Tükör, 1973. április-június (10. évfolyam, 14-26. szám)

1973-05-08 / 19. szám

­mindennapi használatra tán képzeltem el és így is terveztem. A raszterrendszer tette lehetővé, hogy ezt az ötféle szolgáltatást nyújtó töltőállomást feleakkora te­rületen helyezzem el, mint amekkorán jelenleg az AFOR típustervei alapján építenek. A felépítmények kialakításánál is a három­szögraszter elemeiből ter­veztem acél és poliészter alapanyagú építészeti szer­kezeteket, s akárcsak Bíró Gábor, én is figyelembe vet­tem a magyar ipar mai adottságait, tehát nem a tá­voli jövőnek, hanem a má­nak és a holnapnak tervez­tem. — Van érdeklődés az ÁFOR részéről? — Nincs. Saját típusterveiket akarják felhasználni. MINDENRE, AMI MÁV Szalai István, a MÁV-tól függetlenül kapta feladatát: tervezzen új, modern emb­lémát a Magyar Államvas­utak számára. A fiatal for­matervező munkája sikert aratott a megújuló MÁV- nál. Ügyesen alkalmazza a sínek és a rajtuk gördülő kerekek motívumát. Szalai ekkor újabb megrendelést kapott a MÁV-tól, most már egységes kép kialakítására. — Ezt három alapelemre — a jellegzetes emblémára, be­tűtípusra és színre — épí­tette, amelyek „legkisebb kö­zös többszörösként” szere­pelnek tervében. Egyelőre a feliratokra, a kocsipark és a mozdonyok megjelölésére szorítkozik a terv, a későb­biekben azonban az állomás­­épületekre és minden egyéb­re kiterjed, ami MÁV-val kapcsolatos. TABÁNI ÁLOM Kiszely Mária feladata nem volt kevésbé felelősségteljes. A tabáni Semmelweis Mú­zeum épülete mellé kellett terveznie egy házat, az Or­vostörténeti Könyvtárnak. Két patinás épület, a Sem­melweis ház és az Arany­­szarvas étterem közé kellett modern épületet helyeznie. Nemcsak a szorosan környe­ző műemlékjellegű városké­pi együttes befolyásolta ezt, hanem a mögöttes budai Várpalota déli rondellája és egész épülettömege. A ma­kettek, tervrajzok és fotódo­kumentációk azt bizonyítják, hogy eredményesen birkó­zott meg feladatával. Az aránylag kis alapterületre szellős, könnyű, a környezet­hez és a tájhoz jól alkalmaz­kodó épületet „helyezett”, amely remélhetőleg meg is valósul. ANTIK PÉLDA Szenes István kultúrcentru­­mot tervezett­­ Salgótarján központjába. Megelőzőleg szociológiai előtanulmányo­kat folytatott, felméréseket végzett, amelyeknek ered­ményeit tanulmányban fog­lalta össze. Ez a munka előz­te meg a konkrét tervezést. A rajzasztalon aztán egy ókori példát is hasznosított. Nevezetesen, az antik görög körszínházak példáját. Köz­tudott, hogy a régi görög építészet milyen szerves egy­ségbe fogta a természetet, az embert és az épületet. Ez az „emberközpontúság” a sal­gótarjáni kultúrcentrum alapgondolata is. — A továbbiakban milyen meggondolások alapján fej­lesztette a tervet? — A körforma adott volt, ráadásul az a terület, ahová elképzeltem, ugyancsak kör­alakú bemélyedés. A városi kapcsolódást egy hosszú, lej­tős rámpával oldottam meg (így iktattam ki a lépcsőket), s a természethez pedig egy másik épületnyúlvánnyal kö­tődik a központ. Középen, leg­alacsonyabban forgalmas, nyüzsgő fórumot alakítottam ki. Feljebb, egy kevésbé for­galmas köríven osztódna szét a tömeg, itt lehetne a nagyobb létszámú előadásokat, vetíté­seket, színházi előadásokat tartani. Legfelül pedig egé­szen intim belső tereket ala­kítottam ki. De helyet adtam tornateremnek, úszómeden­cének, fedett, de oldalt nyitott csarnoknak is. A belső közle­kedési lehetőségeket úgy ala­kítottam ki, hogy az embe­rek felszabadultan, otthono­san érezzék magukat, hogy örömteli birtokbavétel, köz­vetlen viselkedés vezessen el a kultúra élvezetéhez. KENESSEI ANDRÁS FOTÓ: • FARKAS TAMÁS Kiszely Mária — háttérben a tabáni könyvtár terve Szalai István motorkocsiterve az új MÁV-emblémával Szenes István a salgótarjáni kultúrcentrum tervével EGYEBEK KÖZÖTT... Nézőpont Ha csak remélhetném — nem hogy tudnám —, hogy egyetlen óhajtó mondattal meg lehet szabadulni egy már-már össznépinek mondható hagyományos szokás­tól, bízvást azt kívánnám, vajha túllépnénk a szélső­séges ítéleteken, valósághű szemlélettel néznénk a vi­lág és a magunk dolgait. No persze, kinek-kinek, egyé­ni okokból, úgy is más és más lenne a vélekedése, de ezen az egyéni eltérésen belül mégiscsak kívánatos volna a realitásérzék. Ezt a hosszú bevezetőt pedig azért írtam le, nehogy jómagamat is szélsőséges véleménnyel illessenek. Tud­niillik egy megfigyelésemet adom itt közre — nem vadonatúj megfigyelés, de talán így is megéri a he­lyet. A megfigyelés, nyilvánvalóan, az egyoldalúság eluralkodása sok embertársam ítéletalkotásában. És nem is akármilyen embertársaiméban. . Olykor még olyanokéban is, akik maguk is alakítják mások véle­ményét. Nézük csak! Olvasom, például, hogy (a számok pontosságáért nem állok jót, de nem is a számok, hanem szemléletük a fontos) — olvasom tehát, hogy már több mint egy és negyedmillió magyar jut el évente külföldre. Nagy szám ez, kérem, egy olyan országban, ahol harminc­negyven évvel ezelőtt milliók látóhatára csak a falu széléig terjedt, s az is nagy újságnak számított, ha va­laki a járásszékhelyre bement. Erről megfeledkezni volna az egyik szélsőség. De ez az egy és negyed­­millió alighanem úgy jön ki, mint az, hogy naponta ötmilliónyian utaznak a fővárosi tömegközlekedési eszközökön, azaz az összes határátlépések száma le­het. .Ebben ugyanúgy benne van Bene Feri a maga leg­alább tíz-tizenöt kiutazásával, mint az a munkáslány, aki életében először az ifjúsági utazási iroda által szer­vezett csoporttal a Tátrába megy három napra. De még ha nem így volna is, azt az egy és negyedmilliót meg lehet fogalmazni úgy is, hogy nyolc és három­negyed millió magyar nem utazik külföldre. Nem mintha muszáj volna kiutazni — itt csak a nézőpont kedvéért vetem össze a két fogalmazást: alulról, a nullától számolom-e a dolgot, vagy felülről, a lehetsé­ges maximumtól. Tudom, nem szabad maximalistának lenni, a csecse­mők, a súlyos betegek, a nagyon öregek stb. úgysem utazhatnak. De én nem maximalista szemléletmódot hiányolok, hanem szocialistát. Itt egy másik példa, örül az ember szíve, hogy értesül róla: már hetvenötezer fővárosi lakás kap távfűtést. Nagyon nagy szó ez, kérem, hiszen alig egy évtizedes az egész távhőellátó rendszer, s az új lakótelepek mind távfűtésesek lesznek. Ez az egyik ténycsoport, amely­ről nem szabad megfeledkezni. A másik meg az, hogy százezer háztartásban még mindig föl kell cipelni, a szenet, fölaprítani a fát, vacakolni a fűtéssel, a korom­mal, a salakkal és így tovább. Tehát az örömhöz, hogy már mit értünk el, járuljon az önbiztatás is, hogy még épp elég dolgunk van előretekintve. Meg továbbá: minduntalan fölhívják rá a figyelmem, hogy az élet megdrágulásának egyik nagyon számotte­vő tényezője az igények tetemes növekedése. Vala­mennyien tanúsíthatjuk: így van. Szebb lakást óhaj­tunk, több és jobb ruházatot, új meg új úgynevezett tartós fogyasztási cikkeket, hogyis ne költenénk hát töb­bet mindezekre. Nagyon nagy szó ez, kérem, egy olyan országban, ahol történelmi méretekkel mérve tegnap még gyötrő kenyérgondok voltak. Erről nem szabad megfeledkezni. Csakúgy, mint arról, hogy a gondok még nem szűntek meg. A népesebb családok — ki­váltképp, amelyben kevés vagy egy a kereső —, a régi nyugdíjasok és más, személyes okból elesettek még igen nehezen élnek, s nekik nem az a gondjuk, hogy a Trabantot Opelra cseréljék ki, hanem hogy lehessen kapni parizert, de ne olyat ám, amelynek a fele víz, mire hazavisszük, átázik a papír. Ugyanígy lehetne sorolni sok egyebet. Hogy ennyien meg ennyien vesznek részt az Olvasó népért-mozga­­lomban, de még annyian meg annyian nem vesznek részt benne, hogy ennyi meg ennyi gyerek született ta­valy s valamelyest nőtt a népszaporulat, de még eny­­nyi meg ennyi nem született meg, pedig kívánatos vol­na, hogy... De nem mondom tovább. Az előbb azt írtam: nem maximalista, hanem szocialista szemléletmódot hiányolok. Emlékeznünk kell, honnan indultunk, s tudnunk kell, mi a célunk. Valami olyas­mi, hogy lassan-lassan minden dolgozó embernek — igen, mindegyiknek — megteremtsük a bőség társa­dalmát. Könnyebb lenne beérni kisebb cél elérésével, de hát mi mégis azt tűztük magunk elé. Ennek megfelelő a mi nézőpontunk. SZÁNTÓ JENŐ □ 11

Next