Történelemtanítás, 1956 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1956-04-01 / 1-2. szám

2 MÓDSZERTAN Kovács Endre A TÖRTÉNELEM ÉS IRODALOM KONCENTRÁCIÓJA A KÖZÉPISKOLÁBAN Általános és szakdidaktikai kézikönyvekben, tanulmányokban, módszer­tani levelekben és útmutatókban, gyakorlati tanácsokkal szolgáló pedagógiai cikkekben, hivatalos óraelemzések során gyakran találkozunk az egyes tan­tárgyak közötti koncentráció fogalmával. Maga a fogalom változatos kifejtés­ben, megfogalmazásban szerepel: koncentrációra van szükség, hozzuk egymás­hoz közelebb a tantárgyakat, valósítsák meg a tantervek és tankönyvek a tan­tárgyak szorosabb kapcsolatát, hangoljuk össze­ az egyes osztályok anyagát stb., a legtöbbször a tanítás eredményességéhez vezető gyakorlati tanácsok egyiké­nek tartva. Fel szokták sorolni a koncentráció lehetőségeit is: a természetrajz segítheti a földrajz tanítását és tanulását, a földrajz a történelemét, az anya­nyelv valamennyi tantárgyét, a történelem az irodalomét stb. Mindez termé­szetesen igaz, ha a tanárok érzik a koncentráció megteremtésének szükséges­ségét, örömmel regisztrálják a megvalósítás eredményeit­­(az ismeretanyag rendszerezésében és elmélyülésében, az összefüggések megvilágosodásában, az átélés és érzelmi hatás fokozódásában), tudatosan törekednek is rá, de gyak­ran egészen periférikus részproblémának tekintik, afféle előírt gyakorlati­módszertani szempontnak, amit a különböző irányító szervek is helyesnek tar­tanak,­­ nem pedig tudományuk-tantárgyuk igazi átadásának követelményéből fakadó, lényeget feltáró elvi kérdésnek, gyakorlati törekvésnek. Az irodalom és történelem koncentrációjának kérdésénél is ez a helyzet. Az irodalomtanítás tantervének néhány évvel ezelőtt tervbe vett módosításánál így jelentkezett a feladat: „... hangoljuk össze a három osztályra felosztott irodalmi anyagot a három osztályra felosztott történelmi anyaggal!” (a gim­n. II—III—IV. oszt. anyagáról szólva). Egy történelmi módszertani kézikönyv a szépirodalomnak a szemléltetésben való felhasználására szűkíti a problémát, az irodalmi alkotásokat ad usum praeceptoris historiae illusztratív anyagnak tekintve, s ebből az alapelvből kiindulva pedagógiai-didaktikai banalitásokhoz jut: ,,A szépirodalom az egyik legfőbb forrás, ahonnan bőven meríthetünk anyagot ahhoz, hogy a gyermekekben a múltról szemléletes fogalmakat alakít­sunk ki... A szépirodalom magának a tanítónak történelmi ismereteit is ki­egészíti és szélesíti. .. Hasonlítsunk csak össze két egyforma történelmi isme­retekkel rendelkező embert, akik közül az egyik többször olvasta a Háború és béké­t, a másik viszont nem. Mennyivel mélyebben fogja érezni, elképzelni és megérteni az első napóleoni háborúk korát! Míg az egyik előtt a múlt egész valóságában tárul fel a századok távolában, addig ugyanaz a kor a másik szá­mára holt váz lesz csupán.” Az ilyenfajta megállapítások nemcsak a szépiro­dalom szerepét becsülik le, hanem egyszersmind a történelemét is, mert a­ mű­vészet és tudomány között meglevő lényeges és mély kapcsolat és összefüggés feltárása helyett pusztán felületi érintkezésekre utal. Irodalom és történelem koncentrációjáról szólva ezért mindenekelőtt elvi kérdésekből kell kiindulni, s így juthatunk csak el néhány gyakorlati, a taní­

Next