Tükör, 1974. január-március (11. évfolyam, 1-13. szám)

1974-01-22 / 4. szám

A KÉPERNYŐ ELŐTT Logika nélkül a Sasfészekben Már megszoktuk, hogy akár a moziban látunk magyar kri­mit, akár a képernyőn, még ha viszonylag tűrhetően szóra­kozunk is — amint ez a Sólyom a sasfészekben négy folyta­tásából az első háromnál történt —, akkor is elsóhajtjuk: „Hát ezt még gyakorolnunk kell!”. Külföldi krimik közt sincs túl sok az igazán jó, ahol a szereplők jelleme és cselekedetei logikusan motiváltak, ahol minden szál nemcsak összeguban­colódik, de fel is fejtődik, ahol a cselekmény nemcsak izgal­masan, de hitelesen is bonyolódik. Magyar krimiben azonban még csak nem is ritka: egyszerűen nincs. Rejtély, hogy miért nem vagyunk képesek ezt igazán jól csinálni? (Mikor felejt­hettük el? Mert­ valaha tudtuk. Archív­ vetítésen láttam nemrég az 1939-ben készült 5 óra 40 című magyar krimifil­met, bizisten hibátlan volt a maga nemében!) Aczél János és Semsei Jenő eléggé közepes forgatókönyvét feljavította Bornyi Gyula vérbeli krimi-hangulatot teremtő operatőri munkája és Szőnyi G. Sándor jó ritmust tartó, sok izgalmas helyzetet teremtő rendezése, valamint — ez is rész­ben a rendező érdeme — a minden ponton jó színészi játék. Ezért végeredményben nem szórakoztunk rosszul, sokhelyütt izgultunk is. Mindez azonban nem tudott feledtetni néhány alapvető hibát. 1. Nem volt itt négy folytatásra való anyag, csak átlátszó felhígítással nyújtották ennyire. 2. A leglassúbb észjárású néző is azonnal rájött, hogy Sólyom nem lehet más, mint Koncz Gábor. A film készítői azonban ezt csak a har­madik folytatás közepén „leplezik le”, ahelyett, hogy nyílt sisakkal azonnal feltárnák a köztudottat és álizgalmak he­lyett — a nehezebb utat választva — így teremtenének mé­lyebbre ásó, valódibb izgalmakat tartogató szituációkat a cse­lekmény további folyamán. 3. Sólyom majdnem értelmetle­nül kockáztatja az életét. Ugyanis tíz perccel azután, hogy lefotózta az ellenforradalmárok titkos iratait, azok felfedezik cselekedetét, nyilvánvaló tehát, hogy már másnap átdolgoz­zák összes tervüket, s ha névsorukat felfedték is, más embere­ket keresnek hozzá! Barabás Tamás Nem Mühlens. Mühlens nem volt velünk. — De hát a pincér holtbiztosan őt jelölte meg. Nem is téveszthette össze magával. Mühlensnek szakál­la van. — Akkor nekem is volt szakállam — simogatta végig Kenton borostás és forradásos állát. Sajnáltam is, hogy le kellett vágatnom. Tudja, leestem egy szikláról. Csak látná a vállamat, milyen csúnya. Tíz éven át viseltem szakállt. Képzelheti, ho­gyan faggattak az útlevélvizsgálat­nál, mert a fénykép egészen más ... Lobenstein megpróbálta elképzelni, milyen lehet Kenton szakállal. Ken­ton elővette útlevelét, megmutatta a fényképet. De még a szakáll sem tette Mühlenshez hasonlóvá. Meg is mondta neki. — A fotó néhány éves. És maga nyilván tudja, mit lehet adni tanú­vallomásokra. Nem hisz nekem? — Meglepő, bevallom. Mikor vált el Jörgensen­től? — Fél tíztől tízig ültünk itt. Nekem még lett volna időm, de Johnnak nem. Megbeszélte valakivel, hogy találkoznak. — Beszélt Jörgensen valamit Müh­­lensről? Nem tudja, tényleg alkal­mazta őt? Vele akart találkozni még vasárnap este? Vagy mással? Egyáltalában: miért jött Frankfurt­ba? — Túl sok kérdés egyszerre — ne­vetett Kenton. — Ne haragudjon, ha egy kissé tartózkodóbb vagyok. Ter­mészetesen én már hallottam ma­gáról. De nem ismerem. Bocsásson meg a nyíltságomért. De nemcsak John haláláról van szó. Ennek az ügynek több oldala van. Magának megvan az elképzelt története, lá­tom, nem hisz nekem. Miért bíznék hát én magában? De ha Bemnig... — John ugyanis miattam jött Frankfurtba. Egy új dologgal állt elő. — A svájci adóügyekkel? — Nem. Valami mással. Lobenstein türelmetlenül kérdezte: hát akkor micsodával? — Nem tudom, igazán. Jörgensen zárkózott ember volt. — De Mr. Kenton, maga félbesza­kítja útját Afrikába, csak hogy Jör­­gensennel találkozzon, ő idejön, bár nem nagyon lelkesedett érte, ahogyan tudom, s akkor azt akarja nekem mondani, hogy nem tudja, miről volt szó? — Pénzt adtam neki. Kétezer fon­tot. Ezért találkoztunk. — És maga adott neki, anélkül, hogy tudta volna, mire? — Így van. Ha John azt mondta nekem, valami különleges dologra készül, ezt el lehetett hinni neki. — Rendben van. Kivel akart talál­kozni, mikor és hol. — Egy helyiségben az autósztrádá­nál. — Valamelyik pihenőhelyen? — Pontosan. Így lehetett. És nyil­ván nem valahol messze. Azt mond­ta, tizenöt perc alatt odaér. Tizen­egyre akart ott lenni. Ezért nem is várta meg, amíg az én gépem elin­dul. Lobenstein gondolkodott: — Tizenöt percet mondott? Akkor ez csak Langenban levő pihenőhely le­hetett. Ez közel van az Eisenberg­­hídhoz, ahol megtalálták Jörgensen holttestét. Nem is kell hozzá tíz perc autó... — Mit gondol, az az ember ölte meg, akivel találkozni akar? — Nem. A kétezer fontot annak az embernek szánta, akivel találkozót beszélt meg. Miért ölte meg volna az, ha még sok pénz várt Jörgensen­­től? — Mühlens számára kétezer font is óriási összeg volt. — Találtak nála angol font bankje­gyeket? — Nem. De ez mit bizonyít? — Semmit. És én nem is követelhe­tem magától, hogy higgyen nekem. — Kíváncsi vagyok rá, vajon a rend­őrségnek mi a véleménye erről. — Nincs szándékomban a rendőrség­re menni — mondta nyugodtan Ken­ton. — Ha tényleg az a véleménye, hogy nem Mühlens a gyilkos, miért nem megy a rendőrségre?! Gondolja, hogy a rendőrség job­ban hisz majd nekem, mint maga? Tájékoztassa maga őket. Nemsokára visszajövök Frankfurtba. — Beszélek Mühlens védőjével. Ta­lán valamit kezdhet azzal, amit most hallottam. Mit tud még, Mr. Kenton? — Semmit. Egy félóra múlva indul a repülőgépem. Kérem, hívjon fel Londonban, megegyezünk egy idő­pontban, s leülünk újra beszélgetni. — Még egy pillanatra kérem — mondta Lobensetin, s odament a bü­féhez, felmutatta újságíró-igazolvá­­nyát, megkérdezte, jelen van-e a pin­cér, aki Jörgensent és Mühlenst együtt látta. Szerencséje volt, a pin­cér odament az asztalukhoz. — Maga szolgálta ki Jörgensen és Mühlens urakat? — Igen. Miért kérdezi? — Érdekel, vajon nem tévedett-e. — Miért tévedtem volna? Láttam őket. Lobenstein megkérte Kentont. — Kérem, mutassa meg útlevelét. Kenton elég kelletlenül odaadta az útlevelet. — Nézze meg ezt a képet — mond­ta Lobenstein a pincérnek. — Nem lehetett ez a férfi az? A pincér hosszan nézte a képet, az­tán fejét rázva adta vissza. (Folytatjuk) Színész Múzeum. Érdekes vállalkozása a televíziónak a Színész Múzeum. Életközelségbe hozni a múlt neves, nagy művészeit. Erről be­szélgettünk a Színész Múzeum szer­kesztő-rendezőjével, Csenterics Ágnes­sel. — Milyen elgondolás hívta életre a Szí­nész Múzeumot? — A televízióban — mondja Csenterics Ágnes — már régi terv volt egy ilyen típusú műsor. Végül Bános Tibor forga­tókönyvei alapján hozzákezdtünk a megvalósításhoz. Az első négy adás az­óta már sorra került. — Milyen előkészületeket igényel egy­­egy művészportré elkészítése? — Eddig Jávor Pál, Rajnay Gábor, Ró­zsahegyi Kálmán és Gőzön Gyula mű­vészetéből adtunk ízelítőt. Ezekhez sok­sok ezer méter filmet kellett átnézni ahhoz, hogy kiválasszuk belőlük a meg­felelő részleteket. Fel kellett kutatni a kortársakat, olyan színészeket, akik ve­lük együtt játszottak — lehetőleg Szín­házban. — Ez azért fontos és nélkülöz­hetetlen, mert, sajnos, a régmúlt szín­házi estéket nem tudjuk feleleveníteni a képernyőn. A ma élő kortársak emlé­kein keresztül fel tudtuk villantani e nagy művészek néhány jellemző emberi tulajdonságát, s ezzel is közelebb hoz­ni az őket, emléküket a nézőkhöz. Igye­keztünk olyan helyszíneket kiválaszta­ni, amelyek tükrözik e színészek egyé­niségét. Jávorról vígszínházi öltözőjé­ben, Rajnayról a lakásán, Rózsahegyi­ről leányfalui villájában, Gózonról pe­dig a Nemzeti Színházban készítettük el a műsort. A soron következő Bajor Gi­­zi-műsor a Bajor-villában készült, amely ma múzeum. — Az eddigi adások felvetettek problé­mákat is. Mit mond erről a szerkesztő­­rendező? — Az egyik ilyen kérdéses döntés volt, hogy egy fiatal színészre, Farády Ist­vánra bíztuk a műsorvezetést. Ezzel egyértelműen azt kívánjuk kifejezni, hogy a mai fiatalság szemével akarjuk felkutatni és láttatni e nagy művész­egyéniségeket. Választ adni azok szá­mára, akik nem ismerték őket, hogy mi volt a „titkuk”. A másik pedig: érde­­mes-e, kell-e a régi színházi sikerekről csupán szólni, más művészek emlé­keiből felidézni? Szerintünk érdemes. A pályatársak — maguk is kiváló művé­szek — visszaemlékezéseit elhisszük, elfogadjuk. Sajnos, csak ritka kivétel­nek számít, hogy Gőzön Gyula Ármány és szerelem­beli alakítása megmaradt a számunkra. Mindegyik műsorban adunk jó néhány filmrészletet, s az a törekvé­sünk, hogy a továbbiakban ezt bővít­sük. Bármilyen színvonalúak is voltak ezek a régi filmek, az illető színész művészetéről azért adnak bizo­nyos képet. S a Színész Múzeumnak ez az egyik célja. — Mit láthatunk majd a további adá­sokban? — Következik tehát Bajor Gizi. S to­vábbra is havonta egyszer jelentkezik a Színész Múzeum. Bemutatjuk Kabos Gyulát, Rátkai Mártont, Csortos Gyulát, Gombaszögi Ellát. A nyári szünet után pedig terveink között szerepel a Lata­­bár-dinasztia, Kiss Manyi, Ágai Irén. Nagyon boldogok lennénk, ha a televí­zió nagyszámú közönsége továbbra is érdeklődéssel fogadná a Színész Mú­zeum soron következő bemutatóit. B. L. JAVÍTÁS: 313-313 HIBABEJELENTÉS:313-313 * SZÖVETKEZETI IPARI JAVÍTÓ SZOLGÁLAT munkanapokon 7.30-tól 19 óráig, vasár- és ünnepnapokon 9-től 13 óráig

Next