Történeti szemle, 1922 (11. évfolyam)
Kisebb közlemények - Patek Ferencz: A középkori írástörténet egy új elméletéről
Történeti Szemle. XI. KISEBB KÖZLEMÉNYEK. 145 az otthonról amúgyis jól ismert — hanem kikapja a felötlőt, curiosust, sensatiósat, ami idegenszerű volt neki és honfitársainak, de ami — nagyon meglehet — a leírt idegen népnél sem jellemző vonás, de szokatlan, kivétel. Gondoljunk arra, micsoda képet adnak a honfoglaláskori nyugati írók, vagy még a széles látókörű Freisingi Ottó is a magyarról. Ezek a nemzeteket élesen megkülönböztető külsőségek azonban átmentek a közfelfogásba, jobban, mint a civilisatió elemei közös voltának a tudata, s erősen befolyásolták még késő századokban is különösen a tudományos előadást. Ehhez járult, hogy az elmúlt század erősen nationalista történetírása ugyancsak élesen elkülönítette egymástól az egyes nemzetek történeti fejlődését, s megvolt a hajlam, hogy a nemzeti civilisatiók sui generis, autochthon jellegét túlzottan kidomborítsák. S míg elismertük, hogy a középkor a universalis, sok tekintetben internacionális eszmék kora volt, úgy képzeltük — legalább nagyon sokan — hogy ezeknek az egyetemes és mindenütt azonos eszméknek a hordozói, a középkori népek egymástól merőben idegen, izolált, sok tekintetben eltérő, sőt ellentétes politikai és kultúréletet éltek, s az egyes nemzetek közt szerves, élő, benső kapcsolat alig, vagy egyáltalán nem volt. Igaz, hogy a nemzetközi érintkezés igen bajos volt abban az időben, még ha nem tekintjük is a sűrű hadi állapotot, meg a járványokat, már csak technikai szempontból is. Míg egy barcelonai, vagy genovai hajó eljutott Konstantinápolyig, valósággal Odysseiát élt át. És megsokszorosodtak a veszélyek, amikor az utat szárazföldön kellett megtenni, mondjuk, Vilnától Budáig. De ezek a veszélyek, itt-ott még több is, megvoltak pl. az ókorban, s mégis az antik civilisatió egyetemes, nagyjában egyforma voltát nem tagadjuk, csupán az érintkezési nehézségek alapján. Azt sem tapasztaljuk, hogy az utazás veszedelmes volta lényegesen csökkentette volna a harcros vagy a kereskedő vándorló hajlandóságát. Ha olvassuk pl. a latin kelet krónikásait, Muntauert, a Gestes de Chiproist, vagy a moreai krónikát, szinte az a benyomásunk, hogy minden veszély ellenére akkor az emberek nomádabb természetűek, kalandvágyóbbak voltak s viszonylag többet utaztak, mint ma. Ez persze megint optikai csalódás. De az bizonyos, hogy missionárius, lovag, kereskedő, megfordult a legsötétebb időkben a legvadabb tájakon is, a germán keresztény civilisatió sphserájába eső államok pedig állandó, sűrű és meg- 10