Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)

1911-07-23 / 30. szám

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 5 Felkelt és leányát felemelte, kinek már most láng hajfürtje ragyogott a szivárványszínűnek fényétől s ruhái arannyá változtak. Ekkor meg­­csókolá öregének kezét és kérte, hogy adjon szabadságot az eltávozhatásra, és el is távozott, megkeresvén ürü fivérét, kivel aztán haza­felé tartott. A mostoha anya nem volt otthon és a leány titokban gödröt ásott a kemence mellett, elrejte abba aranyruháját és felvette a régit. A mostoha anya hazajővén, látja leányának aranyfürtjeit. „Mit csináltál, hogy fürteid arannyá vál­toztak ?-” kérdé. Erre a leány elbeszélt mindent, úgy amint történt. Egy más napon a mostoha anya saját leányát elküldé ugyanazon hegyre. Szándékosan újból elejtette a rokkát és az ismét leesik a mélységbe. Leszállóit azt visszahozni és ismét a vén banyához megy, ki őt madárvázzá változtatta át és igy küldte őt haza. Ugyanezen napon nagy ünnep volt a kirá­lyi kastélyban. A király ugyanis fiának egyikét házasitá. Minden oldalról jött a nép ezt megte­kinteni és gyönyörködni. A mostoha anya kendőt vett fel magára, felpuccolta leányának fejét és elvezette őt az­­­ ünnepet megnézni. De az aranyhajú leány arany­ruháját is felveszi s tetőtől-talpig csillogva megy utána anyjának. Visszatértében az aranyfürtü leány úgy sza­ladt, amint csak bírt, hogy előbb, mint mostoha anyja érkezzék haza, azonban siettében arany­cipőit forrásba ejtette. A király lovait itatni vit­ték, de amint ezek az aranycipőt a forrásban észrevették, visszaugattak és nem akartak inni. A király előhiszata a bölcseket és tőlük felvilá­gosítást kért, kik csak az arany cipőt találták a visszariadás okául. Erre a király hőstől azt adatta tudtul, hogy akinek a lábára az a cipő illik, a fiával össze­házasítja. Ekkor embereket küldtek a városba, hogy keressék meg, ki az, kinek lábára a cipő illik és bementek abba a házba is, hol az ürü­ testvér volt. A mostoha anya az aranyfürtű leányt a kemencébe dugva elrejtette és az ő leányát mu­tatta meg helyette. Erre előjött egy kakas a küszöbön keresz­tülrepülve és háromszor kukorikolt: „Kikeriki, a szépek legszebbike a kemencében ül !” A király emberei félrelökték a mostoha anyát és az arany­hajú leányt kivették a kemencéből, felpróbálták rá a cipőt és az tökéletesen illett. „Most állj fel“ mondták, „te léssz a király menyasszonya!“ A leány felölte arany ruháját, behajtá ide­stova járó ürtitestvérét a kastélyba, hova ő is bemene; egybekelt itt a király fiával és hét nap és éjen keresztül lakmároztak vala. Egyszer a mostoha anya az ő lányát magá­hoz veszi, bemegy a kastélyba, meglátogatni mostoha leányát. Ez mostoha anyját édes jó anyjául tekinté és behívta a királyi kertbe; a kertből a tenger partjára mentek és leültek ma­gokat kipihenni. A mostoha anya mondá: „Fü­rödjünk meg a tengerben.“ És megfürödtek. Ekkor a mostoha anya a királyfinak nejét a tengerbe dobta, egy nagy hal felúszott és elnyelte őt. Ezalatt a mostoha anya feladta leányára az aranyruhákat, a királyi kastélyba vezeti és azon helyre ülteti le, hova a fiatal házastárs szokott ülni. Arca és feje egészen el volt takarva, hogy ne legyen felismerhető. És a szép ifju asszony még mindig a hal gyomrában van. Egyszer hallja a harangozónak a hangját és kéri őt: „Harangozó, te harangozó, ha te az embereket templomba hívtad, vess ma­gadra kétszer keresztet és én esküszöm neked Isten nevében ; menj és mond meg a királyfiúnak, hogy az én jó ürü­ fivéremet ne ölje le. Egyszer, kétszer hallja a harangozó ezen szavakat és ekkor jelentést tesz a királynak. A királyfiu magához vette a harangozót és elment vele éjnek idejében a tenger partjára. És ismét ugyanazon hangok hangzanak: Harangozó, te harangozó . . . A királyfiu a hang után kedves nejére ismer, kivont karddal beugrik a tengerbe, felhasitja a halat s, abból kedvesét hozza ki. És hazamentek. A királyfiu mostoha anyját előhivatá és mondá: Anyósom, micsoda ajándé­kot adjak én neked: árpával jól táplált lovat, vagy feketenyelü kést? A mostoha anya felelt: A feketenyelü kés­sel ellenségednek mellét felmetszheted ; add nekem az árpával jól táplált lovat! A királyfi megparancsolá, hogy az anyát leányával e ló farkához kössék és a lovat hegyen, köveken át kergessék, míg belőlük csak a fülek és egy hajfonat marad meg. Ezután a királyfiú boldogul élt az ő szép feleségével és az ürü fivérrel együtt. Amazok elverék büntetésüket, emezek szerencséjük jutalmát. És az égből három alma hullott alá, az első az elbeszélő, a második az olvasó és a harmadik az egész világ számára. VIDÉK, Kedves Crassus Úr! Tisztelendő Kövy Árpád úrhoz irt levelét olvastam a Tolnamegyei Közlönyben. Nagyon örültem, hogy végre valaki megpendítette azt a témát, melyről már régebben is érdemes lett volna csevegni. Engedje meg tehát kedves Crassus úr, hogy a címzett uron kívül én is válaszol­hassak vagy legalább is hozzászólhassak ehhez a tárgyalásra érdemes témához nemcsak azért, mert magam is azért küzdök, amiért önök, hanem azért is, hogy b. levele a közönség részéről ne maradjon teljesen részvétlen. Jelen voltam az „Egyenlőségi Kör“ irodalmi estélyén. Kevesen voltunk az igaz, de hiszen tudtam is, még mielőtt elmentem, hogy kevesen leszünk. Ne gondolja uram, hogy a rendezőség iránti antipátiából — hiszen az a korrekt, pedáns és minden igényt kielégitő rendezés nem szorul az én dicséretemre, vagy a belépő díj magassága miatt , hiszen jobb fajta moziban is fizetnek annyit. Mindezek mondom semmit sem határoz­tak, hanem egy bizonyos valami tört pálcát az irodalmi estély fölött. Még pedig éppen az, hogy „irodalmi estély“ nevet adtak neki. Nem tehe­tünk róla, de már úgy van a dolog, hogy itt nálunk úgy félnek minden irodalmi és tudomá­nyos dologtól, mint az ürge a víztől. És éppen ezért nem sikerült az önök estélye. Mert iro­dalmi volt. Az előadás magas­ színvonalon állott, mint azt ön kedves Crassus úr megírta. Szépen éne­keltek, zongoráztak és amit először kellett volna említenem szavaltak és olvastak fel, szóval az előadás minden­ tekintetben kielégítette a vára­kozást. Minő kár, hogy e szép számokból össze­állított programoinak az volt a címe: Irodalmi estély! Bizony kár volt. Most pedig következik az ön kérdése, érdemes-e ilyen körülmények között továbbra is munkálkodni ? A bevezető sorok után azt gon­dolná, hogy tagadó választ adnék. Csakhogy alá is kell majd írnom e levelet, melyből megláthatja kedves Crassus úr, hogy én vagyok e levél írója, én, ki gyermekségem óta küzdök bajtársa­immal azért a célért, mely az önök szeme előtt ama estély rendezésekor lebegett. Én, jobban mondva mi, az ifjúság, a tanuló diákság beszél önnek e levélben, mely nagyon jól tudja, mily nehezen kell küzdenie városunkban minden kul­turális mozgalomnak, minő akadályokba ütközik beadni a betegeknek a keserű orvosságot mely pedig meggyógyítaná őket. Ön kedves Crassus úr hivatkozik arra, hogy nagy kiadásaikkal szemben alacsony belépő díjat írtak ki. Nézzé k, Crassus úr, hiszen ön tudja — talán ott is volt a „Diák Otthon“ érte­kezletén — hogy az önök kudarca után mi mégis meg mertük tartani a mi irodalmi irányú értekezletünket. Talán azt is tudja, hogy nem volt belőle sokkal nagyobb hasznunk, mint önök­nek. Mert belépő­díjat nem szedtünk. Ezzel szem­ben igaz, hogy az „Egyenlőségi Kör“ ingyen bocsátotta nagytermét rendelkezésünkre. Nem mu­laszthatjuk el, hogy köszönetet mondjunk az „Egyenlőségi Kör“-nek, különösen pedig Rátkay László elnök úrnak nemes cselekedetükért. De azt viszont meg kell önnek engedni­e. Crassus úr, hogy a meghívókat nem nyomták ingyen, de még a posta sem hordta őket szét bélyeg nélkül, meg aztán ilyen rendezések több kiadás­sal járnak együtt. Ezzel szemben — kérdem — mi volt a fedezet? Semmi. Bizony semmi. Csak­nem úgy jártunk mint önök, azzal a különbség­gel, hogy mi el voltunk rá készülve. És mit gondol miért? Könnyű kitalálni. Nem másért csak azért, mert a mi értekezletünk meg „iro­dalmi délután“ volt. Már­­pedig irodalmat — keserű orvosságot — nem vesznek be ingyen sem a mi népeink. Nem panaszkodhatom, hogy irodalmi dél­utánunkon (ejnye, de nagyon rá­jár a tollam erre az elnevezésre) kevesen voltak, azzal viszont, hogy nagyon sokan lettek volna, nem dicseked­­hetem. Hogy pedig gyűlésünk irodalmi színvona­lon állott-e, vagy sem, azon ítéletet mondani nem vagyok illetékes. Részben azért, mert talán az elfogultság vádja alá kerülhetnék, másrészt pedig nem szoktam nemes, kultúrcélú előadásokról kriti­kát mondani. Amint a közhangulatból kivettem, gyűlésünk minden pontja hangos tetszést aratott és még ma is városszerte beszéd és tetszés tár­gya a „Diák Otthon“ f hó 16 án tartott gyűlése. De ez, mondom mellékes. Hanem más az, hogy egy 13,000 lakosú város intelligenciájának rendes körülmények között, közepes kulturvárosban nem az „Egyenlőségi Kör“ felét, hanem ötször hatszor akkora termet kell betölteni, mint az „Egyenlő­ségi Kör.“ Hogy mindez miért nincs így, azt más alka­lommal másutt már kifejtettem. És hogy ez álla­potokon segítenünk kell, még­pedig nekünk, az ifuságnak kell segítenünk az is bizonyos. Nem szükséges talán azt sem mondanom, hogy ez a munka nem megy minden nehézség nélkül, mint a megolajozott kocsikerék. Aztán meg kátyúba került keréken tudtommal keveset használ a ko­csikenőcs. Bizony, bizony nem megy az oly kön­­­nyen. Tudja ön azt jól k. Crassus úr, hogy már régen dolgozom ezen és igy tapasztalásból beszé­lek. Az, amit mi akarunk csinálni, nagy, magasz­tos, nemes munka, de amellett nehéz munka is! Nem tudom k. Crassus úr, idősebb vagyok-e önnél, vagy fiatalabb. Annyit azonban tudok, az ön és tisztelendő Kövy Árpád ur leveléből, hogy ön ama irodalmi estély tevékeny rendezője volt. Az estély volt rendezői mind jó ismerőseim, többen barátaim és a „Diák Otthon“ tagjai. Talán ön is az utóbbiak között van. De ha nincs is, jogot ad nekem az ügy szentsége, hogy valamit az ön jó, derék és embertársain segíteni akaró lelkére kössek. Meg aztán mit tudni — „Solamen miseris amicos habere m­alorum.“ Türelem kedves Crassus ur, türelem ! Mert mi tanítunk és tanításhoz türelem kell. És ha egyik-másik estélyünk vagy délutánunk deficittel végződik, az még korántsem jelent annyit, hogy nem sikerült. Hiszen mi, mondom ingyen előadá­sokat tartunk, amik pedig nekünk pénzünkbe kerülnek. Mi nem anyagi sikerekre vadászunk, sem a hírre, dicsőségre, pláne a dicséretre és tudom, hogy ön sem. Higyje meg nekem K. Crassus úr, hogy van valami e két szóban: erkölcsi siker. Nagyon sok van benne. És én azt tartom, nekünk egyelőre ez kell. Rajta kedves Crassus ur, salve, dolgozzunk karöltve az erkölcsi sikerért ! Vagyok a k. Crassus urnak őszinte hive és tisztelője . Dunaföldvár, 1911 jul. 19-én Engelberg József egyetemi hallgató, a »Dunaföldvári Diák Otthon« ill. elnöke. KÖZGAZDASÁG. Zug a cséplőgép. A várost megüli a kánikulának tikkasztó melege és a por; kint a határban pedig az Isten­nek bőséges áldását gyűjtik garmadába. Zug a cséplőgép a határon és a gazdag keresztek uj élete bőven ömlik a zsákba a gazda gyönyörűsé­gére. A szép termés, mely jobbára az egész országban örömmel tölti el az embereket, — ez idén még hozzá nem is aggaszthat, hogy ebből aztán a búzaárnak rohamos olcsóbbodása követ­kezik, mert olyan kilátások vannak, hogy Magyar­­ország még nagyobb búzatermése esetén is, a mai gazdára nézve elég tisztességes ár maradna. A gazdára tehát a mai helyzet kétségtelenül elő­nyös ; más kérdés, hogy a készfizetésből élő hiva­talnoki osztály megbírja e ezt az állandó drága­ságot és nem roppan­t meg alatta? Oly súlyos a kérdés, hogy legjobb felette nem gondolkozni és a pusztaszenttornyai dohánykertésszel elmon­dani: „Hogy valahogy csak lesz, mert úgy, hogy még sehogyse lett volna, sohasem volt. Hanem hogyha már a gazdákra nézve mind­nyájunk ilyen kellemes és régóta várt idő követ­kezett, amikor a kitartó munka tisztességes gyü­mölcse ért meg részükre, ez a helyzet kétségte­lenül arra kell bírni őket már a saját érdekünk­ben is, hogy alkalmazott munkásaikat biztosítsák baleset ellen. Amiért ezt mondjuk, arra a héten a Curiának két közzétett ítélete bírt. A legfelső bíróság ugyanis két gazdát ítélt arra, hogy a cséplésnél megsérült munkásnak és hozzátarto­zóinak anyagi kárpótlást nyújtson, mert az ille­tők (egyike megyebeli gazda) nem gondoskodtak a búzacséplés alkalmából alkalmazott munkásaik balesetre való biztosításáról. Pedig, hogy men­­nyire fontos dolog a buzacséplésnél alkalmazottak biztosítása, kitűnik abból, hogy már eddig is, jólehet a cséplési szezon elején vagyunk, hatszáz­­ötvennégy, a buzacséplésnél támadt balesetet jelen­tettek be, melynek igen nagy százaléka haláleset­tel járó volt. Már most ha arra gondolunk, hogy a legfelsőbb bíróság a gazdát kártérítésre köte­lezheti, mert a cséplésnél alkalmazott munkásait nem biztosította baleset ellen, szemben e súlyos anyagi teherrel, s komolyan kérjük a gazdákat, hogy a mulasztást sürgősen pótolják. Nálunk, ahol gépeknél nem forgó és amúgy is vigyá­zatlan munkásnéppel van dolgunk, szerfölött gyakori a szerencsétlenség. A múlt esztendőben a gazdasági munkások és cselédek segítő pénztára kilencezer­háromszáz esetben osztott ki baleseti segélyt, hat­­ezerháromszázhuszonöt ember részesül állandóan rokkantsági segélyben. Ezeknek java olyanokra esik, akik cséplőgép munkája közben sérültek meg. A jelzett intézményről szóló törvény intéz­kedik afelől, hogy a cséplőgépnél alkalmazott

Next