A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Történelmi Intézetének Évkönyve 1. (1962)
Irinyi Károly: Hajnal István szociológiai történetszemléletéről
feladatát a történések lelki-szellemi előzményeinek, tartalmának és következményeinek feltárásában határozta meg. A szellemtörténet a történettudományt mindenekelőtt arra kényszerítette, hogy az egyes történeti korok „lelki struktúrájával” és „műveltségi eszményeivel” foglalkozzék. Az okozati összefüggések, a különböző gazdasági és politikai kölcsönhatások, az objektív történelmi törvényszerűségek érvényre jutása folyamatának a vizsgálata a szellemtörténetnek mint idealista világnézet kifejezőjének térhódítása következtében szinte teljesen kiszorult a történettudomány feladatköréből. Ez a hovatovább dogmává merevedett szemlélet a történettudományt az egymást váltó társadalmi eszmék és eszmeáramlatok gyűjteményévé akarta alacsonyítani. Hajnal, ellentétben a szellemtörténeti konstrukcióval, lényegesen kiszélesítette a történettudomány horizontját, és annak feladatát a társadalomfejlődés és társadalomképződés módozatainak — sajátos terminológiája szerint — „az emberközti viszonyodás” módozatainak vizsgálatában jelölte meg. Hajnalnak a szociológia iránti erőteljes vonzódása a történettudomány feladatkörének megjelölésében abban mutatkozott meg, hogy ő a nagy történeti események helyett inkább a dolgos hétköznapok, a világot formáló nagy történelmi eseményeket is előkészítő „aprómunkák” kutatását állította a történelmi érdeklődés előterébe. Hajnal „a kicsiny, mindennapos teremtő munka jelentőségét” hangsúlyozta a történeti fejlődésben. Ez a szemlélet viszont Vierkandtnak, az ún. viszonyszociológiai irányzat egyik képviselőjének Hajnalra gyakorolt hatására enged következtetni. A szociológia berlini professzora írta: „Gyönge minden magas motívum az élet végtelenül áramló folyamában, a mélyebb változásoknál legfeljebb támogató a szerepe: nagy teljesítmények mindig csak az apró tömegmunkának a summációi.” A történeti-társadalmi valóságtól elvonatkoztatott szellemtörténettel szemben Hajnal azt vallotta, hogy a történettudománynak „a kultúrformák konkrét történelmi vizsgálatában” kell látnia feladatát, s a „társadalmasulás” folyamatát kell vizsgálnia. A Magyar Művelődéstörténet 4. kötete legnagyobb tudományos eredményének azt tartotta, hogy az a „társadalmi organizmus belső törvényszerűségeit” igyekezett megfigyelni.6 A társadalom strukturális változásait Hajnal nemcsak eredményeiben, hanem mindenekelőtt folyamatában kívánta rekonstruálni.7 Ez a történetszemléleti alapelv azt bizonyítja, hogy ő a pozitivizmussal és szellemtörténettel szemben felismerte: minden történeti jelenség örök mozgásban van, s hogy minden fogalom valóban „csak átfolyik a meghatározás pillanatán”.8 Mindez azt jelenti, hogy Hajnal — helyesen — tiltakozott a történelem, illetve a történeti jelenségek statikus szemlélete ellen. És mindezen túl — 3 Hajnal István: Történelem és szociológia. Századok, 1939, 165. 1. 4 Vö. Erdei Ferenc: Történelem ésszociológia. Társadalomtudomány, 1942, 4—5. sz. 463. 1., továbbá Hajnal István: Írásbeliség, intellektuális réteg és európai fejlődés. Károlyi Árpád Emlékkönyv, 1933, 184. 1. 6 Hajnal István: A „racionális” a fejlődéstörténetben. Századok, 1940, 462— 463. 1. 6 Magyar Művelődéstörténet, IV. k. Ism. Hajnal István. Századok, 1942 — 1943, 502. 1. 7 Hajnal István: Történelem és szociológia. Századok, 1939, 31. 1. 8 Hajnal István: A kis nemzetek történetírásának munkaközösségéről 1. Közlemény. Századok, 1942—1943, 6. 1.