Új Tükör, 1977. július-szeptember (14. évfolyam, 27-39. szám)

1977-09-25 / 39. szám

ILLÉS ENDRE VÁLOGATÁSA Szegénynek lenni, alul lenni, kifosztottnak lenni, a pusztulást lázadozva s mégis tehe­tetlenül várni — annak a minden kortársá­tól különböző hangnak, egyéni és sajátos skálának, amit a magyar elbeszélők között Révész Béla életműve jelez, kétségtelenül ez az alaphangja. Legalábbis a lezárt életmű kétharmadában, a férfiévekben. Szegénynek lenni — sóha­jtás? indulat? Mind a kettő. Mennyire ismerte Révész ennek az orgoná­nak minden sípját. Erősödő bugással és el­halkuló jajongásokkal hintáztatta kis lélek­­vesztőkön ég és föld között hőseit, és velük olvasóit is. Munkásnovellái ma is fontos dokumentu­mok. Írójuk ismerte a titokzatos rúnákat: az ólomgőzben elpetyhüdt férfiarcokat, a gyu­fagyári munkáslány kihullott fogait, a sze­génység és a szenvedés zarándokait, jutahal­mok, papírboglyák, kén és foszforgőzök rab­jait, a kohók piros és fehér tü­zét szolgálók seregét, „a robot megbélyegesedett jelölt­jeit”, az író szavával. Mindez már történelem. De Révész Béla megélte mint jelenidőt: a fiatal, kegyetlen, mohó magyar ipari kapitalizmust. Megélte s úgy ábrázolta: ezt az életet nem lehet elvi­selni. Révész hősei mind belerokkannak a munkába, belebetegednek, belepusztulnak a sorsukba, kivel a robot végez, kivel­ a beteg­ség, kivel a kenyértelenség, kivel a rendőr­­kard. Valami­ valaki feltétlenül végez velük. A rémeket ideig-óráig csak kijátszani lehet, kis ravaszságokkal, szánalmas cselvetésekkel, szomorú esettséggel, tetszhalott lárvával. Ki­játszani nemcsak az életet, de azt az irányí­tó, belső hatalmat is, az egyetlent, amit ezek a hősök írójuktól s a társadalmi berendezé­süktől kaptak: a lelkiismeretüket. Révész Béla világa egyre tágult. A nyomor szomszédságában megismerte a takart nyomort is. Halk, áruló lélegzetvé­teleit. A talaj­talanul bolygó, szegény kispol­gári rétegeket. Naturalista lett volna? Inkább egy álomvi­lág írója. Figurái — amint belépnek egy-egy elbeszélésébe­n azon nyomban tiszta, ma­kulátlan hősökké válnak, testiségükkel fo­gyatékosságaikat is levető héroszok. Szocia­lizmusnak kissé bizonytalan, érzelmes szo­cializmus ez — emberiességnek annál fény­­lőbb és sugarasabb szívdobbanás. Hívebben alig kívánta valaki idézni az éle­tet, a „natúrát”, mint legjelentősebb novel­­láskötetének, a ,,Proletárok -nak írója. De a megrendítő sorsok sokszor panoptikumi vi­aszhalmozássá váltak, s az író és a valóság jelenlétét csak az anyagtalan felfokozás, a szavakat áttüzesítő fehér izzás jelezte. Révész Béla egyre gyakrabban próza­verse­ket írt, egyre zsúfoltabb, lázasabb, szagga­­tottabb stílusa buktatta el sok írását. Ment­ségéül: stílusa a kényszerűség útja volt, az erőszakolt, heves szembefordulás a jelenvaló világgal. „Újra és mindig” ismételte makacsul, konok hűséggel. S a költészet múzsája végül is megsegítette: fényt tudott belopni a sötétbe. A valóság és a fehéren izzó szó egymáshoz közelítésében nem egyszer sikerült valami­lyen súlyos, bonyolult, hármas­­,zenei, szín- és szófonat” illúzióját keltenie, ő maga „meg­szőtt emlék"-nek nevezte utolsó köteteit. A választott novella, a „Tündérek” is az enyhület óráiban született, a zene és az izga­lom csillagképei alatt. Ady Endre a barátjának vallotta, ő írta ró­la: „...itt járt egyszer egy különös, fényes és jóságos ember”. K­ÉT­­HÁBORÚ­ s nasgyer­ekek a kalitkában, az aprócska szobában nyugovóra ké­szülődtek, de előbb a segéd urak és a főnöki család cipőit fé­nyesg­ették. A gyerekek ezt a műveletet glancolásnak nevezték. Nem könnyű feladat, ha a fénymáz jófajta is volt, és a fekete tükör csakhamar csillogott is a kis cipőkön, nagy cipőkön, csak a svungot kellett legyőzni a szakállas kefékkel, és igyekeztek is na­gyon, alvás előtt, a kis inasok. Apró öklükre rákanyarították a lábbelit, öten fiatan ültek, álltak egymással szemben, versenyeztek. Neszettek a kefék, fürgélkedő inas­gyerekek magukra maradottan beszélgettek. Az elmúlt napról, amit legyűrtek, a borravalókról, amiket összeszed­tek, a pofonról, amit segéd úr elcsettintett, az inastársak fölszaba­dulásáról, amiért érdemes söpörni, cepelni, gyerekeket dajkálni . . . A szakállas kefék azért föl-alá, szabályosan glancoltak, a cúgos cipőt az egyik gyerek megforgatta az öklén, és fölmutatta . .. — Ez a csámpás Hirsché ... Itt ni, a bütykeit is látni. . . Ráköpött, svungolva ráütött, gyulladt a fény; a gyerek kapta a po­font Hirschtől. . . Fecsegtek, glancoltak, a nyálas, fekete, nagy skatulyából fölpárázott­ a fénymáz édes szaga. A csörgedező terefere el-elapadt, bóbiskás csönd keletkezett, csak a szakállas kefék neszettek. Elcsöndesedve hullott a szó a linóleumtekercsről, amit cepelni ke­resztül a városon oly nehéz, a kisasszonyka lábáról, aki lakktopánkát próbált, a főnökkel alkudozott, és a kisasszonyka meleg, pirinyó lá­bacskája benne maradt a gyerek tenyerében ... A bocskoros, sáros cipők csak nem fogytak, némuló sietséggel a kis inasok csak köpködtek, glancoltak. Lendültek a kefék, a gyerekek feje velük ingott, riadva erősködtek. A suvik sz­emélyes íze megnehezítette a levegőt. Álom lengett az éjszaká­ban. Dülöngélő cipőkkel, botorkáló kefékkel az inasok éberkedtek. Valamelyikük beledobta a csöndbe a szót: — Ki megy le kinyitni a boltot? . . . Az egyik gyerek nyomban jelentkezett: — Én nem. Társai megélénkültek, kezükön a cipőt meglóbálták és úgy geszti­kuláltak : — Te már egy hete nem nyitottad a boltot... Te vagy a soros . . . — G Géza megy le a boltba .. . Punktum . . . Géza a köréje támadó gyűrűben elkeseredetten védekezett: —■ Nem adtam oda Jenőnek a radírgumit, Pistának a noteszemet, és azt mondta, lemegy helyettem? . . . Most meg a penicilusomat kéri . . . A glancoló iram lassúdott, a szikrázó lábbelik sorakoztak a glédában, a gyerekek áradó sóhajtgatással ásítoztak. Jenő és Géza lusakodtak, a gyöngyházfényes, fúróval is éhes penicilus sorsa bizonytalankodott. Géza küzdött érte: — Nem adom ... Nem adom ... — Azt hiszed tán, hogy én nem szeretek aludni? . . . Sötétbe lemen­ni, spriccelni, söpörni, mindent fölrámolni... Az ám . .. Spekuláns kis arcát Jenő támadva emelte társára, de a szája meg­rándult, föltárult, és gusztussal ásítgatott. Géza tehetetlenül, a piros füléig eltorzultan ráásított. A bütykös, lúdtalpas cipők fogytak, a gyerekek gúnyát, kapcát elha­jítva, a vaságyakra dűltek, a lámpát eloltották, nyekeregtek a tábori ágyak, boldog testű emberkék, erre-arra forgatták magukat, olvadó szóval valamicskét még beszélgettek: — Ha fölszabadulok, azt a Hirschet én pofon vágom . . . Az altató, dajkáló éjszakában a lelkek még egy ideig csatáztak: — A penicilust!.. . Tusázó viadalmak megtalált öble volt a gyerekek éjszakája, ahová befutott a nappal, szaladgálás szüntelenségeivel, pultok között sokszor síró mos­ással, vásznak, súlyok cipelésével, gyönge vállon a kemény istránggá, minek horgán megtetézett kocsi nyikordul.. . Fáradt kis inasok elébe mentek az éjszakába, ami mögött már föl­rémült a hajnali boltnyitás, a roskasztó fölcikelődés, így hozta a teli nappal az estét, a glancoló bóbiskolást, üzér harco­kat, párbajos tereferéket. Viadal volt ez . .. A bolti raktáriban, ahol szortíroztak, az udvaron, ahol fát vágtak, a lakásban, ahol dajkáltak, mosogattak, glancoltak, az alvásról seftel­­tek a kis inasok. A féltett, vágyakkal elszerzett ingóságok csereberél­ed­­tek egymás között. A notesz, a piros nyakkendő, a tokos ceruza gazdát cserélt a tör­vényszerűséggel, aszerint, mint lepte meg hajró este a gyerekeket a csiklandós borzongás, eszükön a glancolás után következő káprá­­zattal, a fölkomorló boltnyitással. . . Vad, viszályos, szitkos, néha majdnem síró csaták közben, ekkor lett a piros nyakkendőből, a noteszekből, a tokkal való ceruzából álom­­nyoszolya, és kíméletlenül, de viharzó egzekválással elcsaklizták egy­mástól jószágaikat a gyerekek. Kévés: Ma TÜNDÉREK 14.

Next