Történelemtanítás, 1956 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1956-04-01 / 1-2. szám
2 MÓDSZERTAN Kovács Endre A TÖRTÉNELEM ÉS IRODALOM KONCENTRÁCIÓJA A KÖZÉPISKOLÁBAN Általános és szakdidaktikai kézikönyvekben, tanulmányokban, módszertani levelekben és útmutatókban, gyakorlati tanácsokkal szolgáló pedagógiai cikkekben, hivatalos óraelemzések során gyakran találkozunk az egyes tantárgyak közötti koncentráció fogalmával. Maga a fogalom változatos kifejtésben, megfogalmazásban szerepel: koncentrációra van szükség, hozzuk egymáshoz közelebb a tantárgyakat, valósítsák meg a tantervek és tankönyvek a tantárgyak szorosabb kapcsolatát, hangoljuk össze az egyes osztályok anyagát stb., a legtöbbször a tanítás eredményességéhez vezető gyakorlati tanácsok egyikének tartva. Fel szokták sorolni a koncentráció lehetőségeit is: a természetrajz segítheti a földrajz tanítását és tanulását, a földrajz a történelemét, az anyanyelv valamennyi tantárgyét, a történelem az irodalomét stb. Mindez természetesen igaz, ha a tanárok érzik a koncentráció megteremtésének szükségességét, örömmel regisztrálják a megvalósítás eredményeit(az ismeretanyag rendszerezésében és elmélyülésében, az összefüggések megvilágosodásában, az átélés és érzelmi hatás fokozódásában), tudatosan törekednek is rá, de gyakran egészen periférikus részproblémának tekintik, afféle előírt gyakorlatimódszertani szempontnak, amit a különböző irányító szervek is helyesnek tartanak, nem pedig tudományuk-tantárgyuk igazi átadásának követelményéből fakadó, lényeget feltáró elvi kérdésnek, gyakorlati törekvésnek. Az irodalom és történelem koncentrációjának kérdésénél is ez a helyzet. Az irodalomtanítás tantervének néhány évvel ezelőtt tervbe vett módosításánál így jelentkezett a feladat: „... hangoljuk össze a három osztályra felosztott irodalmi anyagot a három osztályra felosztott történelmi anyaggal!” (a gimn. II—III—IV. oszt. anyagáról szólva). Egy történelmi módszertani kézikönyv a szépirodalomnak a szemléltetésben való felhasználására szűkíti a problémát, az irodalmi alkotásokat ad usum praeceptoris historiae illusztratív anyagnak tekintve, s ebből az alapelvből kiindulva pedagógiai-didaktikai banalitásokhoz jut: ,,A szépirodalom az egyik legfőbb forrás, ahonnan bőven meríthetünk anyagot ahhoz, hogy a gyermekekben a múltról szemléletes fogalmakat alakítsunk ki... A szépirodalom magának a tanítónak történelmi ismereteit is kiegészíti és szélesíti. .. Hasonlítsunk csak össze két egyforma történelmi ismeretekkel rendelkező embert, akik közül az egyik többször olvasta a Háború és békét, a másik viszont nem. Mennyivel mélyebben fogja érezni, elképzelni és megérteni az első napóleoni háborúk korát! Míg az egyik előtt a múlt egész valóságában tárul fel a századok távolában, addig ugyanaz a kor a másik számára holt váz lesz csupán.” Az ilyenfajta megállapítások nemcsak a szépirodalom szerepét becsülik le, hanem egyszersmind a történelemét is, mert a művészet és tudomány között meglevő lényeges és mély kapcsolat és összefüggés feltárása helyett pusztán felületi érintkezésekre utal. Irodalom és történelem koncentrációjáról szólva ezért mindenekelőtt elvi kérdésekből kell kiindulni, s így juthatunk csak el néhány gyakorlati, a taní