Új Tükör, 1977. április-június (14. évolyam, 14-26. szám)

1977-05-15 / 20. szám

A legendának vége. Ahol pár esztendeje még a Határi-nád zöldült, a Tófelügyelőség beton-üveg székháza közel­ében, ott hallottam: ikimúlt a barcsai király. Nem halfogó kezétől érte utól a végzet, ahogy évtizedes varsaborító, hálószaggató híréhez méltó lett volna, halálra sebezte egy hajópropeller, fel­­puffadt testtel sodródott a partra, kézzel emelték ki, fintorogva. Imre István 77 éves agárdi lakos — a legöregebb férfi abból a községbeli hat családból, akiket a tó tartott el — kiment elbúcsúzni a ha­rcsakirály­­tól. Az öreg halász most öklére fekteti fejét a konyhaasztalon, a rég áhított, örökre elszalasz­tott zsákmányt gyászolja.­­­­ Tudja, uram ... Ez már nem az a jó. Kicserél­ték. M­­&7 rá se szeretek menni. Idén nem volt még lapát a kerem­ben. Megvan a jó ladikom, új­módi horgászengedélyeíH >s hozzá. Boldogulnék a horoggal is — próbáltam —, eh még mindig jób­­ban, mint ez a jövevény háromezer. Tizenkét évesen kitanultam, merre jár a hal. Csak iszo­­­nyodom, eltévednék. Behunyt szemmel eltalál­tam a Kárászostól a Vendelig, a Hinarasig, a nád­folyosókon. Most meg? Irtás a Templom-tó fe­letti kanyarban, vége a Halasnádnak, a Kesze­­gesnek, a Határi-nádból már csak falatka maradt. Mondják: öreg lett a tó, meg kell újítani. Nem tudom. Magam is öreg vagyok, s nem értek az újhoz. Csak, emlékszem, jó volt hajnalban hajót oldani. Menni a nádba. Volt, hogy hétszámra el­laktam ott. Vihar, ha jött, megfogta a hegyi sze­let a nádas. Eső esett, csimbókba kötöttem a ladik fölé, nem áztam. Hagymát vittem, kis sót, pap­rikát, kivettem a halat, s náddal forraltam ebédet a bográcsban. Férfihoz való élet volt: a szeren­csével megbirkózni. Egy hétig semmit se fogtam, aztán megesett, hogy egyetlen napon úgy meg­telt a háló, hetekre adott élést az ára. Most? Tán ezer csónak is jár a vizen. Negyedóránként be­léjük botolni. S lassan elfogynak az utolsó ívó­helyek, a sekély nádas, tavaszra áradt parti rét. Felfalják a betonfalak ... KI SZERETI IGAZÁN? Ismerem a kormányhatározaton alapuló fejlesz­tési programot. Ez kevesli is az eddigi kotrást, nádirtást, s most, a második ötesztendős lépcső­ben, újabbak végrehajtására készül. Ismerem az aggodalmakat is, amiket fiatal hor­gászok is osztanak hajdani öreg halászokkal, vá­rosi jövevények is a tóparton születettekkel, ők féltik a nádat, az egész Velencei-tavat a beton­teknővé válástól. A múlt hetekben a tóparton kószálva tallakoztam azokkal az emberekkel, akiknek nemcsak köte­lességük, szívbéli örömük is, hogy mennél hama­rább s teljesebben végrehajtsák ezt a nagyra­­tekintő tervet, amely megmenti, megfiatalítja a haldoklásra ítélt öreg tavat. Milliárd forintok árán száz- és százezer budapesti és székesfehér­vári városlakó érdekében. S találkoztam azokkal az emberekkel is, akiket elver a vízről a megnőtt hullám, az immár sza­badon áramló hegyi szél. Akik féltik a strandot a lábszármerítő iszaptól, az öblökbe sodródó kot­rási uszadéktól, akiket elborzaszt a gondolat, hogy megeszi a partfalrendezés a természetes ívóhelyeket, s hogy a halat már keltetni kell a tóba. Ez a kétfajta ember jószerivel egyben ért csak egyet: mindegyik nagyon szereti a Velencei-tavat. Nagyon szereti, tehát nagyon félti. Csak: kétféle­képp, hát haragszanak egymásra. Vesztegetni l’p­ó idő nincs. A nyolcvanas évek elejére — ha a náp.r.^s így folytatódik — az egy rezervátum kivételével £­ ióp.vnak az „ívás” utol­só lehetőségei. Ha valamit egymás .T'pa nem érté­sében elrontunk, utólag aligha lehet helyrehozni. VITÁK A NÁDRÓL Mindenekelőtt a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet szakvéleménye: „A tó területének változásánál jóval figyelemreméltóbb a náddal borított terület nagyságának megváltozása. 1932- től 1969-ig a nádasok területe több mint 4 négy­zetkilométerrel nőtt. 1932-ben a tó teljes terüle­tének 38,7 százalékán volt nádas; ez az érték 1969-ben 59 százalék. A nádborítás átlagosan 10 évenként 1 négyzetkilométert nőtt. Ezek a szá­mok a nád gyors terjedéséről tanúskodnak. Az elnádasodás a tó elöregedését jelzi, melyet csak mesterségesen lehet késleltetni, vagy megakadá­lyozni.’ Németh Gyula, aki pandúrból lett betyárrá, hiva­tásos nádarató létére a nádért reszketővé, emlé­keiből erősíti meg a tudományos szakvélemény­­történeti álláspontját. — Legénykoromban (ez egybeesik a tó első pon­tos felmérésének idejével, amit 19­32-ben Sédi Károly készített) visszább volt még a nád. Itt, a gárdonyi kikötőben, ahol most állunk, a nádas helyén még teheneket hajtottak legelni a háború utáni esztendőkben is, egy szál nád sem volt erre. A hatvanas esztendők vége előtt már folytak az irtások, s a nádas ezekkel kis darabig lépést tu­dott tartani. Már nem tud. S ezt az újabb keletű állapotot nevezi Németh Gyula „mértéktelenség­­nek” a tó természetes átalakításában. Igaza van-e? Kétkedőn nézek a mellettem ácsorgó halőrre, Fekete Tamásra, aki már eddig is csó­válta a fejét a beszélgetés hallatán. — Nemcsak szívvel kell ezt a tavat szeretni — véli —, ésszel is. A romantikának leáldozott. A vízi öregeknek, meg nekünk is, akik, mint én, még kölyökkorunkban idekaptunk, számolnunk kell vele: ez már nem az a tó, s egyre kevésbé hasonlít a régi magára. Élni, halat fogni sem lehet már úgy rajta, mint régente Egyre több ember­nek kell a tavon helyet szorítani. Ez nem megy fájdalom nélkül. Az öregek már a nagyüzemi halászatot is felpanaszolták, mondván, a villany nemcsak a halat ütötte agyon, hanem az ősi mes­terséget is. Jöttek a kísérletezések új halfajták­kal: egyik bevált, a másikat most is nyögjük. Jöttünk mi, a horgászszövetség, s kiűztük telje­sen a halászatot, bár a volt halászok egy része nekünk dolgozik, szelektálják a nem sportra való halat. Átörökítették az ősi nádi erkölcsöt a hor­gászokra is: ez a rész, amit beetettem, az enyém, nekem l** jogom van, táblát tehetek ki, elvitat­hatom tőle a j °gát. Rövidesen ez is a múlté kell hogy legyen, mert *’11 sokan leszünk hozzá. Rosszul eshet annak, aki ik­eJhez szokott, hogy nem tud magányosnak lenni a nádDtu?, de a tónak ez még nem árt meg. A tóról csak annyit mond*­hatok: mióta horgászkézen van, negyedik éve, évente átlagosan 400 mázsa halat tettünk bele. Az elején még méreteset is, hogy utolérjük ma­gunkat, aztán csupán ivadékot. Csak tegnap is vízbe eresztettünk úgy negyvenezer háromhetes kis csukát. S az eredménye? Tavaly — horoggal! — már nyolcszáz mázsa pontyot fogtak ki a Ve­lencei-tóból. Jóval később — több órás fárasztó vitában ciga­­rettagyújtásnyira megpihenve — egy önfeledt vallomást hallok dr. Springer Ferenctől, a Velen­cei-tavi Intéző Bizottság főtitkárától: — Fővárosi gyerek, kisfiú koromban láttam meg először, és beleszerettem ebbe a vadvízországba. Visszasírom az érintetten nádast, de mit lehet □ 11

Next