Történelmi szemle, 1972 (15. évfolyam)
1-2. szám - VITA - Az egri „hazafias tanácskozás” anyagából. Benczédi László, Hanák Péter, Lackó Miklós, R. Várkonyi Ágnes felszólalása
16* VITA 243 is többször kifejtett. Én ezt a koncepciót historizáló felfogásnak tartom, mert utólagosan konstruál egy történelmi „vonalat", amely, bármennyire rokonszenvesek is egyedi darabjai, bármennyi példaképeink is lehetnek különböző szinten, egészében mégiscsak utólagos konstrukció. Mert Dózsa és Rákóczi, Petőfi és Kossuth, Ady, Károlyi és 1919 a valóságos történelmi folyamatban nem kapcsolódott össze valaminő organikus és lineáris kontinuitásban, hanem csak a mi tudatunkban, mi alkotjuk meg utólag a szerves kontinuitást. És ez nem helyes, nem tudományos felfogás. Nem helyes, mert különböző minőségű dolgokat kever össze: paraszti felkeléseket rendi-nemzeti mozgalmakkal, plebejus forradalmiságot rendi vagy polgári nemzeti hagyományokkal. És ha a Mód-féle „vonal" egyes láncszemeit külön-külön pozitívnak, örökségünknek, mai tudatunk részének tartjuk is, a szerves egészként való összekapcsolás olyan historizálás, amelyre nincs szüksége a marxista történetírásnak. Dózsa akkor is része szocialista tudatunknak, ha organikusan nem összefüggő előzménye Rákóczinak, a reformkor nemesi liberálisainak, Kossuthnak, akik egyébként nem is rokonszenveztek a Dózsa-felkeléssel. [Petőfi és Kossuth a maga helyén és minőségében egyaránt része haladó hagyományainknak, ha nem is egyazon „vonalat" képviselték, ha éles politikai-taktikai és világnézeti különbségek választották is el őket egymástól.] Azért sem helyes ez a „fővonal" koncepció, mert ha erre a szemléleti alapra helyezkedünk, akkor el kell ismernünk, hogy a magyar történelemnek több „fővonala" is van. Akkor van a Werbőczy — Nagymajtény — „Vitam et sanguinem" — Világos — Tisza—Horthy „fővonal" is, sőt akkor konstruálható — vagy rekonstruálható — egy magyar felvilágosítók — a 48 előtti liberális reformnemzedék — dualizmus kori liberálisok — polgári radikálisok — szociáldemokraták reformer-vonal is. És talán még több is. Nincs ennyi „fővonala" a magyar történelemnek, ezek együtt alkotják az osztályharc és a nemzeti harc hol egymással ütköző, hol egymást kiegészítő erősítő teljességében a magyar történelmet, és nem lehet belőle csak ezt, vagy azt vállalni. Történelmünket úgy ahogy van, bukásaival és győzelmeivel, szégyenletes aktusaival és nagy tetteivel, fényeivel és árnyaival kell vállalnunk [amint azt minden nagy gondolkodónk, költőnk tudta és tette Vörösmartytól Adyig és József Attiláig]. Más kérdés, hogy értékrendszerünkben mit milyen helyre állítunk, mit tekintünk mai eszméink előzményének, előfutárainak, és mit állítunk példaként az ifjúság elé. Ha már a példaképeknél tartunk, hadd javasoljam Mód Aladárnak, — aki a mai vita után is aligha fogja feladni „fővonal" koncepcióját —, hogy legalább vegye bele a magyar jakobinusokat is, fogadja el őket is a magyar progresszió korai előfutárainak, ahogyan Ady, a századelő szocialistái és a Magyar Tanácsköztársaság tette. Ady ugyan kissé másként választotta meg példaképeit, neki Dózsa volt az őse, hozzá a kuruc szegénylegények, — nem az urak — álltak közel, ő a jakobinusokhoz, Táncsicshoz, Vajda Jánoshoz nyúlt vissza, de azért azegész történelmet vállalta, magába sűrítve érezte fajtája és hazája múltját és sorsát. Más vonatkozásban is vitatható a korokon és formációkon átívelő, egyenesvonalú kontinuitás koncepciója. „Ki vitathatná — kérdezi Mód —, hogy a feudalizmus egész korszakát tekintve a Dózsa féle felkeléstől 1848-ig s azt követően is potenciálisan a szélesebb és a szabadabb nemzeti fejlődésnek a parasztság volta a legnagyobb s legmesszebbmenően érdekelt tömegereje?" Én vitatom. Vitatom, hogy kortól és körülményektől függetlenül, a honfoglalástól 1848-ig, és ,,azt követően is" a parasztság volt a szabadabb nemzeti fejlődés akár tényleges.