Történelmi szemle, 1996 (38. évfolyam)
1. szám - DOKUMENTUM - Kozári Mónika: Ghyczy Kálmán naplója az 1874. évi kormányválságról
KOZÁKI MÓNIKA — meg akarta gyengíteni. Ehhez a módszert elsősorban a választójogi törvény átalakításában és az 1872-ben esedékes parlamenti választásoknak a kormánypárt többségét biztosító előkészítésében vélte megtalálni. A Deák-párt összefogása olyan feladat volt, amely meghaladta Lónyay erejét, de azt hiszem, nyugodtan állíthatom, hogy 1871-1872-ben már senkinek sem sikerült volna. A Deák-párt már alakulásakor is nagyon sokszínű volt. Gyűjtőpárt volt, amely azzal a céllal alakult, hogy a kiegyezés megkötését keresztülvigye, és az első években az tartotta össze, hogy a kiegyezés adott formáját védelmezze. Ennek megfelelően részt vett benne minden politikai tényező, akik ezekben a kérdésekben egyetértettek. Deák és köre, az ún. zöm, amely liberális középbirtokosokból állt; az egykori centralisták, akik a polgári átalakulás szükségességét vallották, ide tartozott Csengery Antal, Eötvös József és Trefort Ágoston; liberális nagybirtokosok Andrássy Gyulával az élen, ide tartozott Wenckheim és Szlávy is; Lónyay Menyhért csoportja, amely eszméit tekintve inkább az ókonzervatívokhoz állt közel; az ókonzervatívok, akik 1860 óta évről évre kísérletet tettek az udvarral való megegyezésre, de kísérleteik nem vezettek eredményre, ide tartozott Apponyi, Sennyey Pál, Majláth György, Ürményi Miksa; egy nagytőkés csoport, amely még nem volt képes önálló politizálásra, Wahrmann Mórt szokás példaként említeni, és néhány értelmiségi, akik közül a legismertebb a publicista Falk Miksa. Ez a heterogén párt Lónyay miniszterelnöksége alatt csak tovább bomlott, megingott kormányzati ereje. Még mindig létezett Deák Ferenc köre; ehhez közel állt az ún. szabadelvű csoport 22 képviselővel; Lónyay hívei, körülbelül 50 fő; a konzervatív csoport báró Sennyey Pállal az élén; a „kis emberek" frakciója, akik nem csoportosultak valamelyik ismert politikus köré, hanem függetlenek voltak; a kormány csoportja, Kerkápoly pénzügyminiszter néhány fős csoportja és a Deák-párthoz csatlakozott szász és más nemzetiségi képviselők. A Deák-párt tehát 1872-ben nyolc frakcióból állt, és nem volt várható, hogy bármely kérdésben egységesen tudjon fellépni. Lónyaynak nem sikerült keresztülvinni a parlamentben a választójogi reformot, az 1872. évi választásokon azonban — minden megengedhető és megengedhetetlen eszközt bevetve — a Deák-párt győzött a balközép fölött. A győzelem azonban nem volt látványos, a kormánypárt 25 mandátumot nyert. Lónyayt ez a választási siker sem tarthatta meg a miniszterelnöki székben, saját pártja buktatta meg, karöltve a balközéppel. 1872. november 30-án benyújtotta a lemondását. 1871—1872-re a Balközép Párt — a nagyobbik ellenzéki párt, amelyet Tisza Kálmán és Ghyczy Kálmán vezetett — is talajvesztetté vált. A Balközép Párt alakulásakor sem volt társadalmilag olyan heterogén, mint a Deák-párt, és később sem bomlott föl annyi 11 akcióra. Zömében középbirtokos nemesek alkották, akikhez né- 3 Gratz G.: i. m. 113-118.: Magyarország története tíz kötetben. Főszerk. Pach Zsigmond Pál. 1848— 1890. II. Főszerk. Kovács Endre. Bp. 1979. 857-858. 4 M. Kondor Viktória: Az 1875-ös pártfúzió. Bp. 1959. 24-26. 5 Gratz G. i. m. 127-128. 6 Re.i. Imre: A magyar-horvát kiegyezés 1873. évi revíziójának birodalmi háttere című előadásában rámutatott arra, hogy Lónyay megbuktatásához egyebek mellett a horvát kérdésben elfoglalt álláspontja — amely Andrássy és a Deák-párt felfogásával ellentétes volt — is hozzájárult.