azért, mert a vége lekopott!“ A mai kor tudós professorai, tankönyvírói, kicsinylő mosolyra vonják ajkaikat, ha valaki előttük a „Que maribus“-t vagy a „Rudimenta“-t emlegeti. Pedig kár! A tapasztalás azt bizonyítja, hogy a régi módszer hasonlíthatatlanul több eredményt mutatott fel a mostaninál. Az én szerény véleményem szerint minden tankönyvnek olyannak kell lennie, hogy annak minden szavát, minden betűjét, minden mellékes magyarázat nélkül megérthesse a gyermek. De nemcsak a tankönyvnek, hanem a tanítási módszernek is a gyermek eszéhez, felfogásához mértnek kell lennie. Ha czért akarunk élni, mindenkivel a maga nyelvén TÁRCZA. Budapesten, 1877. martius 13-án. Finig álom fiiig vall, Ügyvédbojtároknak való. — — Ej ! kedeves öcsém, nézze megtehetné nekem azt a kis szívességet, hogy elmenne az „osztrák földhitelintézet“hez s megkérdené ott az intézet ügyvédjétől, hogy ezen okmányok alapján adnak-e Kerekes úrnak 15000 irtot kölcsön záloglevelekben. S kezembe nyomva négy-öt darab okmányt, principálisom sietve távozott el hazulról. Aki ismeri az ügyvédjelöltek helyzetét, különösen Budapesten, az nagyon jól tudja, mit tesz e pár udvariassan kiejtett szó: „megtehetné azt a szívességet“; — aki pedig nem tudná, azt ezennel felvilágosítom, hogy fenti pár szó nem udvarias nyelven hangzik: „ha jó barátságban akarsz velem maradni, tedd meg.“ Én pedig jó barátságban szeretek lenni mindenkivel, de különösen a principálisommal, mert jól és ami fő, pontosan fizet, de a mi legfőbb — már csak megvallom — mert szeretem a leányát. Már pedig, ha én jó barátságban akarok maradni principálisommal, úgy meg kellett tennem ezt a kis szívességet. — Ezzel tisztában voltam, csak azt nem tudtam még, hogy hol van az osztrák földhitelintézet helyisége. No de legkisebb gondom is nagyobb annál. Felütöm a „Gebrüder Légrády“ által 18. ,-ra kiadott „Adressen-Ka*lendert“ irodánk egyik ékességét és az 583-ik lapon szerencsésen felfedezem, hogy „Bureau der k. k. priv. alig. pest. Boden-Credit-Anstalt in Pest (L. Palatingasse 14.)“ számú házban van. Mindezt szorgalmasan feljegyezgetem, nehogy keresésem közben elfeledjem. Mert csak néhány hét óta taposom a főváros járdáit, azt kérem ne tessék elfelejteni. Jegyzetemmel felfegyverkezve búcsút mondtam az irodának s nyakamba vettem a várost. És itt említem meg azt, hogy irodánk a megyeház szomszédságában volt. Első kötelességemnek ismertem megtudni, hogy merre is van tehát az a „Nádor Utcza“. A legelső úriembernél, kivel találkozom, egész alázattal tevék eziránt kérdést. — Ott van kitéve a főváros uj mappája Aignernál az Auslagban, nézze meg az ur, ha tudni akarja! —: volt az udvarias válasz, mit én szépen megköszöntem. Annyira már vittem hála Istennek, hogy Aigner Lajos könyvkereskedését a Váczi-uczában megtaláljam. Sietve irányzom oda lépteimet, és óh ! — örömem leirhatlan ■— félórai keresés után a Lipótvárosban megtaláltam a Nádor-utczát — de csak mappán. Most tudtam meg, hogy az „Adressen- Kalender“ L. betűje „Leopoldstadt “ot jelent. Jól megnéztem, hogy ez a fent nevezett utcza a József-térről egyenesen a gyászos emlékű „Új épület“ felé nyílik. Sietve lépdeltem a József-téren át azon irányban, merre a „Neue Gebäude“ sárga falai mutatkoztak. A pár nap előtt esett hó — meggyengülvén az időjárás — olvadni kezdett nem csak az utczák s tereken, hanem a házak tetején is s mivel Budapesten éppen nem tartozik a ritkaságok közé, hogy a házak ereszei, a mindent enyészet felé hurczoló idő kemény fogai által megrágva, lyukasok, mindenki elképzelheti, hányszor kerültem akaratlanul is „deuche“ alá. Örömömet, midőn ily időben, vízben, sárban taposva — mert ne hidje ám senki, hogy Budapesten nincs sár, ez a mesék országába tartozik —meglátom a feliratot „Nádor-utcza“, ez örömet, mondom, leírni lehetetlen. Sajnos ez örömöm rövid ideig tartott, a másik percmben majd halálra ijesztett egy háztetőről nagy zajjal leszakadó lavina. További utamon mindig is azt néztem, nem esik-e fejemre valamelyik háztetőről egy-egy hóoszlop. Végre elértem a 14-ik számot. Nézem a két utczára szóló házat kívül, belül, de az osztr. földhitelintézet czímtábláját vagy feliratát sehol sem találom. Ehr — gondoltam magamban — ■bizonyosan valamelyik emeleten van. De a lakások tábláján