Új Tükör, 1979. január-március (16. évfolyam, 1-12. szám)

1979-03-11 / 10. szám

PERCZEL ZITA • Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt , mint a tündérme­sékben ... De a tündérme­sék kegyetlenek. Ma is, annyi év után, messze a Trasteverében, ahogyan a rómaiak hívják, Róma szí­vében, a vadszőlővel befut­tatott teraszon, ahol írok, könny jön a szemembe, amikor képzeletemben ma­gam előtt látom a régi Nemzeti Színházat, a Víg­színházat. És megjelennek képzeletemben régi-régi barátaim, ismerőseim, sze­relmeim, ellenségeim , színészkollégáim. Ágai Irén Budapesten... Kezdjük az ABC első betűjével: A, mint amare, amare... Ágai Irén: őt szerettem a legjobban, és ő volt első kollégám is. A Lányok az intézetben című darabban játszottunk 1933 őszén, ő volt a főszereplő, én pedig a barátnője. Tele volt szeretettel. Olyan sze­rényen segítette kollégáit a próbákon, az előadáso­kon, hogy azoknak eszükbe sem jutott megköszönni neki. A nagy jelenetet egy­más karjában játszottuk, két rémült, fiatal leány, éj­jel az intézetben. Az én ijedtségemet a lámpaláz is fokozta, életem első pre­mierje volt, és miközben reszketve mondtam nagy monológomat, Irén simo­gatta a karomat és súg­ta: „Ne hadarj... nyugod­tan ... ne félj ... nagyon jó vagy ...” Irén túl korán született és túl hamar halt meg. Most lenne itt az ő ideje. Negyven éve is a mai ön­állóságot testesítette meg, s mintha ma is itt volna, mintha holnap is itt lenne, mintha élne ma is, holnap is, rengeteg más mai és holnapi Irénben. Sehogyan sem illett bele az akkori konvenciókba. Kicsi volt és törékeny, de egyben erős és energikus, óriási fekete szemével. Tü­relmetlen volt, de ehhez a tehetsége adott neki jogot. Nagyon sok mindenhez ér­tett, szerintem színházi rendező is lehetett volna. Kitűnően fényképezett, raj­zolt, horgászott, főzött. Sok minden között választha­tott volna úgy, hogy mind­egyikben primadonna le­gyen. Élete végéig — ami bor­zasztóan rövid volt, nagyon fiatalon halt meg, alig har­mincéves korában — ba­rátnőm maradt. Még a Lá­nyok az intézetben előadá­sai idején ment férjhez a kitűnő filmrendezőhöz, Szé­kely Istvánhoz. Sokszor voltam náluk, budai villá­jukban. Amikor az újságok elkezdték támadni őket, hogy miért mindig Ágai Irén a Székely-filmek pri­madonnája. Pista gyorsan csinált velem két filmet. Ez a Dunaparti randevú volt és a Lovagiam ügy. Ekkortájt már erősen kez­dett fújdogálni a hitleriz­­mus szele nálunk is. Irén­nel a Vígszínházban ját­szottunk együtt, a Hunyady Sándor-darab, a Júliusi éj­szaka felújításában. Min­dig elmentem megnézni, egy Bús-Fekete-darabban szerettem a legjobban, ta­lán azért, mert ezután ment ki a férjével együtt, Amerikába. Ez volt az utolsó szerepe Budapesten. 1937-ben engem meghív­tak egy szerepre Párizsba, és ott is ragadtam. Onnan aztán Amerikába mentem, Hollywoodba, és ott talál­koztam újra Irénnel. Az egyik napon szólt a tele­fon: „Szervusz, itt Irén!” — mondta —, „Azonnal szeretnélek látni!” Azonnal láttuk is egymást, de már késő volt... Évekkel túl késő, Irén már menthetet­len volt. Magas vérnyomás, rossz idegállapot, a rossz idegállapot felnyomta a vérnyomást, a magas vér­nyomás pedig csak még jobban rongálta az idegeit, kórházba került. Amikor meglátogattam, már majd­nem vak volt szegény. A Bús-Fekete-darabban, amelyben olyan nagyon szerettem (Több mint sze­relem volt a címe), az egyik felvonásban a szín­pad ketté volt osztva ... Az egyik felében Tőkés Anna sírt, mert a darab szerint a szeretője, a fiatal, nagy jövőjű és törtető or­vos, Irént vette feleségül. A díszlet másik felében pedig Irén állt, boldogan, mosolyogva, amint a nász­éjszakájára készül, rózsa­színű hálóingben, fényes, fekete hajával... ..és Hollywoodban így is láttam utoljára, Hollywoodban, a kórház­ban, rózsaszínű hálóingben, fényes, fekete hajával, amint az operációjára ké­szült, mosolygott, bátor volt , és meghalt. Irén története is egyike a kegyetlen tündérmeséknek, amelyek csak Budapesten érthetők. Kitűnő filmsztár, a legnagyobb magyar film­rendező felesége, aki csak őt szerette, vigyázott rá, filmtémákat keresgélt a számára, csak vele akart forgatni. .. Irén is csak ve­le dolgozott, kis csoport voltak ketten együtt, „team”, Irén a mindenkin segítő, a mindenkihez jó, pedig engedte, hogy a férje szeresse... El lehetett vol­na képzelni, hogy jóra for­dul a sorsuk. Ott, a film­ipar fővárosában, Holly­woodban. Ott volt „min­denki”, aki számít. A leg­jobb rendezők, filmírók, színészek, technikusok, mind Hollywoodba mene­kültek a háború alatt... Hát hogyne fogadták vol­na Székely Istvánt, az első sikeres magyar hangosfilm, a Hyppolit, a lakáj és még annyi más sikeres magyar film rendezőjét, és Ágai Irént, a Lila akác és még annyi más magyar film sztárját, a Vígszínház egyik legjobb színésznőjét, aki szép volt, tehetséges és fia­tal.. . Hát hogyne fogad­ták volna tárt karokkal... hát hogyne...? De nem így történt, nem voltak kitárt karok. Irén csak várt, hogy a férje majd elintézi. .. Ahogyan ő is a férjét akarta segíte­ni , mintha tükörképe lettek volna egymásnak. Pista, Irénben csak a film­sztárt látta, a kitűnő szí­nésznőt, sok magyar film népszerű főszereplőjét, Pis­tában Irén a Hyppolit, a lakáj rendezőjét látta, a New York kávéházat, a Hunnia filmgyárat, ahol csakugyan kitárt karokkal várták őket mindennap, ezer és ezer nap. Pedig olyan kevés kel­lett volna, hogy Irén elin­duljon ... és beérkezzen. Talán csak egy kis időre kellett volna elszakadnia a budapesti színházi rang, a budapesti sikerek emléké­től, bedobnia magát a nagy, amerikai mindenségbe, akár statisztált volna, hogy jól megtanuljon angolul, elvállalt volna valami kis állást, megismerte volna Amerikát... Előbb-utóbb biztosan felfedezték volna. Hiszen olyan tehetséges volt, olyan sok szeretet volt benne! Ehelyett egy kis szigeten éltek ketten. A kis laká­sukban egymás szemében keresték a múltat, ami pe­dig elmúlt. Még Budapes­ten is elmúlt már akkor, kegyetlenül múlt el. A tap­soló, a hízelgő barátok, a rokonok nagy részét el­égették a haláltáborokban, a budai villát szétlőtték az ostrom alatt... Kevés kellett volna hoz­zá, hogy elinduljon és be­érkezzen Amerikában is ... Kevés? Benne alanyi volt az emberi méltóság, annyi volt a szeretet. Hogyan te­hette volna meg, hogy ne hallja a segélykiáltást, ami Európából áthallatszott? Hogyan tudott volna opti­mista lenni Hollywoodban a pálmafák alatt, ahol egész évben süt a nap? Hogyan is vigasztalódhatott volna avval, hogy „ő” élet­ben maradt? Fényes fekete hajával, rózsaszínű hálóin­gében csak mosolygott, bá­tor volt — és meghalt. (Folytatjuk)­ Színészkollégáim (1933-1937) 2 Ágai Irén, (Klári) és Bé­­kássy István (Gach Ri­chard) Éri Halász Imre— Bihari László Kezdete 8- kor, vége 11-kor című da­rabjában (1937) Ágai Irén a korabeli szín­házi hetilap címlapján Ágai Irén (Kathrine) és Somló István (Georges) Henri Bernstein Reménység című színművében a Vígszínház színpadán (1935)

Next