Tótfalusi István: Árkádiában életem én is. Csokonai élete (1966)
Első rész. A pártütő
elveszve örökre? Habozott Mihály, már nyelvén volt a „nem", aztán mégis meghajtotta magát. Boldoggá tesz, doktor uram. Vacsorakor teszem tiszteletemet. „Juliskám, Juliskám!" Gondolataiba mélyedve ballagott vissza Mihály a kollégiumba. „Mit kívánhattál volna tőlem, amit ne teljesítsek futva? Loholjak fel a Tátra csúcsára, és hozzam lábad elé a szirti kesely tojásait? De nem, nincs neked szíved, nem is volt! Istennővé tettelek bolond szerelmemmel, és te gúnyt űztél belőlem. Másokból is? Bizonyosan. Férjedből is gúnyt űzöl? Talán belőle is . Mégis téged szerettelek. És én, bolond, még mindig szeretlek. Pedig magamra kéne parancsolni, mert már nem szabad, nincs értelme. De volt-e eddig is?" Léptei már a kollégium folyosóján kongottak, észre sem vette volna, viharzó gondolataiba merülten, hogy feltárul a nagy auditórium ajtaja, és a kiözönlő diákok között kilép Szilágyi Gábor, a teológia fiatal profeszszora - szolgálatkész diák viszi mellette jegyzeteit és a vaskos bibliát -, ha egy éles, metszően gúnyos hang meg nem állítja: - Örvendek a szerencsének, domine Csokonai! Mihály még mindig szórakozottan, tisztelettudva megemelte süvegét, és csak a harsány diákhahota ébresztette rá a helyzetre. Vége a teológia órának, melyet, ő, lám, doktora látogatásával töltött. Szilágyi professzor elvörösödött. Mihály mozdulatát hetyke gúnynak vélte, és ebben megerősítette a diákok