Trianoni Szemle, 2019 (11. évfolyam, 1-2. szám)
2019-01-01 / 1-2. szám
2019. JANUÁR-JÚNIUS AZ ELHURCOLT FELVIDÉKI KERESZTÉNYEK SZOVJET FOGSÁGBAN Köteles Ágoston munkája négy terjedelmes fejezetre oszlik: A gyalázat századában éltem című a Felvidékről elhurcoltak történetét mondja el, politikai döntésekkel, a Gulag-élet s a magyar, német, szlovák, ruszin áldozatok ismertetésével, településekre lebontva. A nuzali láger utolsó túlélője, aki - szerencséjére - nem került a tábor 230 halálos áldozata közé, így idézi fel a személyes emlékeit: „Somodiból három szekérrel mentünk, lehettünk vagy 120-an. Úgy volt mondva, hogy a kassai reptérre megyünk dolgozni, de végül a Szedmia börtönben találtuk magunkat. Azután 90 embert bezsúfoltak egy vagonba és 17 napig vittek bennünket, míg megérkeztünk a számunkra kijelölt lágerbe. A néhány napos munkából aztán három és fél évet húztam le a nuzali gulágban. 1949-ben jöttem haza. A láger orvosa egy kegyetlen ember volt. Minden reggel vizitet tartott a betegek között. Az ágyak előtt volt egy tábla, arra a nővérkének mindig rá kellett írnia a beteg lázát. Ha valakinek 38° C fölé emelkedett a láza, az orvos mindennemű vizsgálat nélkül csak intett és már vitték is az illetőt a hulladombra. Nem számított, hogy élt még. Úgy gondolták, ilyen betegen már úgysem fog nekik semmi hasznot hozni. Naponta vitték a halottakat. Sokszor lehetett hallani, hogy a betegek sírnak, nyögnek a hulladombon. Senki sem törődött velük. Másnap aztán forró mésszel leöntötték őket és jöhetett az újabb szállítmány. Emlékszem két új falusi testvérre, akiket szintén kidobtak a hulladombra. A kulcslyukon figyeltük őket. Kínjukban forogtak, összevissza maszatolták magukat. Négy napig élet-halál között voltam. Flekktífuszt kaptam. A lázam 41,7° C volt. A kórházban szolgáló nővérkének azonban megtetszettem, mert a bátyjára hasonlítottam. Akkor már tudtam valamit oroszul, így hát megértettem, amikor ezt mondta: neked nem szabad meghalnod! Hazudtam az érdekedben. Levettem a lázadat 38 fokra. Te nagyon hasonlítasz a bátyámra, aki most éppen Németországban harcol Hitler ellen. Ki tudja, hazajön-e onnan? Ha ő meghal, legalább te maradj életben. Ha nem segít, hamar meghaltam volna, de így négy nap után kezdtem jobban lenni. Nem volt semmim, amikor vissza kellett mennem a lágerbe. A nővérke a legszebb ruhát hozta nekem. Amikor visszatértem, a somodiak azt kérdezték: - Mi van veled, hiszen te már meghaltál!’’6 ki elhurcoltakra, mint nemzetünk hőseire emlékezhetünk. Tudjuk, hogy bárki kerülhetett volna a helyükbe és juthatott volna hasonló sorsra a saját családunkból vagy bármelyikünkéből. Megértéssel fohászkodhatunk azokkal a rabokkal, akik akkor így imádkoztak: „Megbocsátunk mindazoknak, akik reánk törtek, csak még egyszer add vissza a drága magyar földet!” A következő fejezet: Szűkebb hazám a Bódva-völgyen ugyancsak sorra veszi a falvakat (38-at), és személyes iratok másolataival dokumentálja a háborút követő, politikai változásokat. Tornaújfaluról például - a személyes érintettség okán is - ezt írja: „ 1945 után minden szlovákiai magyar faluban - szülőfalumban is - megnyílt a szlovák iskola. A szülők ebbe íratták gyermekeiket, mivel más nem is volt. Ennek az volt az oka, hogy a község kemény magját már elhurcolták aszovjet paradicsomba’. Az itthon maradottak féltek a közmunkától, kényszermunkától, a deportálástól, a kitoloncolástól, a karhatalomtól, a félelmet keltő, fegyveres járőröktől. Bencsik Sándor kanonok már akkor is bölcs ember volt, ezért a kétségbeesett özvegyeknek engedelmességet javasolt. Azt írja a krónikában: ’Kisfalunk sorsa megpecsételve. 1945 évben ismét Csehszlovák Köztársasághoz csatoltatunk. "Akkoriban Kassán megjelent Benes, a köztársaság elnöke. Kijelentette, a magyar ne számítson irgalomra többé, a kivívott jogait nem kapja vissza. Ki kell irtani a magyarokat. Megkezdődött a magyarok kálváriája. Elvesztettük polgárjogainkat. Betiltották a magyar szót, a magyar írást, a magyar könyvet. Iskolánkat szlovákosították. Magyarul még imádkozni sem volt szabad. Az erőszak, zaklatás, erős nyomás alatt a falu lakossága nagyobb részben reszlovákosította magát papíron. ” A harmadik fejezet - A túlélők vallomásai az erőszakkal elhurcolt civilek, leventék, katonák, hadifoglyok, csendőrök, kulákok elbeszéléseit tartalmazza. A tanúságtevők jól érzékeltetik, hogy mekkora a kontraszt a Felvidék népének történelmi, kulturális, társadalmi, gazdasági öröksége és hivatása s az idegen hatalmak által reáparancsolt végzet között. 1s deportáltak listájából a napnál is világosabb, hogy Csehszlovákiában a deportálást elsődlegesen a nemzetiségi hovatartozás motiválta. Kónya Lajos írta harctéri naplójában: Most itt, ebben a háborúban és a háború után is szándékos és tervszerű magyarirtás folyik. A táborba hurcoltak fele elpusztult. A halottakat mez . Köteles Á. lásd. m. 33.o. 7 i. m. 8 Uo. 107. o.