Tükör, 1970. július-szeptember (7. évfolyam, 27-39. szám)

1970-09-22 / 38. szám

IGLÓDI ISTVÁN A gyűröttarcúak fajtájából való. Azokéból, aki­ken korán nyomott hagyott a belső gyötrődés - ha mégoly sima út vezetett is kibontakozásukhoz. Két vágányon is korán befutott: színészként és rendezőként. Huszonhat esztendős, s már leír­ták: vezető művésze színházának. 1962-ben érettségizett, negyedéves főiskolás korában a Vígszínházban eljátszotta a Karamazovok Aljo­­sáját, 1966-ban friss diplomájával a Nemzeti Színház szerződtette. Ilyenkor szokás így kez­deni, már kisgyermekkorában... * - Hát nem így volt. 1951-ben a Baranya megyei Magyarbolyból költöztem szüleimmel a fővá­rosba, és sokáig eszembe se jutott a színészi pálya. - Hogyan lett rendezővé? - Tanárom, Várkonyi Zoltán ötletszikrájából. Folytonos időzavarban voltunk, s ő kínjában ki­találta: néhány jelenetet növendékekkel rendez­­tet. Én állítottam be Huszti Péter és Dőry Virág kettősét A makrancos hölgyben. A tanár úr meg­nézte, s változatlanul hagyta: ez lett a felvételi vizsgám. Nádasdy Kálmán volt rendezői ének „apja”, nála diplomáztam, színházi munkám mellett 1968-ban. - Nem irigyen, csupán tárgyilagosan megálla­píthatjuk: szerencsés ember.­­ Szerencse is kell ehhez a pályához. 1966 óta a Nemzetiben minden esztendőben megkaptam nagy szerepemet (A Czillei és a Hunyadiak V. Lászlója, Karl Rossmann Kafka Amerikájában, Miskin herceg és legutóbb Athéni Timon), két rendezői évem „termése” a Varsói melódia és Iván, a rettentő. A fiatalon megkapott nagy fel­adat félelmetes is, mert a nagy bukás árnyát hordozza. Emlékszem, mikor Marton Endre rám­bízta a Amerika főszerepét, még nem bízott eléggé bennem. Ott álltam én, a kezdő, a „ki ez a srác?’”­­ körülrakva Kossuth-díjasokkal. - Minek érzi magát inkább: színésznek vagy rendezőnek? Hevesi mondását variálva: a sze­­­repet játssza szívesebben vagy a darabot? - Célfotó se döntene a kérdésben. Színész és rendező tökéletes holtversenyben él bennem. A ma színésze előtt komplexebb a követelmény, mint Hevesi idejében. A jó színész a rendező szemével is látja a darabot. Ha igazán korszerű, és nem modernkedő akar lenni, mindig az egé­szet kell játszani. Egyébként az a színész vál­­hatik rendezővé, akiben a speciális rendezői erények is élnek: türelem, pedagógia, lemon­dás . .. - Süvölvénykoromban én is rendeztem egyik nagy vidéki színházunkban. Gyötrelmes vessző­futás idős, tapasztalt kollégákat instruálni. Néha reménytelen kísérlet volt meggyőzni őket igazságomról. . . - Nekem állítólag könnyebb dolgom volt a Varsói melódiában. Hiszen két fiatal színésszel dolgoztam. Nevetséges! Törőcsik és Sztankay már vezető színésze volt annak az együttesnek, ahová én „beszemtelenkedtem". Meg kellett küzdenem érte, hogy kinevezett rendezőből el­fogadjanak irányítójuknak. Az Iván, a rettentő­ben először vezényeltem nagyobb együttest. Vá­ratlanul jött a segítség: két-három próba múl­tán Major Tamás oldott fel gátlásaim alól, az ő játékkedve magával ragadott valamennyiünket. - Egyébként azt vallom: zavarni kell egymást a próbán. A színház nem úri szalon, a kínlódás a munka velejárója — csak így tudunk túllépni önmagunkon. Olyat is kell néha kívánni a ren­dezőnek, amiért megutálom - ez a rutin, a mindent megfojtó közöny egyetlen ellenmérge. * Egyre jobban belemelegszik; úgy érzem, hajna­lig sem tudjuk abbahagyni, így kerül szóba az alkotó lelkiállapot, az „aki dudás akar lenni” örök jobbat, tökéletesebbet űző magatartása. - Mi a véleménye a vitákról, színházi válságról, kísérletekről, korszerűségről? - Nádasdy mondta egyszer: „vegyék tudomá­sul, az emberek nem akarnak színházba járni - be kell őket vonszolni a színházba”. A mi ál­lapotunknak egy bizonyos értelemben örökké­­válságosnak kell lennie, az termékenyíti meg fantáziánkat. Például ne azért legyünk moder­nek, mert nem tudunk hagyományosak lenni. Én mindig mondani akarok valamit az embereknek (nem csak úgy tenni, mintha mondani akar­nék . . .). Ehhez természetesen szükséges kísér­letezni, de nem a teliszájjal hirdetett kísérletezés az egyetlen megoldás. Más út is nyílik. Úgy ér­zem, színházi életünkből hiányzik a valódi mű­helymunka. A színészben nem a mesterembert akarom látni, hanem az egyszeri, utánozhatat­lan egyéniséget. Őt kell elengednem, hogy olyan dolgokra bukkanjunk, amit csak ő tud - hogy ezen a módon egybeforrjunk. Nem oldó­dom könnyen, de ha valakit megszeretek, nőt is, úgy belé tudok bolondulni, hogy megbántani sem tudom. Ilyen szerelemben lehet igazán együtt dolgozni. Új Bulgakov - rendezésemben is erre törekszem ... * Csapongva vitázunk­ szerepeiről — az egészsé­gesnek tartott Aljosóról, a lombikember Mis­­kinról, akiből elutasítja az abnormisan védte­len jóságot, de akinek néhány vonása beköltö­zött egyéniségébe­­, „háziisten” íróitól - Mo­­liére fekete humoráról, a páratlan Bulgakovról - s végezetül kortársairól, az annyit szidott és félreértett új nemzedékről. - Nemzedékem képviselőjének tekintenek, s az is vagyok talán bizonyos értelemben. Úgy ér­zem, rengeteg a lefojtott energiafölösleg ben­nük. Kérve kérem, engedjék őket robbanni. Ne­kik meg azt üzenem: nem keseregni kell, hanem azonnal megragadni az első kínálkozó alkal­mat; mindenhez hozzányúlni, ami éget. Búcsúzom. Nem a bor hevített, nem a fekete, a cigaretta aszott, hanem a beszélgetés „felelőt­len” gyönyörűsége. Meglepetés nem ért - tu­lajdonképpen ezt vártam. Egy szikrázó fiatal­embert, akiben sok minden rejlik — és ki is tudja sugározni magából. LEHOTAY-HORVÁTH GYÖRGY

Next