Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1911-07-23 / 30. szám
TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 5 Felkelt és leányát felemelte, kinek már most láng hajfürtje ragyogott a szivárványszínűnek fényétől s ruhái arannyá változtak. Ekkor megcsókolá öregének kezét és kérte, hogy adjon szabadságot az eltávozhatásra, és el is távozott, megkeresvén ürü fivérét, kivel aztán hazafelé tartott. A mostoha anya nem volt otthon és a leány titokban gödröt ásott a kemence mellett, elrejte abba aranyruháját és felvette a régit. A mostoha anya hazajővén, látja leányának aranyfürtjeit. „Mit csináltál, hogy fürteid arannyá változtak ?-” kérdé. Erre a leány elbeszélt mindent, úgy amint történt. Egy más napon a mostoha anya saját leányát elküldé ugyanazon hegyre. Szándékosan újból elejtette a rokkát és az ismét leesik a mélységbe. Leszállóit azt visszahozni és ismét a vén banyához megy, ki őt madárvázzá változtatta át és igy küldte őt haza. Ugyanezen napon nagy ünnep volt a királyi kastélyban. A király ugyanis fiának egyikét házasitá. Minden oldalról jött a nép ezt megtekinteni és gyönyörködni. A mostoha anya kendőt vett fel magára, felpuccolta leányának fejét és elvezette őt az ünnepet megnézni. De az aranyhajú leány aranyruháját is felveszi s tetőtől-talpig csillogva megy utána anyjának. Visszatértében az aranyfürtü leány úgy szaladt, amint csak bírt, hogy előbb, mint mostoha anyja érkezzék haza, azonban siettében aranycipőit forrásba ejtette. A király lovait itatni vitték, de amint ezek az aranycipőt a forrásban észrevették, visszaugattak és nem akartak inni. A király előhiszata a bölcseket és tőlük felvilágosítást kért, kik csak az arany cipőt találták a visszariadás okául. Erre a király hőstől azt adatta tudtul, hogy akinek a lábára az a cipő illik, a fiával összeházasítja. Ekkor embereket küldtek a városba, hogy keressék meg, ki az, kinek lábára a cipő illik és bementek abba a házba is, hol az ürü testvér volt. A mostoha anya az aranyfürtű leányt a kemencébe dugva elrejtette és az ő leányát mutatta meg helyette. Erre előjött egy kakas a küszöbön keresztülrepülve és háromszor kukorikolt: „Kikeriki, a szépek legszebbike a kemencében ül !” A király emberei félrelökték a mostoha anyát és az aranyhajú leányt kivették a kemencéből, felpróbálták rá a cipőt és az tökéletesen illett. „Most állj fel“ mondták, „te léssz a király menyasszonya!“ A leány felölte arany ruháját, behajtá idestova járó ürtitestvérét a kastélyba, hova ő is bemene; egybekelt itt a király fiával és hét nap és éjen keresztül lakmároztak vala. Egyszer a mostoha anya az ő lányát magához veszi, bemegy a kastélyba, meglátogatni mostoha leányát. Ez mostoha anyját édes jó anyjául tekinté és behívta a királyi kertbe; a kertből a tenger partjára mentek és leültek magokat kipihenni. A mostoha anya mondá: „Fürödjünk meg a tengerben.“ És megfürödtek. Ekkor a mostoha anya a királyfinak nejét a tengerbe dobta, egy nagy hal felúszott és elnyelte őt. Ezalatt a mostoha anya feladta leányára az aranyruhákat, a királyi kastélyba vezeti és azon helyre ülteti le, hova a fiatal házastárs szokott ülni. Arca és feje egészen el volt takarva, hogy ne legyen felismerhető. És a szép ifju asszony még mindig a hal gyomrában van. Egyszer hallja a harangozónak a hangját és kéri őt: „Harangozó, te harangozó, ha te az embereket templomba hívtad, vess magadra kétszer keresztet és én esküszöm neked Isten nevében ; menj és mond meg a királyfiúnak, hogy az én jó ürü fivéremet ne ölje le. Egyszer, kétszer hallja a harangozó ezen szavakat és ekkor jelentést tesz a királynak. A királyfiu magához vette a harangozót és elment vele éjnek idejében a tenger partjára. És ismét ugyanazon hangok hangzanak: Harangozó, te harangozó . . . A királyfiu a hang után kedves nejére ismer, kivont karddal beugrik a tengerbe, felhasitja a halat s, abból kedvesét hozza ki. És hazamentek. A királyfiu mostoha anyját előhivatá és mondá: Anyósom, micsoda ajándékot adjak én neked: árpával jól táplált lovat, vagy feketenyelü kést? A mostoha anya felelt: A feketenyelü késsel ellenségednek mellét felmetszheted ; add nekem az árpával jól táplált lovat! A királyfi megparancsolá, hogy az anyát leányával e ló farkához kössék és a lovat hegyen, köveken át kergessék, míg belőlük csak a fülek és egy hajfonat marad meg. Ezután a királyfiú boldogul élt az ő szép feleségével és az ürü fivérrel együtt. Amazok elverék büntetésüket, emezek szerencséjük jutalmát. És az égből három alma hullott alá, az első az elbeszélő, a második az olvasó és a harmadik az egész világ számára. VIDÉK, Kedves Crassus Úr! Tisztelendő Kövy Árpád úrhoz irt levelét olvastam a Tolnamegyei Közlönyben. Nagyon örültem, hogy végre valaki megpendítette azt a témát, melyről már régebben is érdemes lett volna csevegni. Engedje meg tehát kedves Crassus úr, hogy a címzett uron kívül én is válaszolhassak vagy legalább is hozzászólhassak ehhez a tárgyalásra érdemes témához nemcsak azért, mert magam is azért küzdök, amiért önök, hanem azért is, hogy b. levele a közönség részéről ne maradjon teljesen részvétlen. Jelen voltam az „Egyenlőségi Kör“ irodalmi estélyén. Kevesen voltunk az igaz, de hiszen tudtam is, még mielőtt elmentem, hogy kevesen leszünk. Ne gondolja uram, hogy a rendezőség iránti antipátiából — hiszen az a korrekt, pedáns és minden igényt kielégitő rendezés nem szorul az én dicséretemre, vagy a belépő díj magassága miatt , hiszen jobb fajta moziban is fizetnek annyit. Mindezek mondom semmit sem határoztak, hanem egy bizonyos valami tört pálcát az irodalmi estély fölött. Még pedig éppen az, hogy „irodalmi estély“ nevet adtak neki. Nem tehetünk róla, de már úgy van a dolog, hogy itt nálunk úgy félnek minden irodalmi és tudományos dologtól, mint az ürge a víztől. És éppen ezért nem sikerült az önök estélye. Mert irodalmi volt. Az előadás magas színvonalon állott, mint azt ön kedves Crassus úr megírta. Szépen énekeltek, zongoráztak és amit először kellett volna említenem szavaltak és olvastak fel, szóval az előadás minden tekintetben kielégítette a várakozást. Minő kár, hogy e szép számokból összeállított programoinak az volt a címe: Irodalmi estély! Bizony kár volt. Most pedig következik az ön kérdése, érdemes-e ilyen körülmények között továbbra is munkálkodni ? A bevezető sorok után azt gondolná, hogy tagadó választ adnék. Csakhogy alá is kell majd írnom e levelet, melyből megláthatja kedves Crassus úr, hogy én vagyok e levél írója, én, ki gyermekségem óta küzdök bajtársaimmal azért a célért, mely az önök szeme előtt ama estély rendezésekor lebegett. Én, jobban mondva mi, az ifjúság, a tanuló diákság beszél önnek e levélben, mely nagyon jól tudja, mily nehezen kell küzdenie városunkban minden kulturális mozgalomnak, minő akadályokba ütközik beadni a betegeknek a keserű orvosságot mely pedig meggyógyítaná őket. Ön kedves Crassus úr hivatkozik arra, hogy nagy kiadásaikkal szemben alacsony belépő díjat írtak ki. Nézzé k, Crassus úr, hiszen ön tudja — talán ott is volt a „Diák Otthon“ értekezletén — hogy az önök kudarca után mi mégis meg mertük tartani a mi irodalmi irányú értekezletünket. Talán azt is tudja, hogy nem volt belőle sokkal nagyobb hasznunk, mint önöknek. Mert belépődíjat nem szedtünk. Ezzel szemben igaz, hogy az „Egyenlőségi Kör“ ingyen bocsátotta nagytermét rendelkezésünkre. Nem mulaszthatjuk el, hogy köszönetet mondjunk az „Egyenlőségi Kör“-nek, különösen pedig Rátkay László elnök úrnak nemes cselekedetükért. De azt viszont meg kell önnek engednie. Crassus úr, hogy a meghívókat nem nyomták ingyen, de még a posta sem hordta őket szét bélyeg nélkül, meg aztán ilyen rendezések több kiadással járnak együtt. Ezzel szemben — kérdem — mi volt a fedezet? Semmi. Bizony semmi. Csaknem úgy jártunk mint önök, azzal a különbséggel, hogy mi el voltunk rá készülve. És mit gondol miért? Könnyű kitalálni. Nem másért csak azért, mert a mi értekezletünk meg „irodalmi délután“ volt. Márpedig irodalmat — keserű orvosságot — nem vesznek be ingyen sem a mi népeink. Nem panaszkodhatom, hogy irodalmi délutánunkon (ejnye, de nagyon rájár a tollam erre az elnevezésre) kevesen voltak, azzal viszont, hogy nagyon sokan lettek volna, nem dicsekedhetem. Hogy pedig gyűlésünk irodalmi színvonalon állott-e, vagy sem, azon ítéletet mondani nem vagyok illetékes. Részben azért, mert talán az elfogultság vádja alá kerülhetnék, másrészt pedig nem szoktam nemes, kultúrcélú előadásokról kritikát mondani. Amint a közhangulatból kivettem, gyűlésünk minden pontja hangos tetszést aratott és még ma is városszerte beszéd és tetszés tárgya a „Diák Otthon“ f hó 16 án tartott gyűlése. De ez, mondom mellékes. Hanem más az, hogy egy 13,000 lakosú város intelligenciájának rendes körülmények között, közepes kulturvárosban nem az „Egyenlőségi Kör“ felét, hanem ötször hatszor akkora termet kell betölteni, mint az „Egyenlőségi Kör.“ Hogy mindez miért nincs így, azt más alkalommal másutt már kifejtettem. És hogy ez állapotokon segítenünk kell, mégpedig nekünk, az ifuságnak kell segítenünk az is bizonyos. Nem szükséges talán azt sem mondanom, hogy ez a munka nem megy minden nehézség nélkül, mint a megolajozott kocsikerék. Aztán meg kátyúba került keréken tudtommal keveset használ a kocsikenőcs. Bizony, bizony nem megy az oly könnyen. Tudja ön azt jól k. Crassus úr, hogy már régen dolgozom ezen és igy tapasztalásból beszélek. Az, amit mi akarunk csinálni, nagy, magasztos, nemes munka, de amellett nehéz munka is! Nem tudom k. Crassus úr, idősebb vagyok-e önnél, vagy fiatalabb. Annyit azonban tudok, az ön és tisztelendő Kövy Árpád ur leveléből, hogy ön ama irodalmi estély tevékeny rendezője volt. Az estély volt rendezői mind jó ismerőseim, többen barátaim és a „Diák Otthon“ tagjai. Talán ön is az utóbbiak között van. De ha nincs is, jogot ad nekem az ügy szentsége, hogy valamit az ön jó, derék és embertársain segíteni akaró lelkére kössek. Meg aztán mit tudni — „Solamen miseris amicos habere malorum.“ Türelem kedves Crassus ur, türelem ! Mert mi tanítunk és tanításhoz türelem kell. És ha egyik-másik estélyünk vagy délutánunk deficittel végződik, az még korántsem jelent annyit, hogy nem sikerült. Hiszen mi, mondom ingyen előadásokat tartunk, amik pedig nekünk pénzünkbe kerülnek. Mi nem anyagi sikerekre vadászunk, sem a hírre, dicsőségre, pláne a dicséretre és tudom, hogy ön sem. Higyje meg nekem K. Crassus úr, hogy van valami e két szóban: erkölcsi siker. Nagyon sok van benne. És én azt tartom, nekünk egyelőre ez kell. Rajta kedves Crassus ur, salve, dolgozzunk karöltve az erkölcsi sikerért ! Vagyok a k. Crassus urnak őszinte hive és tisztelője . Dunaföldvár, 1911 jul. 19-én Engelberg József egyetemi hallgató, a »Dunaföldvári Diák Otthon« ill. elnöke. KÖZGAZDASÁG. Zug a cséplőgép. A várost megüli a kánikulának tikkasztó melege és a por; kint a határban pedig az Istennek bőséges áldását gyűjtik garmadába. Zug a cséplőgép a határon és a gazdag keresztek uj élete bőven ömlik a zsákba a gazda gyönyörűségére. A szép termés, mely jobbára az egész országban örömmel tölti el az embereket, — ez idén még hozzá nem is aggaszthat, hogy ebből aztán a búzaárnak rohamos olcsóbbodása következik, mert olyan kilátások vannak, hogy Magyarország még nagyobb búzatermése esetén is, a mai gazdára nézve elég tisztességes ár maradna. A gazdára tehát a mai helyzet kétségtelenül előnyös ; más kérdés, hogy a készfizetésből élő hivatalnoki osztály megbírja e ezt az állandó drágaságot és nem roppant meg alatta? Oly súlyos a kérdés, hogy legjobb felette nem gondolkozni és a pusztaszenttornyai dohánykertésszel elmondani: „Hogy valahogy csak lesz, mert úgy, hogy még sehogyse lett volna, sohasem volt. Hanem hogyha már a gazdákra nézve mindnyájunk ilyen kellemes és régóta várt idő következett, amikor a kitartó munka tisztességes gyümölcse ért meg részükre, ez a helyzet kétségtelenül arra kell bírni őket már a saját érdekünkben is, hogy alkalmazott munkásaikat biztosítsák baleset ellen. Amiért ezt mondjuk, arra a héten a Curiának két közzétett ítélete bírt. A legfelső bíróság ugyanis két gazdát ítélt arra, hogy a cséplésnél megsérült munkásnak és hozzátartozóinak anyagi kárpótlást nyújtson, mert az illetők (egyike megyebeli gazda) nem gondoskodtak a búzacséplés alkalmából alkalmazott munkásaik balesetre való biztosításáról. Pedig, hogy mennyire fontos dolog a buzacséplésnél alkalmazottak biztosítása, kitűnik abból, hogy már eddig is, jólehet a cséplési szezon elején vagyunk, hatszázötvennégy, a buzacséplésnél támadt balesetet jelentettek be, melynek igen nagy százaléka halálesettel járó volt. Már most ha arra gondolunk, hogy a legfelsőbb bíróság a gazdát kártérítésre kötelezheti, mert a cséplésnél alkalmazott munkásait nem biztosította baleset ellen, szemben e súlyos anyagi teherrel, s komolyan kérjük a gazdákat, hogy a mulasztást sürgősen pótolják. Nálunk, ahol gépeknél nem forgó és amúgy is vigyázatlan munkásnéppel van dolgunk, szerfölött gyakori a szerencsétlenség. A múlt esztendőben a gazdasági munkások és cselédek segítő pénztára kilencezerháromszáz esetben osztott ki baleseti segélyt, hatezerháromszázhuszonöt ember részesül állandóan rokkantsági segélyben. Ezeknek java olyanokra esik, akik cséplőgép munkája közben sérültek meg. A jelzett intézményről szóló törvény intézkedik afelől, hogy a cséplőgépnél alkalmazott