Új Tükör, 1976. október-december (13. évfolyam, 40-52. szám)

1976-11-02 / 44. szám

nekem menni kellett, most álljak le fejni? Nem gondoltam, hogy ko­moly a dolog. Két napig feküdt eszméletlen a kórházban. Agyvérzés­től. Mondogattam is, itt van most már a baj, megjött, nem is megy el innen egykönnyen. Később: — Aztán a bírósági idézés is megérkezett. A föld ügyében. — És so­rolni kezdi tárgyalásról tárgyalásra a történteket. A tanúk, akiket ő hívott, mennyi költségébe vannak, mennyi időt pusztított el a járká­­lással; hogy most ő nyerte meg a pert, most meg a tsz. Föláll a küszöbről, s vizet kezd húzni a kútból. A nap itt süt a ház előtt. Akkora világosság van, hogy a több kilomé­terre szálló porszemet is szinte látni lehet. * A kukoricát háromszor megkapálta, ugyanennyiszer a tsz is. Egy szál fű nem sok, de annyi se volt található azon a darab földön. Még mu­tatóba sem. Előfordult, hogy az egyik sor kukoricát ő kapálta, a másik sort már a szövetkezeti emberek. Köszöntek egymásnak, s néha, mintha a le­vegőnek mondanák, kiböktek egy-egy mondatot. — Ebből jó kukorica lesz — mondogatták, ő meg csak ennyit. — Annak lesz jó, aki letöri. Nem várta meg a beérést. Tudta, akkor már neki nem sok keresni­valója lesz. Egyetlen éjszakán letörte az egész táblát. Megszenvedett azon az éjszakán! Borult idő volt, az eső is szemerkélt. Csuromvizesre ázott a ruhája a vizes száraktól. Csak tapogatott a vakító sötétségben. De akkor is sietnie kellett, a reggel nehogy itt találja. Megpakolta a szekeret, ment volna, a ló nem akart húzni. Ütötte az ostorral. Hazaért. A fe­lesége az agyvérzés óta nem gyógyult meg. Már nem is fog. A lába fáj, a feje fáj. Rákiabált, gyere ki, le kell pakolni. Három kutya volt a tanyában, mind a három vonított. * — Mondtam is, piszkos munka volt, én ezt többet nem csinálom. Mezítláb van, fején kalap. A vödröt leteszi a bokor mellé. Rámpillant, aztán visszaül a küszöbre. — Magáé volt az a föld — szólok. — Enyém. Három évig az enyém. — Valamiből élni kell. — Ez a baj. — Jószág van — mondom. Vár kicsit, ujjai között babrál valamivel. — A piacra elmegy néha az asszony. Fölpakolok neki a biciklire, hogy én alig bírom megmozdítani. Tejet visz, tojást visz. De az is úgy van, hogy ami pénzt árul, rákölti az orvosra, a gyógyszerre. A per is csak a pénzt hordja a háztól. Varjú jön az égből. — Ez meg a kiscsirkét i­s fölmutat kezével a magasba.­­ A bírósági tárgyalások folyamán kiderült, hogy az 1959-es tsz-szer­­vezések idején a földrendezők nem azt a földet juttatták neki, mint amilyen helyrajzi számon azt bejelölték. Erre a tévedésre a helyi ter­melőszövetkezet három év után jött rá. Abban az időben másik tizenöt egyénileg gazdálkodónak is azon a részen volt a birtoka. Mindenki ott kapta meg a csereingatlant, a saját földje helyett, amelyek kivétel nélkül beleestek a tagosított táb­lákba. Mindnek volt tanyája, szekere, lova, némelyiknek még gyü­mölcsöse is. Ezek az emberek azonban idővel elköltöztek. Az a hír járta, hogy se szó, se beszéd, csak megjelennek egyszer a traktorok, s drótkötelet kötve a házak körül, ledöntik mindet. Ott ma­radnak fedél nélkül, kilökve az ég alá. Mindezt persze maguk a tanyán lakók találták ki. Rémlátomásaikkal egymást ijesztgették. Végül saját kezükkel pusztítottak el mindent. A földet leadták a tsz-nek, s mintha a szél söpörte volna el őket, el­tűntek. Egymaga maradt, akinek legtávolabbi szomszédja is egyedül a fa, az is csak néha, szélfújáskor szólal meg. * Elmegy az ajtó, később a kerítés mellett. A hegyes, süveg alakú bog­lya oldalának vasvilla hűtve, megfogja, tartja egy darabig, aztán azt mondja: — Úgy csatarászgatom ezt a kis szénát itt az árokban meg a dűlő szélén. A lónak elég, és meg nem szakadok bele. — Elnéz az istálló mögé. — Oda krumplit vetettem, abból meghízik egy disznó, ha ke­vés kukoricát kap is. A gyerekek elmentek itthonról, az ő dolguk volt. Mi meg el vagyunk. Csendesen, mert ilyen idős korában már minek lármázzon az ember. Megfordul. — A földből úgyse lesz semmi. — Lebontja a tanyát — mondom. — S hova megyek? — s nézésével szinte a fát ki lehetne lökni. — Hatvanévesen kapnék én valahol munkát? Éjjeli­őrnek esetleg. Mi pénz az? Akkor, ha ebédet akar főzni az asszony, mehet a piacra. Me­het a boltba. — Itt a tsz — vetem közbe. — Én azt mondtam annak idején, oda csak akkor megyek, ha a be­lépéshez protekció kell. Nem hittem sose, hogy ebből a gyülekezet­ből valaha is jó sül ki. S az az igazság, hogy a tsz-be se kellek, ha hízott disznót adnék az elnöknek, akkor se. Nem, mert mást se vesz­nek be, senkit. A közgyűlésen azt mondják az emberek: elegen va­gyunk. * A birtokháborítási ügyben végül se a járási, se a megyei bíróság nem tudott dönteni. Ítélethirdetés nélkül, a különböző, egész aktahalom­nak összegyűlt iratokat, igazolásokat átküldték intézkedés végett a járási tanácshoz. Sem ő, sem a tsz hibát nem követett el. A járás végső döntése szerint azonban a kérdéses földterület továbbra is a tsz birtokában marad. Egyéni gazda nincs több a határban, egy ember részére pedig nem tartanak fönt — nincs is miből — külön négyholdas területet. * Délutánra mintha alábbhagyna a meleg. A kapun szél jön be, s a jegenye árnyéka. Az udvar közepén állunk. — Ezután — rajta van a papíron — fellebbezni se lehet — mondja. A lapulevelek mögül előjönnek a tyúkok, belesnek a konyhaajtón, ott ténferegnek, úgy kell őket elzavarni. Kis idő múlva: — A múltból itt maradt ember vagyok. Most aztán rámszakadt az ég. Tartom, míg bírom. Elköszön, s bemegy a házba. Az ajtót is becsukja. □ 17 PÁSKÁN­YI GÉZA MERÉNYLET Már ősz van (levél pereg) suhanhat elnöki hintóm a Gellért-hegy felé (már hordó robaja Szél görget valamit) Golyóálló üvegem véd És semilyen golyó nem ütheti át Tehetek bármit Pezsgőt üvegszemből ihatok Új Bismark — mondhatom én Aranyfedezetem erős mögötte vasfedezet Semilyen golyó nem fogja hatalmam Már ősz van (levél pereg) suhanhat elnöki hintóm A Gellért-hegy felé (már hordó robaja Szél görget valamit) Golyóálló üvegem véd És ekkor Nagy-nagy fehérség „Vállhoz!” Hangfogós kivégzőosztag-zenekar Hegedűt rangrejtett áliás karabélyt egyszerre emel Micsoda kvintett vagy szextett mittudom én A közöny sortűze néma „Merénylet!” Még hallom sokaság kiabálja minden emberi nyelven Még van egy gondolatom Ki tudja majd hogy e nyárvégi merénylet A földön piros őszi leveleket hagyott

Next