Tornaügy, 1914-1915 (32. évfolyam, 1-10. szám)
1914-09-15 / 1. szám
valamit, pedig én most át fogok röppenni újra egész utamon és emlékeimből egy rendezetlen csokrot küldök be kedves Szerkesztő úrnak. Ha úgy tudnék írni a nagy németekről, erről a fenségesen egyszerű, erős és átlátszó lelkű népről, ahogyan megismertem és megszerettem őket, akkor bizonyára nem mondaná újra a székesfehérvári sanitázskatona azt, amit a minapában mondott a pályaudvaron, hogy azt mondja , az asszonynépség húzódjék hátrább a sebesültektől, úgyse ért semmit a háborútól. Lehet, hogy nem értünk sokat tőle, de érzünk sok nagy, gyönyörű érzést, amiről eddig nem is tudtuk, nem is hittük, hogy él bennünk. Belehorgoljuk ezeket az érzéseket a hósapkákba, beleöltöztetjük a sebesültekhez intézett vigasztaló szavakba, — ott van abban a nagy, néma aggodalomban, amely hallgat az övéi miatt sajgó szíve fájdalmáról, hogy annál jobban átölelhessen lélekben a hazáért vérző minden egyes embert. Az együttérzés hatalmas imájával kérjük a mi jó öreg Istenünket — ahogy Vilmos mondja — győzelemért! Aug. 27-én Wienen át indultunk szép körútunkra. Münchenben ért utat a mozgósítás szele, 29-én. A Rathausplatz és Kaufingerstrasse egy kavargó emberáradat, amely vitatkozik, következtet, találgat, — de különben eléggé nyugodt. Csak midőn az egyik-másik Brauhausban felhangzik a „Heil dir im Siegeskranz“ vagy a „Wacht am Rein“ felel rá kividről egetverő „hoch.“ A magyar-osztrák katonaköteles alattvalók sietve utaztak el; fiatal egyetemisták és kézművesek önkéntesekül indultak haza. Azt a harci kedvtől csillogó szempárt, kipirult arcot, amivel ezek néztek a háború elé, lépten nyomon láthattuk utunk további részén nagy Németországban. Ám ekkor — 30-án — még nem hitte senki, hogy a magyar-osztrák monarchia és Szerbia közti lokálháború világháborúvá leszen. Azért mi is nyugodtan folytattuk útunkat, sőt őszintén megvallom, hogy én minden körülmények között ugyanazt tettem volna, hiszen egy soha nem látott életkép-sorozattal kecsegtetett a mobilisazió folytán beállott helyzet. A pályaudvarokon egyenlőre csak a hordármizériában nyilvánul a rendkívüli állapot árnyoldala, úgy, hogy eléggé súlyos pakkjainkon bizony magunk gyakoroltuk az egyensúlyozást. Szép Nürnbergben, vagy amint kedves útitársam mondja, a „Schmuckkästchen“-ben körforgalmat végeztünk a Rundfahrtwagen emeletes bakján. A jó németek meg is bámulták a furcsa gusztusú hölgyeket, de hát az én kedves kollégám emeletes kocsiba fogott lovakat akart hajtani, s ez ellen nem volt appelláta. Végre is a jó szive birta könyörületre és a bakról való leszállásra. Mert a mi szegény vezetőnk, aki óriási lépésekkel nyargalt a kocsiban ide-oda, hogy Háry János ízes lódításokkal fűszerezett magyarázatait ne csak a kocsiban ülők, hanem mi is megérthessük és majdan borravalóban kifejezetten értékelhessük is, a St. Lorenzó templomnál már tökéletesen berekedt és alázatosan kérte kollégámat, hogy kegyes