Tükör, 1937 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1937-01-01 / 1. szám

rokokó, dédelgető, magakellető, szíveket meg­nyerő fordulataival, költők nyelve asszo­nyaikhoz. A felújulás idejére már virágjában az új levéltípus : a széplelkek vallomásai. A rajongó Bacsányi lelkesedik bennük ma­gasztos szerelméről, szabadságról, a megvál­tani akart emberiségről és a gyűlölt emberek­ről a még rajongóbb Baumberg Gabriellá­nak ; a fiatal Kármán ostromolja éretten érzéki Mar­ko­vics grófné­j­át ; Csokonai pa­naszkodik Vajda Juliannának. Sajnos, a szenvedély nyelvteremtésének jórésze kö­zömbös a magyar stílus fejlődése szempontjá­ból, mert a levelek többnyire németül íród­tak ; míg a század elején a labanc generálisok is magyarul politizáltak leveleikben, most a patrióta írók bécsi nőket keresnek fel «Herz­­ergiessen»-jeikkel. Akad azért magyar sze­relmi vallomás is. Csokonai Komáromban lesz boldogtalan és ilyen klarinéthangba tud zengeni Lillájához :«. . . mert bármennyit vesztek is, benned azt mind fellelem. Nem tetszik ez a föld, ahol szerencsém találko­zott? mondd meg, melyik részét kívánod lakni hazánknak? az északi havasoktól a déli homokos mezőkig, a Dunának nap­nyugati fordulásától napkeleti végéig szabd ki a tartományt, s ha te ott laksz, paradicsom lesz az nékem». S amikor már nem remél többé, a búcsú édes-bús rajongása csap ki tolla alól. «Lili többé nem az enyém, Lilinek vége van, vége minden én reménységemnek, az én szívem, az én lelkem, az én életem, ismét a holtig, a holtig való magányosságra, az emésztő búra és a titkos nyögésre van kár­hoztatva. Én élek s Lilla én reám nézve meg­holt, — igen is, megholt — örökre megholt « én reám nézve». A fájdalom őszinte, mégis játékos formába öltözik, az ismétlések, ellen­tétek, a hullámzó ritmus művészetével rög­zítve azt, ami egyébként alaktalan, emésztő keserűség lenne ; mozarti szenvedés kristály­­tiszta hangok díszébe öltöztetve. Abban a korban vagyunk, amelyben az élet iro­dalommá és művészetté vált : Kazinczy korában. A levél, amely addig eszköz volt hír­küldésre, most önálló műfaj rangjára emel­kedik és ha nem is mindjárt fiktív, mint az ekkor még lappangó Mikes-féle gyűjtemény, mindenesetre már nem mindig alkalomhoz kötött, nem külső, de belső kényszer szülötte, egy-egy téma körül felépült kis értekezés, el­beszélés vagy vita, irodalmi miniatűr. A szét­szórtan élő, de egymásra figyelő írók műhely­titkaikat, olvasmányaik körüli élményeket, fordításforgácsokat, nyelvi megfigyeléseket és irodalmi pletykákat közölnek egymással valami akkor született közvetlen, társalgó hangon —■ ez a szín eddig hiányzott a magyar irodalomból — és az utalások, idézetek, könyvcímek olyan bőségével, a tudottnak azzal a kéjes forgatásával, amely örök jellem­zője a literátorok beszélgetéseinek. Prózában kezdik, hogy versre csapjanak át, vagy nyom­ban költői levelet fogalmaznak, mint Barcsay, a poeta elegans. Vannak köztük, akik gyenge műveket alkotnak, de egy sincs, aki levelét unalmasan írná meg ; például Pálóczi Hor­váth Ádám filozófiai episztoláit, amelyek­kel Kazinczy barátját szórakoztatta, külö­nös ágas-bogas fejtegetéseivel ma is gyönyör­ködve nézzük , de ki olvas tőle egyebet? Vannak született tanácsadók, mint Döb­­rentei Gábor, emelkedett pátoszúak, akik minden egyes levélben összefoglalják egyé­niségüket, mint Bacsányi, hosszasan érte­­kezők, mint gróf Dessewffy József, sértő­döttek és féltékenyek, mint Kisfaludy Sán­dor, nemesen rajongók, mint a fiatal Kölcsey, furcsák és bolondosak, mint Szemere Pál, segítséget kérők és nyelvészkedők, mint Csokonai, levélben is ódás zengésűek, mint Berzsenyi. És van, aki mindent tud, minden hangnemet, minden árnyalatot, minden mű­vészi fogást : Kazinczy. A Kazinczy-levelezés 22 kötete a magyar irodalom egyik csúcspontja, egymagában hiányzó műfajokat pótló, francia moralistá­kat, angol Tatlereket és Spectatorokat, német Bildungsromanokat. Korfestő hatása olyan rögtönös, mint régi szonátáké, vagy metszet­gyűjteményé ; bárhol ütjük fel, pillanat alatt elragad a szellem elsüllyedt világába, gon­dolat és erkölcs harmóniájának sem azelőtt, sem azóta nem látott földi valóságába, az Árkádiába, ahol «lángolt az ész és mosolygott a fájdalom». És minden oldalán kirajzolódik írójának finom metszésű arca, a magyar­ruhás, francia parókás, német Schöngeist­­homlokú költőé, aki irodalmunk legszeretetre­méltóbb egyénisége. Milyen tudatosan írta leveleit és mennyi önkéntelen varázzsal! Amit megélt, csak akkor vált valósággá szá­mára, ha három-négy levelezőtársnak leírva újraélte, egy-egy színfolttal módosítva, töké­letesítve a jelenetet, míg végre úgy állott, Báró Amadé László — Miticzky Juliannához

Next