Top Gun, 1993 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 9. szám
gépet, az igazi attrakcióra, a repülésére még egy napot várnunk kellett. A „sehol közepén" lévő kísérleti repülőtéren egyébként éppen a rakétaindítási kísérleteket végezték a Gripennel. A berepülés egyik legfontosabb résztvevője, a gép pilótája mesélte el, hogy melyek az elsődleges tapasztalatok a Gripennel. Mint elmondta, a jelenleg rendszerben lévő harci gépek közül az F-16-oshoz tudná a leginkább hasonlítani, de azt is meg meri kockáztatni, hogy vezetése még annál is könnyebb. Azt is megtudtuk, hogy az új géphez új G-ruhát is ki kellett fejleszteniük a svéd mérnököknek, ugyanis a Gripennel 9 G pozitív terhelést is el lehet érni. Ilyen élményekkel feltöltve néztünk a második fehér éjszaka elé. Ám ahelyett, hogy aludni mentünk volna, a házigazdák újabb különleges programmal örvendeztettek meg bennünket. A dolog akkor kezdett gyanússá válni, amikor gumicsizmát és vízálló ruhát osztottak ki a társaságnak, s a repülőtér melletti folyó partjára vittek bennünket. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a napi csúcshőmérséklet alig haladta meg az öt Celsius-fokot. (Áldottam is az eszem, hogy a kabátot elhoztam magammal.) Itt magunkra öltöttük a különleges felszerelést, és vártuk, hogy valami történjen is velünk. Igazi pánikba akkor esett a társaság, amikor három gumitutajhoz kalauzoltak bennünket, s csoportokra osztva be kellett másznunk a biztonságosnak éppen nem nevezhető szerkezetbe. Szentesi ezredes úr és jómagam a Svéd Légierő vezérkari főnökével kerültem egy tutajba. Beszállt evezősünk is, és elkezdtünk csorogni a folyással. Nyugodt kis hajókázás lesz - gondoltam magamban. Akkor kezdett csak igazán izgatni a tutajtúra, amikor kormányosunk is mentőmellényt öltött magára. Aztán a következő pillanatban tudomásul kellett vennünk, hogy az eddig oly békés folyó egyszerre vad vízzé vált, s zuhatag zuhatagot követett. Mindjárt az első hullám arcon csapott bennünket, s a következő pillanatban már térdig állt a víz a gumitutajban. A második eresztés még nagyobbnak bizonyult, ez a nyakamon keresztül zúdult be a csónakba. Mivel tehetetlenül kellett tűrnünk mindent, kínunkban jót röhögtünk a történteken. A hullámok pedig egyre csak jöttek és jöttek, szemünk-szánk tele lett a jéghideg vízzel. Hamarosan a tutaj fenekén lévő vödröt is be kellett vetnünk, mert a vízszint kritikusan megnőtt a tutajon belül. Ám hiába erőlködtünk, munkánk gyümölcsét nem sokáig élvezhettük. Amennyi vizet sikerült kilapátolnunk, egy hullám azonnal visszazúdította a következő pillanatban. A sziszifuszi munka közben pedig szép lassan beázott a vízálló ruha, és csak azt éreztem, hogy már térdig áll a csizmámban a lé. Aztán a ruhám is kezdett szép lassan átázni, szóval már nem volt különösebb jelentősége a vízálló felszerelésnek. Csapzottan és megfáradva érkeztünk meg a néhány kilométerrel lejjebb lévő táborba. Mint az ázott verebek másztunk ki a tutajokból, sokunk végső megkönnyebbülésére. Másnap ismét a kísérleti repülőtéren kezdtünk, ahol is az SK 60-as század tartott légi és földi bemutatót nekünk. Egy négy gépből álló kötelék húzott át felettünk kétszer is kis magasságban. Támadó alakzatban, vagyis lépcsőfigurában céloztak meg bennünket. Miután elhúztak, a század parancsnoka saját gépét mutatta meg nekünk. Mint elmondta, harci feladatuk a szárazföldi csapatok támogatása, a támadóerők megsemmisítése a frontvonalon, illetve a vonuló gépjárműoszlopok támadása. Az SK 60-asok legfontosabb műszereinek a mai napig is az iránytű, a sebesség- és a magasságmérő számít, vagyis semmi elektronika nincsen a gépen. A tandemüléses masinában a pilóta mellett egy navigátor kapott helyet, aki vizuálisan vezeti a célra a pilótát. Az SK 60-as egyébként maximálisan hatszáz kilométeres sebességgel képes repülni, és a támadófegyverzetén kívül semmi mást nem tud a szárnyai alá rakni. Azt is elmondták a bemutatót követő tájékoztatón, hogy ennek ellenére nem lesznek egyelőre kivonva ezek a gépek a hadrendből, hanem új hajtóművel és elektronikával látják el őket, így az ezredfordulóig bevethetők maradnak, s majdan a Gripenek veszik át a szerepüket. Eddig tartott a Svéd Légierő programja. Ettől kezdve már a SAAB repülőgépgyár vendégeiként néztünk elébe a további programoknak, amelyek Linköpingben vártak bennünket. A Stockholmtól délnyugatra fekvő városka a SAAB vállalat központja. Nemcsak a JAS 39 Gripenek készülnek itt, hanem a svéd repülőgépgyár polgári típusai is, vagyis a SAAB 340-es kis és a SAAB 2000 közepes turbólégcsavaros utasszállító gépei is. A gyár egybefonódását a várossal jól szemléltette, hogy ugyanazt a kifutópályát használják a SAAB-gépek berepülése során, mint amit a Linköpingbe érkező belföldi és nemzetközi menetrend szerinti járatok. Mindössze annyi a különbség közöttük, hogy a kifutópálya végén más gurulóútra fordulnak. Linköpingi érkezésünknek különleges aktualitása is volt. Méghozzá éppen az, hogy aznap adták át a Svéd Légierő számára az első, immár rendszerbe álló JAS 39 Gripen harci gépet. A vadonatúj vasmadarat a miniszterelnök és több száz meghívott jelenlétében vehette át a légierő parancsnoka. A ceremóniát rövid kis air show követte, ahol a svéd légierőben szereplő valamennyi repülőgéptípus bemutatkozott. Négy generáció lépett egyszerre a „színpadra", amikor az első formáció, egy gyémántalakzat hasította végig a nézők felett az eget. A gyémánt csúcsán természetesen a Gripen repült. A jobb és bal kísérője egy JAS 37 Viggen, és egy JAS 35 Draken volt, míg az alakzatot nálunk egy kevésbé ismert típus, a Lansen zárta. A formáció többször is áthúzott a fejünk felett, majd a program végeztével szembe repült a nagyérdeművel. Ebből nyitottak egy csodálatos rózsafigurába. A három kísérő ekkor elköszönt, s a Gripen egyedül maradt a „porondon", hogy műrepülő programját megkezdhesse. A fizika törvényeit meghazudtoló figurákat láthattunk ezt követően. Kis sebességű, nagy állásszögű áthúzástól kezdve szűkített fordulón keresztül mindent. A gép szinte a beton felett képes volt egy 360 fokos kört leírni. A mindenkit lebilincselő repülése méltán nyerte el a nagyérdemű tapsát. Egyébként nemcsak a meghívott vendégek lehettek a bemutatkozó felszállás szemtanúi, hanem szinte az egész város. A repülőtéri dombok ugyanis telis-tele voltak emberekkel. Mindenki kiváncsi volt a város legfiatalabb termékének, a Gripennek a debütálására. A rövid légi bemutatót követően a 02-es jelű JAS 39 Gripen megállt a kifutópálya végén, majd nekilódult, s egy pillanat alatt felröppent az égbe. Elindult első állomáshelyére, arra a légi támaszpontra, ahol az első század Gripen áll majd hadrendbe. A szerénynek éppen nem mondható ünnepség után búcsúvacsorára hívták meg a SAAB gyár képviselői és a Svéd Légierő tisztjei a nemzetközi újságírócsapatot. Utolsó reggel már csak egy programmal voltak adósak a vendéglátóink: a Gripeneket öszszeszerelő üzem megtekintésével. Ez volt az első alkalom, amikor megkértek bennünket, hogy a fényképezőgépeinket hagyjuk az autóbuszban, és még véletlenül se hozzuk magunkkal. Nagyon szívesen megmutatnak mindent - mondták, de a Gripenek szerelése gyártási titoknak számít, ezért erről tilos fényképet készíteni, így léphettünk be a végösszeszerelő csarnokba, ahol fázisról fázisra nyomon tudtuk követni a harci gép elkészültét. Míg az első padon csak a fődarabok voltak felismerhetők, addig a második, harmadik fázisban egyre meggyőzőbben rajzolódott ki előttünk a repülőgép formája. A törzsből azonban kötegszámra lógtak ki a különféle kábelek, vezetékek. Még nézni is sok volt, nem hogy a megfelelő helyre csatlakoztatni ezeket. Jó munkához idő kell, tartja a mondás, ami azt hiszem, százszorosan igaz a repülőgépgyártásra. Nem véletlen, hogy egy vadászgép összeszerelése hónapokat vesz igénybe, pedig egyszerre legalább hat-nyolc munkás is dolgozott egy-egy repülőgépen. Az elkészült masinák fémtiszta állapotban hagyják el a szerelőcsarnokot, s kerülnek a festőüzembe. Itt kapják meg immár felszámozva és feliratozva a végső arculatukat. A gyárlátogatást követően egyből a repülőtérre vittek minket, ahol ismételten a Svéd Légierő egyik C—130- as Herculese várt ránk. No nem azért, hogy Stockholmba repítsen bennünket, hanem azért, hogy a másnap kezdődő párizsi repülési és űrkutatási világkiállításra vigyen minket. Majd négy órát repültünk egy Volkswagen mikrobusz társaságában, mire egy Párizs melletti katonai légi támaszponton talajt fogott a Hercules. Ismét kinyílt a rámpa hátsó ajtaja, s azonnal leterített bennünket a kánikulai meleg. Megint nem tudtam, hogy mit kezdjek az immár fölöslegessé vált nagykabátommal. Másnap reggel az elsők között érkeztünk ki Le Bourget-ra, hogy még a nagyközönség előtt megtekinthessük az idei kínálatot. Az egymás mellett sorakozó gépek látványa lenyűgözött engem, azonban valahogy mégsem tűnt teljesnek a paletta. Egy apró kis gép hiányzott a sor végéről. Egy apró, de nagy tudású acélsas, amelyet hiába kerestek az emberek. A JAS 39 Gripen ugyanis - egyelőre még - Svédországban maradt. Kép és szöveg: Sajtos Zoltán