Történelemtanítás, 1989 (34. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 1. szám
mezte ezeket és az ezt követő éveket. A tanítás lényege maradt a memorizálás. Legfeljebb ebben az emlékezetrögzítésben a tények és a készen adott általánosítások aránya változott meg. Nem kedvező hatással. Dehát ki merte volna akkor kétségbe vonni ennek a politikai indítású változásnak a mindenhatóságát. Legfeljebb azok tévedtek, akik a hatásától sokat vártak. Valós hatása 1956 őszén vált nyilvánvalóvá. 1956 sokkja a dolgoknak kissé mélyebbre való tekintését követelte. Persze, hogy a forrongó napok eseményei után is kellettek bizonyos politikai jellegű változtatások a tananyagban, azonban ez közel sem látszott elegendőnek. A rövid távon érvényesülő, s rövidebb ideig tartó változtatások mellett a mélyebb szférába, a hosszabban húzódó folyamatok tartós trendjeihez kellett nyúlni. Ez már a pedagógiai célrendszert érintette. A megtanulás helyett egyre inkább előtérbe került az önálló, s egyre önállóbb megismerés, a történelmi gondolkodáshoz szükséges képességek kiművelésének az igénye. Előtérbe kerültek a források, azokat elemezve megismerő és megismertető pedagógiai munka, ennek módszerei és eszközei. Annak a pedagógiai dogmatizmusnak a felszámolása, ami nem egyszerűen egyenlő a politikai dogmatizmussal. Olyan, a Ratio Educationist, tehát két évszázad óta berögződött pedagógiai dogmákat kellett megdönteni, mint a meghatározott óratípusok, mint a megszokott módszerek, s az ezeket kodifikáló „Módszertani utasítás”, az országosan egységesen előírt homogén tananyag, s a tanárok és az oktatási folyamat más megkötöttségei. Akárhogy is fogalmazunk, ezek a változtatások az állam mindenhatóságának kegyeit ingatták meg az egész közoktatásban, benne a politikát leginkább képviselő történelemoktatásban is. Az állami előírások helyére előbb a módszerek, majd bizonyos mértékben a tananyag felett a tanár önállóságát, alkotó szabadságát sikerült kimondatni. S ez valós hatásában többet jelentett, mint maga a szentesített, s általánosnak minősített alap-, vagy középfokú művelődési anyag, amely a tanítás folyamatában nem egyszer fikcióvá vált. Változott tehát minden, a tananyag, a módszerek, az eszközök. A pedagógiai célok azonban értékállónak bizonyultak. Nem a tantervben röviden megfogalmazott cél, hanem az a magától is adódó pedagógiai ( és eszmei) cél, amely az átfogó nevelő és képző munka munkamegosztásán belül a történelem helyét kijelöli. A politikai légkör olvadása és a történelemkutatási eredmények nagyfokú megújulása ismét elhaladt a történelemtanítás, legalábbis az 1960-as és 1970-as években kialakított tananyaga fölött. Nem kétséges, hogy a tudomány új eredményeit át kell vennie a tananyaginak. Ebben máris az egész történelemtanításon ballasztként cipelt jelentős elmaradásunk van. E téren a megfelelő lépésekkel nem késlekedhetünk. A tudomány — s az aktuálpolitikai légkörtől is befolyásolt adott változtatásai — azonban rövidebb trendekhez tartoznak. Ezt nálunk eddig rendszerint rövidebb etapokban és szakaszosan vette át a történelemtanítás. S ennek ki vagyunk téve a jövőben is. Az volna az ideális, ha a történelemtanítás ezekhez a változásokhoz nem feltétlen szakaszosan, hanem folyamatosan tudna alkalmazkodni. Ennek azonban egyetlen módja látszik lehetségesnek. Ha a tanítás ezeket a változásokat is a hosszabb trend szerint tudná átélni. Ha a történelmi megismerés módja lenne e téren a segítő. Ez pedig a történelmi anyagok elemzésén alapuló tanítási-tanulási folyamat. Amikor nem egyszerűen egy történelmi állítás helyére tennénk a másikat, hanem a konkrét anyagok sokoldalú elemzése hordozná az új megismerését, megértését és elfogadását. Ha a hosszabb trendek kérdésében az a folyamat folytatódna és teljesedne ki, amelyen az utóbbi két évtizedben megindultunk, s nem is kis utat tettünk meg. Nem egyszerűen a történelem, bármiféle készen nyújtott törté