Tükör, 1973. október-december (10. évfolyam, 40-52. szám)
1973-11-13 / 46. szám
CSOKONAI LILLÁJA November 17-én lesz Csokonai Vitéz Mihály születésének 200-ik évfordulója. Az emlékező ország figyelme, természetesen, szülővárosára, Debrecenre irányul. A Csokonai kultusznak azonban van egy szerényebb, kevéssé ismert őrhelye is Dunaalmáson, ahol a költő szerelme, Lilla — Vajda Júlia — van eltemetve. Itt, Dunaalmáson, az újjáépített volt Lévai-házban, szép múzeumot rendezett be a kitűnő Csokonaikutató, a helybéli orvos, Ferenczy Miklós. Ide kalauzoljuk el az olvasót, felhíva figyelmét a Lilla-kutatás néhány érdekes eredményére. Kevesen tudják, hogy Dunaalmáson és Komáromban Csokonai Vitéz Mihály életében sorsformáló események zajlottak le 1797 ősze s a rákövetkező év tavasza közt. „Egy nyári estve’’ fedezte fel a költő Vajda Júliát, a gazdag komáromi kereskedő, Vajda Pál a leányát, az igen szép, hosszú hajú és fehérbőrű Lillát” Bédiné komáromi lakásán. Első levelében így vall neki: „Imé, kiöntöm elődbe szívemet és minden vágyódásomat.. Szeretlek...” De meglepően ekként folytatja: „Én most eltávozom, hogy tágulást adjak gondolkodásidnak s jelenlétemmel ne gáncsolkodjak egyenes ítéletednekRövid, boldog korszak. Első szerelmes versei a nyan-koraőszi hónapokban keletkeztek, nagyrészt idegenben: „Az esküvés”, „Komárom „A Duna nimfája”, s az elragadtatás csúcsán, a „Feketepecsét”. Október elejére tehető a súlyos atmoszférájú, dunaalmási szüret - itt volt a kereskedő család szelleje, présháza ,, ahol eldöntik a szülök, hogy véget vetik az „alkalmatlan és céltalan” idillnek. Kiszemeltjük a vagyonos hírben álló Lévai István almási fakereskedő. A vagyonról terjengő suttogások alaptalanok. Lévai Istványnak, midőn nőül vett engem, semmije se volt...” — írta később Júlia. Robusztus termetű férfi a vőjelölt, 35 éves, „morcos agglegény” — jellemzi lázadva, tiltakozva. Látni se akarja a kérőjelöltet, bezárkózik és levelet ír a költőnek „félelemről, kegyetlen fótumokról”. Csokonai tudomást véve a történtekről Komáromba siet, hogy mentse, ami még menthető, titokban jegyzi el Júliát az apjától kapott pecsétgyűrűvel. Lilla korábban színt vallott már. Legyőzte aggályait, leírta ezt a szót: „Szeretlek”. De a Vajda-szülők nem tűrtek ellenszegülést. A fiatalok leveleit elfogták, s részben helytálló, főként egzisztenciális érvekkel idegenítették el a leányt a költőtől. A nagyralátó anya bántalmazta a makacskodó Júliát, Vajda Elek unokaöccs emlékezete szerint. Lilla újabb levelet írt Csokonainak Keszthelyre, ahol tanári állásért kilincselt Festetich grófnál: „Kegyes, drága lélek! Én élek és vígan. Azt hallom, az úr is vígan mulat Keszthelyen. Én az urat óhajtom, várom is... Ha soká késik, addig a Lidi is férjhez megy. Ezzel maradok az úrnak hűséges Juliannája.” Még mindig szereti a költőt, siettetni akarja Lidi húga férjhezmenési kilátásával. De Csokonai elkésett, küszöbön volt az eljegyzés a módosnak ígérkező almási kereskedővel. A szülőktől megpuhított s a dolgait sok huzavonával kissé félvállról kezelő, ideáljában csalódott Júlia kijelenti: „Nem is bánom, nem is tehetek róla.” Amit nem mond ki, a legmélyén őrzött érzéseit — amiről hallgat —, sohase fogja megtudni Csokonai. A költő viszont a búcsúlevelében, melyet Júlia haláláig őrzött, többértelmű megrendülést sugall, halmozza a fájdalom sötét képeit, mégis érthetetlenül lemondó: „Nem Lilla vagy te többé, ó életemnek angyala!” — Később így folytatja: „ ... még lehetett volna mindent orvosolni, és József napra a gróf hintáján láttál volna bemenni udvarotokra ... Két hó múlva egy városbeli Professzoráé lehettél volna... Elmegyek Keszthelyre, Te pedig Almásra... Légy oly boldog, hogy én soha eszedbe ne jussak.” — Küzdeni Júliáért, ez a gondolat föl se ötlik benne. Ferenczy Miklós, dunaalmási orvos így elemzi könyvében Lilla érzelmi kötődését Csokonai emlékéhez: „1805. Ebben az évben halt meg Csokonai. Lilla bánatos levelet küld az anyjának, társaságban nem látjuk. 1807: Társaságban nem látjuk. Húsz éve ismerte meg a költőt . 1825: Húsz éve halt meg Csokonai. Arannyal futtatott „veresréz poharat" ajándékoz az eklézsiának. 1827: Társaságban nem látjuk. Harminc éve ismerte meg a költőt. 1837: Társaságban nem látjuk a nevét. Negyven éve ismerte meg Csokonait. 1844: Második házassága alkalmával „Csokonai Vitéz Mihály Lillája”néven jegyzik be a matrikulába.” Ez a bejegyzés se lehetett Végh Mihály főesperes kívánsága. Az első férje, Lévai, kitagadta Lillát az örökségből, mindent a rokonaira hagyott. Érzelmileg megalapozott, harmonikus együttélés után ilyesféle retorzió aligha elképzelhető! Második férjét, a költekező és iszákos Végh Mihályt elhagyta Júlia — alig ötévi házasélet után —, mivel az tökéletesen kiforgatta vagyonából. Visszament a Lévaiházba 1849. nyarán. Itt halt meg magányosan és szegényen 1855-ben. A Csokonaiajándékozta gyűrűt Végh Mihály húzta le a halott útjáról és Vajda Sámuelnek adta: „Ez a gyűrű magát illeti, sógor.” Csupán a költő búcsúlevelét tették a koporsójába, a zsoltáros könyvében őrzött Lilla-dalokkal együtt. Az egykori múzsa teteme Lévai Istvánná mellé került az almási temetőbe. Így intézkedett Végh Mihály, a törvényes házastárs. Csak ennyire becsülte Júliát, a hitvesét? Vagy az elherdált Lévai-vagyonra gondolt, melyből kitagadták Lillát, és könyörgésére kapta vissza V. Ferdinánd királytól? Ki adhat erre megbízható választ ennyi idő után? Az almási Csokonai Lilla Múzeum anyagát az újjáépített Lévai-házba telepítette és rendezte be a lelkes kutató, Ferenczy Miklós. Korábban a Vajda-présházban volt a szegényes Lilla-múzeum. Körpanoráma innen a vidék. Még vakolatlan, friss téglaházat találunk Vajdáék pihenő fészke helyén, (az eredeti épület szintjén a másodikat), de a boltozatos borpince még ép. Tiszta vizű forrás bugyog fel a sarkában, hordómosásra használják ma is, mint az egykori gazda. A présház, a műemlék elpusztult. A boldogtalan Lilla sorsáról itt határoztak a szülők. S a boldog Lillaverseket követő, keserűségben fogant dalok születéséről is — akaratlanul. HUNYADI ISTVÁN Csokonai Vitéz Mihály Lilla sírja a dunaalmási temetőben A Csokonai—Lilla Múzeum, a volt Lévai-házban Lilla — Egger Vilmos portréja □ 15