Tükör, 1942 (10. évfolyam, 2-12. szám)
1942-06-01 / 6. szám
megint bizonyságot tehetett afelől, hogy szóejtésben, mozgásban a színház népies együttesének egyik legmegbízhatóbb erőssége. Somogyi Erzsi «falusi» sugárzása is mindig megnyerő, de sokszor — egy kissé most is — idegesebb a kelleténél. Szabó Sándor örvendetesen komolyodik, szerelmes szolgalegényének ezúttal nem volt semmi «népszínműi» kiállása. A csongrádi özéssel sem volt kirívóbb baj, mindenesetre kevesebb, mint amitől— nem éppen ok nélkül — félni szoktunk. Úgy látszik, hovatovább mégiscsak kihal a Nemzeti Színpadáról az a híres «csodafalu», ahol mindenki más nyelvjárást beszél... Horváth János színpadképei szépen simulnak a darab lírájához. Fiatalság — merészség. S ez így is van rendjén, mert ugyan mi örömünk telnék önkéntes epigonokban? Hubay Miklós, a Kamaraszínházban bemutatott Hősök nélkül írója, mélységesen lenézi a polgári szórakozásvágyat s még inkább ennek kiszolgálóit. Darabját a színlap drámának nevezi, ő maga egy folyóiratbeli szemelvény élén «polgári szomorújáték»-nak, valójában pedig : • tragikomédia — hősök nélkül, pontosabban : leálcázott hősök egész csillagvilágával. Dermesztően hideg világ ez, az ifjú szerző nem tud egy csipetnyi emberi melegségről sem, csak az alantas becsvágy és anyagiság érdekszövevényéről, a társadalmi középosztálynak olyan Rómájáról, ahol «minden eladó», s ahol mindenkit csak egy gondolat gyötör: akad-e vevő a maga ruganyossá edzett jellemére és cinikusan levedlett erkölcsi felfogására? Egy régibb vágású politikus, Zsóf János exminiszter, az egyetlen, aki — bár maga is olcsó közgazdasági és házasodási lutrijátékkal egyengeti a maga és hozzátartozói «emelkedését» — a játszma egy végzetes fordulóján megpróbál hőssé lenni, a piszkos kupecalku helyett a tiszta mártíriumot választani. Az első felvonás végén száműzetése Karthágójának romjain már-már házatája erkölcsbírájává magasodik, de a második végén visszakönyörgi magát a mocsokba, méltatlanságba és megalkuvásba : a zsiványból lett pandúr megint csak szabadcsapat élére áll, ezúttal a politikai hátulgombolások martalóhadának zászlaját lobogtatva. A «hősiség» fényűzését nem neki és környezetének találták ki : ez a poshadás szivárványszínében tündöklő «társadalom» jellem, becsület emberméltóság dolgában egyaránt beéri korunk dicső találmányával, a «pótanyag»-gal. S ebből akarjon komoly drámát főzni napjaink színpadi költője? Hubay inkább csak a konyhába vezeti a közönséget, megmutatja neki a nyers ingredienciák minőségét, aztán — lenyeleti vele. Váljék egészségére! Ez az egyoldalú, negatív szemlélet jellegzetesen fiatalos valami. Hubaynak tagadhatatlanul pompásan kifejlett «rosszmája» van, kíméletlenül suhogtatja az ostort, s nem igen véti el az «elevenét». De saját nemzedéke iránt is könyörtelen, flagelláns buzgalmában magát a drámát is szétpaskolja. Pedig a szerkesztéshez is volna érzéke, dialógusainak valódi drámaisága meg éppen figyelemreméltó. Csakhogy a feszültség tetőpontján a «hősök nélkül» megoldani kívánt drámát — megoldás nélkül is hagyja ; ahelyett, hogy kemény csomót kötne a végére , szétszálazza az egész szövedéket. Amit a harmadik felvonásban a raisonneur íróról mondanak, hogy nem tud kigázolni a mondókájából , ráillik a szerzőre is. Túlságosan is «belesétál» a témájába, elveszítve a fölényes áttekintéshez megkívántató távolságot. Itt a színháznak is erélyesebben bele kellett volna nyúlnia a dologba, először jelentkező szerzőnek ritkán tesz jót a nyakló nélküli szabadság. A dramaturg mellett a rendező — az ugyancsak debütáló Székely György — itt-ott szintén keményebben állhatott volna résen. A közreműködőket szemmel láthatólag is- Segíts r magadon: vegyél be Pyramidont. Az asztalos műhely (A bűvös szekrény) Vajda M. Pál fényképe 267