Új Tükör, 1979. január-március (16. évfolyam, 1-12. szám)

1979-03-11 / 10. szám

T­izenhét éves korában zenekarvezető volt egy éjszakai mulatóhelyen. (Ka­pitány Anni ott ült öltözőjében a tü­kör előtt, félmeztelenül, ő kopogott, belépett, zavarba jött. „Gyere csak be nyu­godtan, Kistamás”, mondta az énekesnő.) Volt orvostanhallgató (innen anatómiai tudá­sa és kuruzslásra való hajlandósága), és hosz­­szú éveken át szerszámkészítő az Izzóban. (Innen vonzódása a fémhez — bár általában meghitt viszonyban van minden anyaggal, amivel szobrász dolgozni szokott.) Volt „né­ger” szobrász, abból élt, hogy besegített más szobrászoknak, nagyolni, simítani, befejezni. Éveken át éhezett. Magamagának közben fát faragott, gipszet mintázott. Művészi pályán elindulni még a Képzőművészeti Főiskola el­végzésével sem könnyű — főiskola nélkül manapság egy alpinista erőfeszítésére és ki­tartására van szükség, hiszen nem segít sem ösztöndíj, sem támogatás, sem a befogadási készség esetleges gesztusa onnan, ahol az el­ismerést és megrendelést osztják. Műterme tele van szerszámmal, hegesztő­­apparáttal, fémdarabolóval, százféle kalapács­csal, rafinált kis csavarhúzóval, nagy fúró­gépekkel és finom kis vésőkészletekkel. Az anyaghoz való viszonyának látható kifejezé­sei ezek a szerszámok. Bárhová kerül, más­nap már tegező viszonyban van a presszós­­lánnyal, a szomszéd belgyógyásszal, a sarki maszek villanyszerelővel; lakásában állan­dóan szól a telefon, állandóan jönnek -mennek emberek, a legkülönfélébb céllal és szándék­kal. Közben, azt hiszem, magányán senki sem tud áttörni, ő maga a legkevésbé. Ha egyedül van, dolgozik. Nem tudom, mikor ér rá ol­vasni, pedig sokat olvas. Ha kérsz tőle egy pohár vizet, hajlandó elmenni érte, ha köze­lebb nem talál, gyalog Kecskemétig; közben legszívesebben rugós késsel és bokszerrel jár­na, mert hátha ok nélkül nekiesnek ember­társai az utcán. Betegségeit, mint a halál hír­nökeit figyeli magában s köziben hetykén má­zsás vasakat, köveket emelget. Mindezt nem léha színesítésül mondtam el. Közelebbről-távolabbról meghatározója vagy megértetője szobrászi munkájának. Láttam, amint önmagává nőtt. Először kis, rézlemez­ből hajlított tárgyakkal, egy székkel, ame­lyen hanyagul ott lógott a zakó, valaki oda­dobta harminc-negyven évvel ezelőtt, azóta meghalt, de a zakó még mindig szinte őrzi a teste melegét; józsefvárosi fák támadnak fel a múltból, körülöttük hirdetőtáblák karám­ja; egy régi újság lóg a kávéházi fogason; az apró suszterműhelyből csa­k a suszter hiány­zik. Mindegyik szobor tele van érzelemmel, egy régi pillanatot őriz, vagy ha úgy tetszik, olyan halotti beszéd, mint Kosztolányi verse. E szobrok a naturalizmusig pontosak és egyszeriek voltak: általános érvényt az érze­lem intenzitása adott nekik. A világ magya­rázata, fémek segítségével, ezután követke­zett. Fekete Tamás ezután s azóta a tárgyak s talán a világ szerkezetét keresi. Mikroszkóp alatt tanulmányozza a kagylót, a levelet, a tobozt. S szerkezetét igyekszik, nagyra nö­vesztve, kifeszíteni a térben, szögvasarcból, acélból. E struktúrájukban élő szobrok sem mentesek azonban az érzelemtől, az érzékek eleven hatásától. Egy keresztváz rácsozatába zárt Krisztus-test, a kagylóerezetből bibeként kiemelkedő krómacél tű (Vénusz?), a fenyő­toboz tépett szimmetriája, valamennyi többet jelent az anyag szerkezeti szépségeinek fel­fedezésénél. De hát ez természetes is: minden művész a világot akarja megérteni és megér­tetni a maga módján. szász IMRE A FÉMEK ÉRZÉKENYSÉGE Portrévázlat Fekete Tamásról

Next