Tükör, 1973. április-június (10. évfolyam, 14-26. szám)
1973-05-08 / 19. szám
mindennapi használatra tán képzeltem el és így is terveztem. A raszterrendszer tette lehetővé, hogy ezt az ötféle szolgáltatást nyújtó töltőállomást feleakkora területen helyezzem el, mint amekkorán jelenleg az AFOR típustervei alapján építenek. A felépítmények kialakításánál is a háromszögraszter elemeiből terveztem acél és poliészter alapanyagú építészeti szerkezeteket, s akárcsak Bíró Gábor, én is figyelembe vettem a magyar ipar mai adottságait, tehát nem a távoli jövőnek, hanem a mának és a holnapnak terveztem. — Van érdeklődés az ÁFOR részéről? — Nincs. Saját típusterveiket akarják felhasználni. MINDENRE, AMI MÁV Szalai István, a MÁV-tól függetlenül kapta feladatát: tervezzen új, modern emblémát a Magyar Államvasutak számára. A fiatal formatervező munkája sikert aratott a megújuló MÁV- nál. Ügyesen alkalmazza a sínek és a rajtuk gördülő kerekek motívumát. Szalai ekkor újabb megrendelést kapott a MÁV-tól, most már egységes kép kialakítására. — Ezt három alapelemre — a jellegzetes emblémára, betűtípusra és színre — építette, amelyek „legkisebb közös többszörösként” szerepelnek tervében. Egyelőre a feliratokra, a kocsipark és a mozdonyok megjelölésére szorítkozik a terv, a későbbiekben azonban az állomásépületekre és minden egyébre kiterjed, ami MÁV-val kapcsolatos. TABÁNI ÁLOM Kiszely Mária feladata nem volt kevésbé felelősségteljes. A tabáni Semmelweis Múzeum épülete mellé kellett terveznie egy házat, az Orvostörténeti Könyvtárnak. Két patinás épület, a Semmelweis ház és az Aranyszarvas étterem közé kellett modern épületet helyeznie. Nemcsak a szorosan környező műemlékjellegű városképi együttes befolyásolta ezt, hanem a mögöttes budai Várpalota déli rondellája és egész épülettömege. A makettek, tervrajzok és fotódokumentációk azt bizonyítják, hogy eredményesen birkózott meg feladatával. Az aránylag kis alapterületre szellős, könnyű, a környezethez és a tájhoz jól alkalmazkodó épületet „helyezett”, amely remélhetőleg meg is valósul. ANTIK PÉLDA Szenes István kultúrcentrumot tervezett Salgótarján központjába. Megelőzőleg szociológiai előtanulmányokat folytatott, felméréseket végzett, amelyeknek eredményeit tanulmányban foglalta össze. Ez a munka előzte meg a konkrét tervezést. A rajzasztalon aztán egy ókori példát is hasznosított. Nevezetesen, az antik görög körszínházak példáját. Köztudott, hogy a régi görög építészet milyen szerves egységbe fogta a természetet, az embert és az épületet. Ez az „emberközpontúság” a salgótarjáni kultúrcentrum alapgondolata is. — A továbbiakban milyen meggondolások alapján fejlesztette a tervet? — A körforma adott volt, ráadásul az a terület, ahová elképzeltem, ugyancsak köralakú bemélyedés. A városi kapcsolódást egy hosszú, lejtős rámpával oldottam meg (így iktattam ki a lépcsőket), s a természethez pedig egy másik épületnyúlvánnyal kötődik a központ. Középen, legalacsonyabban forgalmas, nyüzsgő fórumot alakítottam ki. Feljebb, egy kevésbé forgalmas köríven osztódna szét a tömeg, itt lehetne a nagyobb létszámú előadásokat, vetítéseket, színházi előadásokat tartani. Legfelül pedig egészen intim belső tereket alakítottam ki. De helyet adtam tornateremnek, úszómedencének, fedett, de oldalt nyitott csarnoknak is. A belső közlekedési lehetőségeket úgy alakítottam ki, hogy az emberek felszabadultan, otthonosan érezzék magukat, hogy örömteli birtokbavétel, közvetlen viselkedés vezessen el a kultúra élvezetéhez. KENESSEI ANDRÁS FOTÓ: • FARKAS TAMÁS Kiszely Mária — háttérben a tabáni könyvtár terve Szalai István motorkocsiterve az új MÁV-emblémával Szenes István a salgótarjáni kultúrcentrum tervével EGYEBEK KÖZÖTT... Nézőpont Ha csak remélhetném — nem hogy tudnám —, hogy egyetlen óhajtó mondattal meg lehet szabadulni egy már-már össznépinek mondható hagyományos szokástól, bízvást azt kívánnám, vajha túllépnénk a szélsőséges ítéleteken, valósághű szemlélettel néznénk a világ és a magunk dolgait. No persze, kinek-kinek, egyéni okokból, úgy is más és más lenne a vélekedése, de ezen az egyéni eltérésen belül mégiscsak kívánatos volna a realitásérzék. Ezt a hosszú bevezetőt pedig azért írtam le, nehogy jómagamat is szélsőséges véleménnyel illessenek. Tudniillik egy megfigyelésemet adom itt közre — nem vadonatúj megfigyelés, de talán így is megéri a helyet. A megfigyelés, nyilvánvalóan, az egyoldalúság eluralkodása sok embertársam ítéletalkotásában. És nem is akármilyen embertársaiméban. . Olykor még olyanokéban is, akik maguk is alakítják mások véleményét. Nézük csak! Olvasom, például, hogy (a számok pontosságáért nem állok jót, de nem is a számok, hanem szemléletük a fontos) — olvasom tehát, hogy már több mint egy és negyedmillió magyar jut el évente külföldre. Nagy szám ez, kérem, egy olyan országban, ahol harmincnegyven évvel ezelőtt milliók látóhatára csak a falu széléig terjedt, s az is nagy újságnak számított, ha valaki a járásszékhelyre bement. Erről megfeledkezni volna az egyik szélsőség. De ez az egy és negyedmillió alighanem úgy jön ki, mint az, hogy naponta ötmilliónyian utaznak a fővárosi tömegközlekedési eszközökön, azaz az összes határátlépések száma lehet. .Ebben ugyanúgy benne van Bene Feri a maga legalább tíz-tizenöt kiutazásával, mint az a munkáslány, aki életében először az ifjúsági utazási iroda által szervezett csoporttal a Tátrába megy három napra. De még ha nem így volna is, azt az egy és negyedmilliót meg lehet fogalmazni úgy is, hogy nyolc és háromnegyed millió magyar nem utazik külföldre. Nem mintha muszáj volna kiutazni — itt csak a nézőpont kedvéért vetem össze a két fogalmazást: alulról, a nullától számolom-e a dolgot, vagy felülről, a lehetséges maximumtól. Tudom, nem szabad maximalistának lenni, a csecsemők, a súlyos betegek, a nagyon öregek stb. úgysem utazhatnak. De én nem maximalista szemléletmódot hiányolok, hanem szocialistát. Itt egy másik példa, örül az ember szíve, hogy értesül róla: már hetvenötezer fővárosi lakás kap távfűtést. Nagyon nagy szó ez, kérem, hiszen alig egy évtizedes az egész távhőellátó rendszer, s az új lakótelepek mind távfűtésesek lesznek. Ez az egyik ténycsoport, amelyről nem szabad megfeledkezni. A másik meg az, hogy százezer háztartásban még mindig föl kell cipelni, a szenet, fölaprítani a fát, vacakolni a fűtéssel, a korommal, a salakkal és így tovább. Tehát az örömhöz, hogy már mit értünk el, járuljon az önbiztatás is, hogy még épp elég dolgunk van előretekintve. Meg továbbá: minduntalan fölhívják rá a figyelmem, hogy az élet megdrágulásának egyik nagyon számottevő tényezője az igények tetemes növekedése. Valamennyien tanúsíthatjuk: így van. Szebb lakást óhajtunk, több és jobb ruházatot, új meg új úgynevezett tartós fogyasztási cikkeket, hogyis ne költenénk hát többet mindezekre. Nagyon nagy szó ez, kérem, egy olyan országban, ahol történelmi méretekkel mérve tegnap még gyötrő kenyérgondok voltak. Erről nem szabad megfeledkezni. Csakúgy, mint arról, hogy a gondok még nem szűntek meg. A népesebb családok — kiváltképp, amelyben kevés vagy egy a kereső —, a régi nyugdíjasok és más, személyes okból elesettek még igen nehezen élnek, s nekik nem az a gondjuk, hogy a Trabantot Opelra cseréljék ki, hanem hogy lehessen kapni parizert, de ne olyat ám, amelynek a fele víz, mire hazavisszük, átázik a papír. Ugyanígy lehetne sorolni sok egyebet. Hogy ennyien meg ennyien vesznek részt az Olvasó népért-mozgalomban, de még annyian meg annyian nem vesznek részt benne, hogy ennyi meg ennyi gyerek született tavaly s valamelyest nőtt a népszaporulat, de még enynyi meg ennyi nem született meg, pedig kívánatos volna, hogy... De nem mondom tovább. Az előbb azt írtam: nem maximalista, hanem szocialista szemléletmódot hiányolok. Emlékeznünk kell, honnan indultunk, s tudnunk kell, mi a célunk. Valami olyasmi, hogy lassan-lassan minden dolgozó embernek — igen, mindegyiknek — megteremtsük a bőség társadalmát. Könnyebb lenne beérni kisebb cél elérésével, de hát mi mégis azt tűztük magunk elé. Ennek megfelelő a mi nézőpontunk. SZÁNTÓ JENŐ □ 11