Tornaügy, 1914-1915 (32. évfolyam, 1-10. szám)

1914-09-15 / 1. szám

valamit, pedig én most át fogok röppenni újra egész utamon és emlékeimből egy rendezetlen csokrot küldök be kedves Szer­kesztő úrnak. Ha úgy tudnék írni a nagy németekről, erről a fenségesen egyszerű, erős és átlátszó lelkű népről, ahogyan megismertem és megszerettem őket, akkor bizonyára nem mon­daná újra a székesfehérvári sanitázskatona azt, amit a minapában mondott a pályaudvaron, hogy­­­­ azt mondja , az asszony­­­népség húzódjék hátrább a sebesültektől, úgyse ért semmit a háborútól. Lehet, hogy nem értünk sokat tőle, de érzünk sok nagy, gyönyörű érzést, amiről eddig nem is tudtuk, nem is hit­tük, hogy él bennünk. Belehorgoljuk ezeket az érzéseket a hó­sapkákba, beleöltöztetjük a sebesültekhez intézett vigasztaló szavakba, — ott van abban a nagy, néma aggodalomban, amely hallgat az övéi miatt sajgó szíve fájdalmáról, hogy annál job­ban átölelhessen lélekben a hazáért vérző minden egyes embert. Az együttérzés hatalmas imájával kérjük a mi jó öreg Istenün­ket — ahogy Vilmos mondja — győzelemért! Aug. 27-én Wienen át indultunk szép körútunkra. Mün­chenben ért utat a mozgósítás szele, 29-én. A Rathausplatz és Kaufingerstrasse egy kavargó emberáradat, amely vitatkozik, következtet, találgat, — de különben eléggé nyugodt. Csak mi­dőn az egyik-másik Brauhausban felhangzik a „Heil dir im Siegeskranz“ vagy a „Wacht am Rein“­­­­ felel rá kividről eget­­verő „hoch.“ A magyar-osztrák katonaköteles alattvalók sietve utaztak el; fiatal egyetemisták és kézművesek önkéntesekül in­dultak haza. Azt a harci kedvtől csillogó szempárt, kipirult ar­cot, amivel ezek néztek a háború elé, lépten nyomon láthattuk utunk további részén nagy Németországban. Ám ekkor — 30-án — még nem hitte senki, hogy a magyar-osztrák monarchia és Szerbia közti lokálháború világháborúvá leszen. Azért mi is nyugodtan folytattuk útunkat, sőt őszintén megvallom, hogy én minden körülmények között ugyanazt tet­tem volna, hiszen egy soha nem látott életkép-sorozattal ke­csegtetett a mobilisazió folytán beállott helyzet. A pályaudva­rokon egyenlőre csak a hordármizériában nyilvánul a rendkívüli állapot árnyoldala, úgy, hogy eléggé súlyos pakkjainkon bizony magunk gyakoroltuk az egyensúlyozást. Szép Nürnbergben, vagy amint kedves útitársam mondja, a „Schmuckkästchen“-ben körforgalmat végeztünk a Rund­fahrtwagen emeletes bakján. A jó németek meg is bámul­ták a furcsa gusztusú hölgyeket, de hát az én kedves kollégám­ emeletes kocsiba fogott lovakat akart hajtani, s ez ellen nem volt appelláta. Végre is a jó szive birta könyörületre és a bakról való leszállásra. Mert a mi szegény vezetőnk, aki óriási lépé­sekkel nyargalt a kocsiban ide-oda, hogy Háry János ízes lódításokkal fűszerezett magyarázatait ne csak a kocsiban ülők, hanem mi is megérthessük és majdan borravalóban ki­fejezetten értékelhessük is, a St. Lorenzó templomnál már töké­letesen berekedt és alázatosan kérte kollégámat, hogy kegyes­

Next