Új Tükör, 1979. január-március (16. évfolyam, 1-12. szám)
1979-03-11 / 10. szám
Tizenhét éves korában zenekarvezető volt egy éjszakai mulatóhelyen. (Kapitány Anni ott ült öltözőjében a tükör előtt, félmeztelenül, ő kopogott, belépett, zavarba jött. „Gyere csak be nyugodtan, Kistamás”, mondta az énekesnő.) Volt orvostanhallgató (innen anatómiai tudása és kuruzslásra való hajlandósága), és hoszszú éveken át szerszámkészítő az Izzóban. (Innen vonzódása a fémhez — bár általában meghitt viszonyban van minden anyaggal, amivel szobrász dolgozni szokott.) Volt „néger” szobrász, abból élt, hogy besegített más szobrászoknak, nagyolni, simítani, befejezni. Éveken át éhezett. Magamagának közben fát faragott, gipszet mintázott. Művészi pályán elindulni még a Képzőművészeti Főiskola elvégzésével sem könnyű — főiskola nélkül manapság egy alpinista erőfeszítésére és kitartására van szükség, hiszen nem segít sem ösztöndíj, sem támogatás, sem a befogadási készség esetleges gesztusa onnan, ahol az elismerést és megrendelést osztják. Műterme tele van szerszámmal, hegesztőapparáttal, fémdarabolóval, százféle kalapácscsal, rafinált kis csavarhúzóval, nagy fúrógépekkel és finom kis vésőkészletekkel. Az anyaghoz való viszonyának látható kifejezései ezek a szerszámok. Bárhová kerül, másnap már tegező viszonyban van a presszóslánnyal, a szomszéd belgyógyásszal, a sarki maszek villanyszerelővel; lakásában állandóan szól a telefon, állandóan jönnek -mennek emberek, a legkülönfélébb céllal és szándékkal. Közben, azt hiszem, magányán senki sem tud áttörni, ő maga a legkevésbé. Ha egyedül van, dolgozik. Nem tudom, mikor ér rá olvasni, pedig sokat olvas. Ha kérsz tőle egy pohár vizet, hajlandó elmenni érte, ha közelebb nem talál, gyalog Kecskemétig; közben legszívesebben rugós késsel és bokszerrel járna, mert hátha ok nélkül nekiesnek embertársai az utcán. Betegségeit, mint a halál hírnökeit figyeli magában s köziben hetykén mázsás vasakat, köveket emelget. Mindezt nem léha színesítésül mondtam el. Közelebbről-távolabbról meghatározója vagy megértetője szobrászi munkájának. Láttam, amint önmagává nőtt. Először kis, rézlemezből hajlított tárgyakkal, egy székkel, amelyen hanyagul ott lógott a zakó, valaki odadobta harminc-negyven évvel ezelőtt, azóta meghalt, de a zakó még mindig szinte őrzi a teste melegét; józsefvárosi fák támadnak fel a múltból, körülöttük hirdetőtáblák karámja; egy régi újság lóg a kávéházi fogason; az apró suszterműhelyből csak a suszter hiányzik. Mindegyik szobor tele van érzelemmel, egy régi pillanatot őriz, vagy ha úgy tetszik, olyan halotti beszéd, mint Kosztolányi verse. E szobrok a naturalizmusig pontosak és egyszeriek voltak: általános érvényt az érzelem intenzitása adott nekik. A világ magyarázata, fémek segítségével, ezután következett. Fekete Tamás ezután s azóta a tárgyak s talán a világ szerkezetét keresi. Mikroszkóp alatt tanulmányozza a kagylót, a levelet, a tobozt. S szerkezetét igyekszik, nagyra növesztve, kifeszíteni a térben, szögvasarcból, acélból. E struktúrájukban élő szobrok sem mentesek azonban az érzelemtől, az érzékek eleven hatásától. Egy keresztváz rácsozatába zárt Krisztus-test, a kagylóerezetből bibeként kiemelkedő krómacél tű (Vénusz?), a fenyőtoboz tépett szimmetriája, valamennyi többet jelent az anyag szerkezeti szépségeinek felfedezésénél. De hát ez természetes is: minden művész a világot akarja megérteni és megértetni a maga módján. szász IMRE A FÉMEK ÉRZÉKENYSÉGE Portrévázlat Fekete Tamásról