Tükör, 1937 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1937-01-01 / 1. szám
rokokó, dédelgető, magakellető, szíveket megnyerő fordulataival, költők nyelve asszonyaikhoz. A felújulás idejére már virágjában az új levéltípus : a széplelkek vallomásai. A rajongó Bacsányi lelkesedik bennük magasztos szerelméről, szabadságról, a megváltani akart emberiségről és a gyűlölt emberekről a még rajongóbb Baumberg Gabriellának ; a fiatal Kármán ostromolja éretten érzéki Markovics grófnéját ; Csokonai panaszkodik Vajda Juliannának. Sajnos, a szenvedély nyelvteremtésének jórésze közömbös a magyar stílus fejlődése szempontjából, mert a levelek többnyire németül íródtak ; míg a század elején a labanc generálisok is magyarul politizáltak leveleikben, most a patrióta írók bécsi nőket keresnek fel «Herzergiessen»-jeikkel. Akad azért magyar szerelmi vallomás is. Csokonai Komáromban lesz boldogtalan és ilyen klarinéthangba tud zengeni Lillájához :«. . . mert bármennyit vesztek is, benned azt mind fellelem. Nem tetszik ez a föld, ahol szerencsém találkozott? mondd meg, melyik részét kívánod lakni hazánknak? az északi havasoktól a déli homokos mezőkig, a Dunának napnyugati fordulásától napkeleti végéig szabd ki a tartományt, s ha te ott laksz, paradicsom lesz az nékem». S amikor már nem remél többé, a búcsú édes-bús rajongása csap ki tolla alól. «Lili többé nem az enyém, Lilinek vége van, vége minden én reménységemnek, az én szívem, az én lelkem, az én életem, ismét a holtig, a holtig való magányosságra, az emésztő búra és a titkos nyögésre van kárhoztatva. Én élek s Lilla én reám nézve megholt, — igen is, megholt — örökre megholt « én reám nézve». A fájdalom őszinte, mégis játékos formába öltözik, az ismétlések, ellentétek, a hullámzó ritmus művészetével rögzítve azt, ami egyébként alaktalan, emésztő keserűség lenne ; mozarti szenvedés kristálytiszta hangok díszébe öltöztetve. Abban a korban vagyunk, amelyben az élet irodalommá és művészetté vált : Kazinczy korában. A levél, amely addig eszköz volt hírküldésre, most önálló műfaj rangjára emelkedik és ha nem is mindjárt fiktív, mint az ekkor még lappangó Mikes-féle gyűjtemény, mindenesetre már nem mindig alkalomhoz kötött, nem külső, de belső kényszer szülötte, egy-egy téma körül felépült kis értekezés, elbeszélés vagy vita, irodalmi miniatűr. A szétszórtan élő, de egymásra figyelő írók műhelytitkaikat, olvasmányaik körüli élményeket, fordításforgácsokat, nyelvi megfigyeléseket és irodalmi pletykákat közölnek egymással valami akkor született közvetlen, társalgó hangon —■ ez a szín eddig hiányzott a magyar irodalomból — és az utalások, idézetek, könyvcímek olyan bőségével, a tudottnak azzal a kéjes forgatásával, amely örök jellemzője a literátorok beszélgetéseinek. Prózában kezdik, hogy versre csapjanak át, vagy nyomban költői levelet fogalmaznak, mint Barcsay, a poeta elegans. Vannak köztük, akik gyenge műveket alkotnak, de egy sincs, aki levelét unalmasan írná meg ; például Pálóczi Horváth Ádám filozófiai episztoláit, amelyekkel Kazinczy barátját szórakoztatta, különös ágas-bogas fejtegetéseivel ma is gyönyörködve nézzük , de ki olvas tőle egyebet? Vannak született tanácsadók, mint Döbrentei Gábor, emelkedett pátoszúak, akik minden egyes levélben összefoglalják egyéniségüket, mint Bacsányi, hosszasan értekezők, mint gróf Dessewffy József, sértődöttek és féltékenyek, mint Kisfaludy Sándor, nemesen rajongók, mint a fiatal Kölcsey, furcsák és bolondosak, mint Szemere Pál, segítséget kérők és nyelvészkedők, mint Csokonai, levélben is ódás zengésűek, mint Berzsenyi. És van, aki mindent tud, minden hangnemet, minden árnyalatot, minden művészi fogást : Kazinczy. A Kazinczy-levelezés 22 kötete a magyar irodalom egyik csúcspontja, egymagában hiányzó műfajokat pótló, francia moralistákat, angol Tatlereket és Spectatorokat, német Bildungsromanokat. Korfestő hatása olyan rögtönös, mint régi szonátáké, vagy metszetgyűjteményé ; bárhol ütjük fel, pillanat alatt elragad a szellem elsüllyedt világába, gondolat és erkölcs harmóniájának sem azelőtt, sem azóta nem látott földi valóságába, az Árkádiába, ahol «lángolt az ész és mosolygott a fájdalom». És minden oldalán kirajzolódik írójának finom metszésű arca, a magyarruhás, francia parókás, német Schöngeisthomlokú költőé, aki irodalmunk legszeretetreméltóbb egyénisége. Milyen tudatosan írta leveleit és mennyi önkéntelen varázzsal! Amit megélt, csak akkor vált valósággá számára, ha három-négy levelezőtársnak leírva újraélte, egy-egy színfolttal módosítva, tökéletesítve a jelenetet, míg végre úgy állott, Báró Amadé László — Miticzky Juliannához