Történelemtanítás, 1971 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 1. szám
De a fogalmat erre leszűkíteni annyi lenne, mint az embert kizárólag termelő alanyként felfogni. Az ember és a tárgyalt fogalom apolitikus és így tudományellenes felfogása ez. Nem tekinthetünk el a gondolkodásmód, a világlátás terén támasztott követelményektől. Ha a termelőmunkát fogadnánk el kizárólagos vagy legfőbb ismérvnek, olyan paradox helyzethez juthatnánk, ahol a munkáját kötelességtudóan végző, ám gondolkodásában keresztül-kasul reakciós egyén is a szocialista hazafiság vallójának lenne tekinthető. Tisztában kell lennünk azonban azzal, hogy a gondolkodásmód terén felállított követelmény nem azonos meghatározott mennyiségű tételes ismerettel. Amit megkövetelhetünk, amit célul kell kitűznünk, a társadalmi jelenségek megítélésében a szocialista látásmód alkalmazása, készséggé válása, mégpedig —s ezt nem felesleges hangsúlyozni — az adott egyén általános kulturáltságával adekvát színvonalon. A magyarországi tapasztalatokat figyelembe véve sajátos jelenségre kell felfigyelnünk. A hazafiság általános érzése (nacionalizmusról most nem beszélnék) nem egy esetben sajátos módon elválik a szocialista társadalom valóságától, nem terjed ki arra, olyanoknál sem, akikben elevenen él a nemzeti múltunkhoz fűződő hazafiasság, a nemzeti büszkeség érzése. Ilyen esetekben gyakran érzelem és értelem konfliktusáról van szó. Ám hol keressük az érzelem gyökerét? Az érzelem: lesüllyedt tudat. Az a hazafiúi érzés, amellyel átlagos polgártársainknál találkozunk, voltaképpen az ösztönökbe szívódott, szinte ösztönné sűrűsödött tudati származék, a tudatalattiba süllyedt konkrét társadalmi-politikai tartalom. A folyamat fő vonásai általában ismertek. A gyermeket eszmélésének szinte első pillanatától körülvevő gondolatok reflexszé, olyan természetes magatartássá válnak, amelyben érzelem és értelem eggyé ötvöződik, így tehát a gyermekkortól növekedő érzelmek voltaképpen némileg tört sugarú tükrei a környező társadalmi valóságnak, pontosabban annak, ahogyan ez a valóság különböző gondolkodásmódokon, emberi magatartásokon megtörve, interferálva a gyermek tudatába behatol. Nagy általánosságban elmondhatjuk, hogy e fogalmak igen gyakran a megelőző társadalom gondolatvilágát tükrözik. Ismeretes az a folyamat is, ahogyan e gondolatok társadalmunkban konzerválódtak. A meggyökeresedett előítéletek, kivált ha indulatok is fűtik azokat, példátlanul hosszú életűek. Tudnak alkalmazkodni a változott körülményekhez, mint a rezisztenssé vált mikrobák. A mi (nem csekély) feladatunk abban áll, hogy a hazafiasság gondolatvilágát a tudat mélyéről, az érzelemből a tudat szintjére emeljük; másrészt új, konkrét, aktuális tartalommal oltsuk be, és ebből következik a további feladat, hogy ezzel együtt ismét érzelmivé is kell azt tenni, természetesen megtartva a régi tartalom ma is érvényes elemeit. (Kicsit durva ez az elválasztás, tudom magam is: a tudat és érzelem kibogozhatatlanul egybeszövődik.) Messze vezetne azoknak az okoknak beható, részletes elemzése, amelyek közrejátszanak abban, hogy egyeseknél a hazafiasság és a szocializmus igenlése élesen különálló, egyes esetekben szembenálló jelenségnek tűnik. Némileg önkényesen ragadjunk ki ez okok közül egyet — talán a leglényegesebbet. Tanulóinkban nem tudtuk még kellő mélységben — ismétlem: készségszerűen — meggyökereztetni a hazafiság és a haladó társadalmi szemlélet mély, organikus történelmi kapcsolatát. Végső soron az osztályszemlélet fogyatékosságáról van itt szó az oktatásban. Nem kis feladat ez, és mint az utolsó évek történészvitái mutatják, a történelemtudomány művelői számára is van még tennivaló. Nemzeti múltunk olyan .