Tolnamegyei Ujság, 1923 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1923-03-24 / 12. szám
V. évfolyam 12. szám. Ara 20 Korona. Serkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám 85 és 102. Egyes szám ára: 20 korona. Előfizetési díj egy évnegyedre 200 korona. Szerkesztő: SCHNEIDER JÁNOS. A lap megjelenik minden szombaton. Előfizetési díjak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét Hirdetései árai * A legkisebb hirdetés díja 50 korona. A hirdetés egy 60 miliméter széles hasébon miliméter sorosként 10 korona. Vállalati, közgyűlési stb. hirdetések 20 korona. Alért keresőknek 50 százalék engedmény. A hírrovatban alhelyezett reklámhír, eljegyzési hír, családi hír, valamint a nyílttér soronként 100 koronába kerül, illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők.( A száz éves Vas Gereben. írta: Bodnár István. Az Idő méhe nagy emberekben ritkán olyan termékeny, mint volt ezelőtt kerek száz esztendővel. A most lezajlott Petőfi-ünnepségek ugyan egészen elkoptatták, banálissá tették már a »meteor« szót s én mégis azt mondom, hogy most száz éve Isten keze mégis csak egy óriási nagy meteort ejthetett itt le, a mi kis országunk felett. Ott pattant az szét a végtelen világűrben, de egy-két szemkápráztató darabja mégis ide ért. Ezek legnagyobbika Petőfi, a mi mai éjszakánk fénye, aki egyúttal az egész világnak is fényessége. A másik hatalmas meteordarab a szintén most ünnepelt Madách Imre, a mély bölcselő, ki az emberi fájdalom, csalódás, a lelket megőrlő szubjektív érzések papírra vetéséhez a saját szíve vérét használta — tintának. Az Isten kéz ledobta meteornak egy levált fényes darabja a tolnamegyei származású Vas Gereben is, a magyar elbeszélő-irodalomnak talán a legelső^ Michel Angélája, aki azonban nem — testet, hanem — lelkeket boncol. S mondhatni, a prózaírás — Petőfije ő, aki magvas írásaiban a romanticizmus sáppadt, vérszegény figurái helyett húsból, vérből való, eleven, igazi törülmetszett magyar alakokat állít elénkbe. Az ő eredeti észjárását, zamatos magyarságát, mindent meglátó éles szemét, jellemző erejét, világos, egyszerű, áttetsző logikáját és gondolkodását legfeljebb még csak Eötvös Károlynál találhatjuk meg. Vas Gerebenen meglátszik a puszta, a falu, a magyar föld megihlető ereje, írásaiból kiérezzük a lekaszált fű illatát, a föld páráját, az üde, tiszta falusi levegőt. Az élet nevelte őt igazi íróvá, mert kevés ember ismerte, látta ily biztos fölényben rajta kívül még az életet, az embereket, akiket valósággal ízekre szedett s belső lelki világukat mintegy kifordítva tudta elénkbe állítani. S amit meg tudott cselekedni egyes emberekkel, megcselekedte remek rajzaiban egy egész korral, amikor arra rávilágítva, vagy ha jobban tetszik, azt pőrére vetkőztetve — a maga teljes valóságában mutatja be. Vas Gereben 1823 április ■ 7-én született a mérhetlen Esterházy birtok kis fürgedi pusztáján, közel az akkor még világhírű tamásii vadaskerthez, amelynek sokszázados fái bizonyára nemcsak színről-színre látták a pajkos, csintalan, vásott gyereket, de érezték is, amikor egy-egy madártojásért vagy fészekért feszülő izmokkal derékba kapta őket ... Vagy talán éppen ezeknek az öreg fáknak lelógó ágai próbálták hűsitgetni, csititgatni ide oda legyezgető lombjaikkal s levelükkel a dactól, bosszúérzettől lángoló fiatal »gyakornok« homlokát, amikor csipkedő kádenciákat faragott az öreg mindenható »tiszttartó urra«. »Drágább« verset aligha írtak még az övénél. Kenyerébe került ez neki, meg az édesapjának is, aki pedig szintén eredeti gondolkodású, minden tekintetben használható ember lehetett, mert egyébként Esterházy herceg inasságból nem avanzsiroztatta volna elő — ispánjának. Apját a fiú verséért nyugdíjazták s végeszakadt az ő »gazdasági gyakornokoskodásának« is . . . Hát bizony a fiatal Radankovits József (voltaképen ez volt a családi neve) rengeteg sok kalandon, hányattatáson, keserűségen, kemény megpróbáltatáson ment keresztül, míg Radákovits Bódoggá, majd mint ügyvéd, Radákovits Józseffé, végül mint diplomájától megfosztott fiskális végérvényesen is — Vas Gerebenné vedlett át. Szilaj, vásott fickó volt biz ő. Tüzes, mint a harmadik csikó. Nyílt, egyenes, mint a végtelenbe nyúló pusztának semmit el nem takaró, de mégis beláthatatlan perspektikája. Szülei papnak szánták. Ki is járt Veszprémben valami 5 osztályt. Pécsett azonban a fegyelmet nem igen tűrő, dévaj növendéket kizárták a filozófiai osztályból. Hasztalan próbált szerencsét, úgy látszik, Pápán is. Utoljára is meglehetős nagy turpissághoz kellett folyamodnia. Megszerezte valahogy egy Radákovits Bódog nevű gazdasági gyakornoknak bizonyitványait s azzal Győrött beiratkozott jogásznak, ahol a püspök még ebédet is adott neki a konviktusban. Az akadémiai szabadabb élet azután jobban hagyja érvényesülni a vig, csapongó, fiatalságában tobzódó, egyébként sok zsenialitással dicsekedhető fiatalembert. »Kétgarasos Tár« cím alatt írott lapot adott ki s ez, valamint sziporkázó szellemessége kedveltté teszi s megismerteti Kovács Pállal, az akkor oly népszerű íróval, kinek révén aztán a magasabb irói körökkel is érintkezésbe lép. Amint életrajzi adataiból kiveszem: Elvégzi a jogot s joggyakornok lesz Esterházy herceg soproni főügyészénél s 1846-ban már jurátus Pesten. Ettől kezdve az irodalomtörténet beszél róla. Irogat a Pesti Divatlapba, Jelenkorba, Életképekbe. Eredeti, ötletes, magyaros zamatú tolláért lelkesednek mindenfelé. Ekkor jelent meg első, önálló kötete, Életképek és Darázsfészek címmel. Ugylátszik azonban maga sem bízott egészen az irodalom sovány kenyerében. 1847-ben megszerzi az ügyvédi diplomát s Győrbe irodát nyit. De nem sokára otthagyja, mert a »Népbarát« címü lap szerkesztésével bízza meg a kormány s »Öreg Abc, vén emberek számára« címü röpiratát a minisztérium terjeszti el az egész országban s a széles látkörü fiatal ember sok kényes politikai megbízatásban is segít a 48-as hazafias ügynek. Világos után aztán ő is bujdosik valami 10 hónapig, de megunva a sok nyomorgást, önként jelentkezik. Nem lett valami különösebb baja. Ügyvédi diplomáját azonban konfiskálták. Mintha a beiratkozásnál elkövetett kis turpisságot akarta volna a sors megbüntetni: nem vehette hasznát a sok küzdelmek árán szerzett katyükörnek. Radákovits József így véglegesen Vas Gerebenné, vagyis: magyar íróvá lett. „ A tomboló önkényuralomnak tehát még a büntetése is hasznára válott ennek a szegény országnak, mert egy kétségtelenül eredeti, széles látkörű, friss, üde tehetségű írót adott minekünk. S azt hiszem, az »elitért« sem panaszkodhatott, mert Jókaiéhoz hasonló népszerűség vette csakhamar körül. Sercegett is vígan fürge, eleven tolla. Egymás után jelennek meg regényei, elbeszélései, korrajzai. Az irodalomtörténet száraz adatai szerint a: Parlagi képek, A falu könyve, Tormagyökerek, Nevessünk, No, még egyet nevessünk, Ne busulj, A régi jó idők, A nemzet napszámosai, Egy alispán, Nagy idők, nagy emberek, Régi képek, Pörös atyafiak, Életunt ember, A tekintetes urak, Dixi, Garasos arisztokrácia, Juratus élet, II-ik József császár kora Magyarországon — a főbb művei. Ezeken kívül változó szerencsével szerkesztett egy csomó naptárt, folyóiratot, mint: Falusi esték, Kétgarasos Újság, Képes Újság stb. Müveiből 1866-ig 18 kötet jelent meg s e nagyarányú munkássága mellett számos bécsi lapnak volt levelezője. A halál is úgyszólván hirlapirói munkássága közben érte utól. 1868 ban Bécsben időzött, hogy a delegációról értesítse a magyar lapokat. Szokása szerint pezsgőport akart inni egy gyógyszertárban, de alig lépett be, összeesett s nyomban meghalt. A bécsi Concordia irói egylet temettette el, íme, ez is bizonyos iróniája a sorsnak. Éppen annak az írónak kell idegenben pihenni, akinél tősgyökeresebb, magyarabb kevés, vagy talán alig volt és van ezen a szép Magyarországon. De nem folytatom. Vas Gereben írói méltatása nem férhet el egy szűk cikk keretében. Nem is ez volt a célom. Csak az, hogy reátereljem a közfigyelmet az ő közelgő száz éves születési évfordulójára s vele szemben legalább a legminimálisabb kötelességünkre. Az ő emlékét szülőházán ama bizonyos szokásos emléktáblával, valami húsz évvel ezelőtt már megörökitette egy budapesti irodalmi társaság. 1909. évi április 7 én pedig Reich Oszkár, a tollat is kitünően forgató, akkori tamásii főszolgabíró lelkes kezdeményezésére díszes emléktáblával jelölték meg a tamásii, azóta kivágatott, hires vadaskertben e célra meghagyott hatalmas fát is, amelynek közelében folyt le az a »Nagy idők, nagy emberekben« leírt jelenet, amikor a vadaskert vadbőségében kételkedő angol alól a szarvasok — kirángatják a — szénát. Az emléktábla a regény IX. fejezetének zárószavait idézi, amelyek szerint az elcsodálkozó angol így kiált fel: »Ez országnak mindene van, hanem — rá kell találni, mert nincsen egy árva könyv, mely e tündérkertet kitárná előttünk.* Ezek a szavak, mintha szegény Vas Gerebenre is ráillenének! ?: Reá is: rá kell találni! Ott nyugszik idegen földben ... Pompás magyarsággal irt könyvei már a könyvesboltok polcairól sem kívánkoznak feléd. Nagy részt elfogytak. . . . Vagy felkapottabb, divatosabb idegen írókat olvasnak helyettük . . . Feledünk . . . könnyen feledünk, hiszen — magyarok vagyunk! A Tolnavármegyei Közművelődési Egyesület ugyan meg fogja ünnepelni a nevezetes születési évfordulót. Vas Gereben hatalmas írói egyénisége azonban kikivánkozik ebből a mégis csak kisebb megyei ünneplés szűk keretéből. Országos nevű Irodalmi Társaságainknak kellene a kezükbe venni ezt az egész ügyet. Vas Gereben megérdemelné, hogy legalább főművei újból kiadassanak. S mily szép, kegyeletes gondolat lenne felkerestetni elhagyatott sírját is ott az idegen, bécsi temetőben. Talán még meg lehetne találni porladozó csontjait? S nem szép, poétikus gondolat volna e a legtőzsgyökeresebb magyar prózaíró hamvait hazahozatni az alá a tamásit ötszázéves emlékfa alá, abba a kis erdőrészletbe, amelynek, amikor kivágására került volna a sor, Esterházy herceg éppen a Vas Gereben emléke miatt kegyelmezett meg! Tegyük hát a mi — kötelességünk ! Minden ország, minden nemzet csak akkora tiszteletet és becsülést érdemel és kívánhat magának, mint amennyire ő megbecsüli a saját nagyjait. Mert ne feledjük el, hogy egy nemzet sem teheti igazi naggyá azt, akiben isteni szikra nincs, hanem mindég az ily kiváltságos szellemek teszik naggyá a saját nemzetüket , . . 1 e