Tolnavármegye és a Közérdek, 1918 (28./16. évfolyam, 2-52. szám)

1918-09-19 / 38. szám

XXVIII. (XVI.) évfolyam. Előfizetési ár: Egész évre...................24 korona Fél évre........................12 . Negyed évre .... 6 . Egyes szám ára . . . 48 fillér. Hirdetési árak: Árverési hirdetések : 35 petit sorig 10. K, további sor 50 f. — Nyílttéri petit soronként 50 fillér. 38. szám. Szekszárd, 1918. szeptember 19. POLITIKAI HETILAP. Az orsz. m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint egyszer, csütörtökön. Szerkesztőség : Bezerédj István utca 5. szám Ide küldendők a lapot érdeklő összes küldemények. Kiadóhivatal: Béri Balogh Ádám utca 42. szám Az előfizetési pénzek és hirdetések ide küldendők. Néptanítóknak, ha az előfizetést egész évre előre beküldik, 10 korona. Főszerkesztő: Dr. LEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő: BODNÁR ISTVÁN. Főmunkatárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY. Laptulajdonosok a szerkesztők. Telefonszám: Főszerkesztő: 18.— Felelős szerkesztő: 24. — Kiadóhivatal: 11. „A veszedelem érzetének elmúlása.“ Írta: Tisza István. Olasz harctér. Azt mondják, minket életbevágó baj már nem érhet, ezért sülyedtünk vissza a köznapiságba, ezért van az, hogy a háborúnak csak a nyűgét érezzük immár s többé nem a komolyságát. Istenem, hát lehet olyan vaksággal sújtott magyar ember, aki így gondolkozik ? És ha akad ilyen, ha terjed ez a végzetes képzelődés és éreztetni kezdi a közszellemet megmételyező hatását, nem kötelessége e mindenkinek, akinek szava több-kevesebb súllyal bír az országban és mindenekelőtt nem kötelessége-e a hazafias magyar sajtónak, hogy a még mindig folyó élethalál harc, a még meg nem szűnt életveszély tudatára fölrázza a nemzetet s az elfásulttá, közönyössé váltaknak nap nap után fülébe harsogja, hogy ma is a mi földarabolásunkért folytatják ellenségeink a küzdelmet s hogy ha — hála a nemzet emberfölötti erőfeszítéseinek — hazánk szent földjétől távolabb folytathatjuk is ezt a létünkért való harcot, ez csak addig tart, amig hű marad a nemzet önmagához, amíg kinn a harctéren és benn az országban él az első háborús évek nemes, lelkes, a győzelmet biztosító hangulata. Igaz, levertük, megőrültük épen azoknak a közvetlen szomszédainknak erejét, akik a mi testünkre éheztek, de vajjon nem álltak-e helyettük új erők az ellenséges csatasorba? és vajjon nem hirdetik-e ezek épen j napjainkban merészebben, leplezetlenebbül, mint bármikor, hogy levert ellenségeinknek a mi szétdarabolásunkra irányuló hadicéljaikat magukévá teszik ? Előttem van egy olasz repülő által ledobott, a magyar katonához magyar nyelven intézett fölhívás, amelyik arra figyelmezteti a magyar katonát, hogy „harcolnia a ravasz urai ellen kell, akik ellenségei az ő jogainak s a nemzetek szabadságának.‘‘ Ez a fölhívás ellenségeink békecéljai közé ezeket sorozza: a cseh tót állam függetlensége, amelynek fiai oly hősiesen harcoltak az oroszok, olaszok és franciák mellett; a délszláv mely magában állam függetlensége, egyesíteni fogja a három családot: szerbeket, horvátokat és szlovéneket ; Romániának visszaállítása és egységesítése az erdélyi, bukovinai és bánáti román területekkel. Hogy ilyen fölszólításra milyen visszhang kél a magyar katona lelkében, arról bizonyára nem kell beszélnem. Itt, a magyar csapatok tiszta nemes légkörében él az első idők halálra szánt hazaszeretete, lehetetlenséget nem ismerő szent áldozatkészsége. Mit kell ennek a magyar katonának gondolnia, éreznie, ha addig, amíg messze olasz földön kemény elhatározással áll őrt hazájáért három világrész reánk törő túlerejével szemben, a távol hazájából az a hir jut el felé, hogy ott visszasülyedtek a köznapiságba, marakodnak, üzérkednek és gyűlölködnek az emberek, hiszen tehetik, mert immár a háború komorsága megszűnt, elmúlt felőlünk a veszély. És vajjon nem az enyészet lehelete, a fölbomlás szaga érint-e bennünket, ha egyik legelterjedtebb magyar lap annak ront neki, mint. gyűlölködő békebontónak, aki a becsületes a magyar ember jogos fölháborodásával Bélyegzi meg a magyar kishitűek aknamunkáját s a hazafiasan gondolkodó magyarokat egyesülésre hivó szózattal szemben védelmébe veszi azokat, akik nem rajonganak a vérontásért, akik „tudni szeretnék, hogy miért és meddig szenvedünk.“ Mintha volna egyetlen ember az országban, aki rajongana a vérontásért és mintha nem tudná mindenki, hogy kénytelenek vagyunk szenvedni, mert életünkre törnek és addig fogunk szenvedni, amíg a cseh tót állam, Nagy-Szerbia, Nagy- Románia és szabadítások“ más hasonló „népfölgonosz merényletét csak a magyar hazaszeretet és a magyar vitézség háríthatja el fejünkről. Ugyanez a lap „lapos hazugságnak“ mondja azt, hogy „megtámadott határainkat védjük“ és szemünkre veti, hogy mindenkinek van valóságos célja a háborúban, csak nekünk nincs. Valóságos célja?: Hát a gonoszul megtámadott haza védelme nem az? Hiszen ha nem az, akkor célja nincs csak a rablónak, a hódítónak, a más életére türőnek és akkor épen azok, akik hazafias mivoltunkért vádolnak, azt vetik szemünkre, hogy hódító célzattal nem folytatjuk a háborút. Hát vájjon mindennek láttára nem kell-e eszünkbe jutni, hogy az Úr eszét veszi el annak, akit el akar veszíteni ? s vájjon nem kell-e minden erőnket, hazánkért remegő lelkünk egész hevét, egész ékesszólását latba vetnünk, hogy az igazság tudatára ébresszük a nemzetet ? Az igazság az, hogy vad, elszánt, borzalmasan komor élethalál-harc foly épen napjainkban s hogy épen a magyar nemzet sorsa, a magyar állam léte ma is kockán forog. Ellenségeink győzelme hazánk földarabolását, vagy legalábbis megcsonkítását, jövőnk veszélyeztetését jelentené, ma is ezt a veszélyt csak akkor háríthatjuk el, ha a végsőre kész elszántsággal küzdjük végig a nemzeti létért vívott szent védelmi háborút. Ebben a háborúban — minden mást félretéve — vállvetve kellene küzdeniük mindazoknak, akiknek a veszélyben forgó haza megmentése lebeg szemünk előtt. Fatális szerencsétlenség, hogy vannak ezek között is, akiket ebben a munkában megtévesztett a pártszenvedély. Ezekben a tévedésük dacára a hazafit becsülöm s velük a háborúval kapcsolatos nemzeti érdekek szolgálatában parallel utakon haladhatok ma is. Másként áll a dolog azokkal, akik már évek óta igyekeznek élősködni a magyar nemzeti megpróbáltatásból és szenvedésből, akik következetesen ássák alá a nemzet ellenálló képességét, erkölcsi erejét, akik konkolyt hintenek a hazában, bizalmat- TÁRCA. Akik sajnálják a királyt.. .* Irta: Bodnár István. — Na, igen . . . Azt kérdezi, hogy minek a községnek az az óriási, rengeteg makkos erdő, hogyha tavaly egyetlenegy árva malacka sem hízott meg rajta? — Mit nem hízott? Hiszen csak egymagam hat darab két mázsást vágtam le. Hát a kiket meg — elrekviráltak ? — És énnekem tán nem hízott öt akkurátor ? — visszhangzott Orbán András Csatt, a legidősebb esküdt. — Nálunk is csak visított vagy négy az udvaron! — dicsekedett Széles Ádám Dohonyai. — Hát az én hármas talán kutya? — Adta le a szavát az öreg Sróf János. — Hát hogyha még az az istentől —elrugaszkodott Kocsonya Gábor kanász kettőnek nemcsak a fülével számolt volna be ? ! — Hm . . . hm . . . Szép, nagyon szép, kedves jó uraim. Úgy, de akkor hová lett az a rengeteg sok zsir ? — csapott le, mint a kánya, a dicsekedőkre Csilik Balázs, a jegyző. — Hogy hová ? Izé . . . hát elfogyott . . . Punktom ... — No, látják, éppen ez a baj, ezért haragszik a király . . . Mert hát őneki is elfogyott a — zsírozója . . . punktom . . . Megeszi a tengersok katona s más egyéb nép . .S bizony a múlt esztendőben őfelségének sem valami elsőrangú volt a kukoricatermése. Nem volt a hizlalásnak szaporája. Hát igy bizony úgy kiürült a zsirosvendely, hogy a legutolsó kertelőre már a szomszédtól, a burkus császártól akart kölcsönkérni az udvari szakács. Meg szerencse, hogy volt a háznál egy kis tavalyi libazsír . . . Hiszen olvassák figyelmetek évrőlesztendőre az újságokban, hogy Pozsonyból minden Márton napra két óriás hízott libát kap őfelsége ajándékba... De azóta bizonyára már az is elfogyott. Nem csoda hát, ha a király haragszik s azt mondja : no, majd makkoltatok én magamnak a jövőre ott, ahol — akarok. Úgy hallom, hogy a királyi indzsellér már mércsikéli is a makkfalvi nagy erdőt .. — Micsoda? A mi erdőnket? — vágta ki mellét a biró ur. — Nem oda Buda ! Nincs ahhoz köze még a — királynak se ... — Nincs-e? De hátha mégis van? — Hát vájjon mi jusson ? — Hát a hadir^u'a jusson . . . — Hm . . . De vájjon ugye ? — Nem vitték el a lovat, szekeret, a harangot, a kigyelmed két fiát? — El... — Nem szedték össze a búzát, a zabot, a többi szemet? — De ... — No, látja, ez a hadi regula— Hát lesz e baj. .. — Nagy baj... — Hm. .. se okk..l-móddlal talántán mégis lehetne valami, tenni?! — Egyszer se mondom, hogy nem akadna nálam még vagy egy — felesleges vendely zsír... — Az még csak — egy... — No, hét hu meg kell váltani a *) Megjelent a Budapesti Hírlapban is. — A király ? Kuruc, mokány magyar nagyközség Makkfalva. Gazdag, büszke, rátarti. Ha a vasárnapi prédikáció alatt néha néha végigszemlélem azokat a jóképű, megsárgult csontfésűs, itt ott még régi módra befont hajú öreg magyarokat, a messze fényeskedő fejekről akaratlanul is az jut az eszembe, hogy akkora zsírpazarlás láttára menten spanyolnáthát kapna az irigységtől nem egy bécsi ember, az angolt pedig még tán a halálos hideg is kirázná . . . Bánni azonban nem éppen könnyű dolog ezzel a keményfejű, csökönyös, agyafúrt, könnyen gyanút fogó, kissé elmaradt gondolkozású szittyanéppel. Sokszor a legokosabb szó sem győzi meg. Máskor meg képes felülni a legjámborabb mesének s ugrató szándéknak is . . . Hát bizony most is egy ma született fia-elefánt ormányánál is derekabb orrot kapott a falu öreg pennája. — Csillik Balázs jegyző uram, a főszolgabirájától, a miért a közhírré tett hadi cserebere üzlet el annyira nem sikerült, hogy egy szem gabona, egy csipetnyi lisztfölösleget sem tudott bevasalni a dúsgazdag, elbizakodott falubeli néptől. A hivatalos írás végén azonban átcsillant az engesztelődés verőfénye. Azt reméli a haragos főbíró úr,hogy no majd most a zsírra nézve is elrendelt cserélő üzlet mégis csak jobban sikerül. Elvárja, hogy a disznóhizlalásról amúgy is híres nagyközség becsületesen megembereli magát... Csilik jegyző úr nem táplált ilyen vérmes reményeket, sőr valami két éjszakán át már aludni sem tudott az orra miatt, előre érezvén annak ujabbi növekedését. No, de ezalatt aztán szépen is kieszelte a jövő haditervét. Vasárnap délután a községházi zöldasztalra kiteregetett térképpel várta a templom után pipaszó-tanácskozásra odatartó tanácsuramékat. Persze legelsőnek a biró tette le a garast. — Ni, hát a jegyző ur meg mit mappázik itt azzal a községi földiabrosszal ? — Csak azt nézegetem, hogy mennyivel lesz — kisebb a — határunk ? — Kisebb ? — Hát lesz ezt a négyezer holdas kerek kis erdőcskét aligha le nem hasítják innen ! — Kinek van mersze — lehasitani ? — Nekem nem . . . De azt írja a főszolgabíró ur, hogy haragszik ... — Hát haragudjék, majd csak megbékél . . . — Csakhogy nem ő haragszik, hanem a király . . . Hátralékos előfizetőinket tisztelettel kérjük a hátralékos összeg mielőbbi beküldésére.