Tótfalusi István: Árkádiában életem én is. Csokonai élete (1966)

Második rész. A Duna nimfája

noman, mindig is érzett, valahányszor egy-egy kéz­csókra közelébe hajolt. Elmentében Júlia ujját nyújtotta a ketrecben csicsergő kanárinak, és az gyengéden megcsipdeste. - Édesatyám, ez az úr Csokonai Vitéz Mihály, pro­fesszor és nevezetes tudós ember. Vajda Pál felemelkedett karszékéből, és kezét nyúj­totta a vendégnek. - Nagy tisztesség a mi szerény házunknak. Érezze magát otthon minálunk. Mihály a háziasszonynak is bókolt, aki egy félreeső székre ült kézimunkájával, aztán helyet foglalt egy má­sik öblös karszékben, amely csaknem elnyelte vékony termetét. A házigazdáé bezzeg jócskán betöltötte a maga székét. Haját kopaszodó feje búbjára fésülve viselte, vaskos bajusza pedig, úgy látszik, a haja gyérülését volt hivatva ellensúlyozni. Míg a két férfi komótosan pipára gyújtott, csend ülte meg a szobát... Behallatszott a kanári csivitelése. - Hallottam - szólalt meg Vajda úr -, hogy a fehér­népek a kelekótya Bédiné házánál ismerték meg ke­gyelmedet. Már azt hittem, valami költőféle, de öröm­mel hallom, hogy komoly ember. Egy pillantás Júliára - Mihály megértette, hogy ez a kedves összeesküvés őérze van. Nos, jó! Tud ő bárkinek a szája íze szerint beszélni. - Szenvedélyesen tanulmányozom, uram, a gabonák különféle fajtáit, melyek hozzák a legdúsabb termést, mely földhöz melyik a legalkalmatosabb. - No, már ez derék! — élénkült meg kissé Vajda úr. - Kutatom aztán a mezei szorgalom sokféle akadá­lyait. Miért, hogy a bő termés ellenére is olykor nehéz az árut eladni? Meg hasonlókat.

Next