Új Tükör, 1979. január-március (16. évfolyam, 1-12. szám)
1979-03-11 / 10. szám
PERCZEL ZITA • Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt , mint a tündérmesékben ... De a tündérmesék kegyetlenek. Ma is, annyi év után, messze a Trasteverében, ahogyan a rómaiak hívják, Róma szívében, a vadszőlővel befuttatott teraszon, ahol írok, könny jön a szemembe, amikor képzeletemben magam előtt látom a régi Nemzeti Színházat, a Vígszínházat. És megjelennek képzeletemben régi-régi barátaim, ismerőseim, szerelmeim, ellenségeim , színészkollégáim. Ágai Irén Budapesten... Kezdjük az ABC első betűjével: A, mint amare, amare... Ágai Irén: őt szerettem a legjobban, és ő volt első kollégám is. A Lányok az intézetben című darabban játszottunk 1933 őszén, ő volt a főszereplő, én pedig a barátnője. Tele volt szeretettel. Olyan szerényen segítette kollégáit a próbákon, az előadásokon, hogy azoknak eszükbe sem jutott megköszönni neki. A nagy jelenetet egymás karjában játszottuk, két rémült, fiatal leány, éjjel az intézetben. Az én ijedtségemet a lámpaláz is fokozta, életem első premierje volt, és miközben reszketve mondtam nagy monológomat, Irén simogatta a karomat és súgta: „Ne hadarj... nyugodtan ... ne félj ... nagyon jó vagy ...” Irén túl korán született és túl hamar halt meg. Most lenne itt az ő ideje. Negyven éve is a mai önállóságot testesítette meg, s mintha ma is itt volna, mintha holnap is itt lenne, mintha élne ma is, holnap is, rengeteg más mai és holnapi Irénben. Sehogyan sem illett bele az akkori konvenciókba. Kicsi volt és törékeny, de egyben erős és energikus, óriási fekete szemével. Türelmetlen volt, de ehhez a tehetsége adott neki jogot. Nagyon sok mindenhez értett, szerintem színházi rendező is lehetett volna. Kitűnően fényképezett, rajzolt, horgászott, főzött. Sok minden között választhatott volna úgy, hogy mindegyikben primadonna legyen. Élete végéig — ami borzasztóan rövid volt, nagyon fiatalon halt meg, alig harmincéves korában — barátnőm maradt. Még a Lányok az intézetben előadásai idején ment férjhez a kitűnő filmrendezőhöz, Székely Istvánhoz. Sokszor voltam náluk, budai villájukban. Amikor az újságok elkezdték támadni őket, hogy miért mindig Ágai Irén a Székely-filmek primadonnája. Pista gyorsan csinált velem két filmet. Ez a Dunaparti randevú volt és a Lovagiam ügy. Ekkortájt már erősen kezdett fújdogálni a hitlerizmus szele nálunk is. Irénnel a Vígszínházban játszottunk együtt, a Hunyady Sándor-darab, a Júliusi éjszaka felújításában. Mindig elmentem megnézni, egy Bús-Fekete-darabban szerettem a legjobban, talán azért, mert ezután ment ki a férjével együtt, Amerikába. Ez volt az utolsó szerepe Budapesten. 1937-ben engem meghívtak egy szerepre Párizsba, és ott is ragadtam. Onnan aztán Amerikába mentem, Hollywoodba, és ott találkoztam újra Irénnel. Az egyik napon szólt a telefon: „Szervusz, itt Irén!” — mondta —, „Azonnal szeretnélek látni!” Azonnal láttuk is egymást, de már késő volt... Évekkel túl késő, Irén már menthetetlen volt. Magas vérnyomás, rossz idegállapot, a rossz idegállapot felnyomta a vérnyomást, a magas vérnyomás pedig csak még jobban rongálta az idegeit, kórházba került. Amikor meglátogattam, már majdnem vak volt szegény. A Bús-Fekete-darabban, amelyben olyan nagyon szerettem (Több mint szerelem volt a címe), az egyik felvonásban a színpad ketté volt osztva ... Az egyik felében Tőkés Anna sírt, mert a darab szerint a szeretője, a fiatal, nagy jövőjű és törtető orvos, Irént vette feleségül. A díszlet másik felében pedig Irén állt, boldogan, mosolyogva, amint a nászéjszakájára készül, rózsaszínű hálóingben, fényes, fekete hajával... ..és Hollywoodban így is láttam utoljára, Hollywoodban, a kórházban, rózsaszínű hálóingben, fényes, fekete hajával, amint az operációjára készült, mosolygott, bátor volt , és meghalt. Irén története is egyike a kegyetlen tündérmeséknek, amelyek csak Budapesten érthetők. Kitűnő filmsztár, a legnagyobb magyar filmrendező felesége, aki csak őt szerette, vigyázott rá, filmtémákat keresgélt a számára, csak vele akart forgatni. .. Irén is csak vele dolgozott, kis csoport voltak ketten együtt, „team”, Irén a mindenkin segítő, a mindenkihez jó, pedig engedte, hogy a férje szeresse... El lehetett volna képzelni, hogy jóra fordul a sorsuk. Ott, a filmipar fővárosában, Hollywoodban. Ott volt „mindenki”, aki számít. A legjobb rendezők, filmírók, színészek, technikusok, mind Hollywoodba menekültek a háború alatt... Hát hogyne fogadták volna Székely Istvánt, az első sikeres magyar hangosfilm, a Hyppolit, a lakáj és még annyi más sikeres magyar film rendezőjét, és Ágai Irént, a Lila akác és még annyi más magyar film sztárját, a Vígszínház egyik legjobb színésznőjét, aki szép volt, tehetséges és fiatal.. . Hát hogyne fogadták volna tárt karokkal... hát hogyne...? De nem így történt, nem voltak kitárt karok. Irén csak várt, hogy a férje majd elintézi. .. Ahogyan ő is a férjét akarta segíteni , mintha tükörképe lettek volna egymásnak. Pista, Irénben csak a filmsztárt látta, a kitűnő színésznőt, sok magyar film népszerű főszereplőjét, Pistában Irén a Hyppolit, a lakáj rendezőjét látta, a New York kávéházat, a Hunnia filmgyárat, ahol csakugyan kitárt karokkal várták őket mindennap, ezer és ezer nap. Pedig olyan kevés kellett volna, hogy Irén elinduljon ... és beérkezzen. Talán csak egy kis időre kellett volna elszakadnia a budapesti színházi rang, a budapesti sikerek emlékétől, bedobnia magát a nagy, amerikai mindenségbe, akár statisztált volna, hogy jól megtanuljon angolul, elvállalt volna valami kis állást, megismerte volna Amerikát... Előbb-utóbb biztosan felfedezték volna. Hiszen olyan tehetséges volt, olyan sok szeretet volt benne! Ehelyett egy kis szigeten éltek ketten. A kis lakásukban egymás szemében keresték a múltat, ami pedig elmúlt. Még Budapesten is elmúlt már akkor, kegyetlenül múlt el. A tapsoló, a hízelgő barátok, a rokonok nagy részét elégették a haláltáborokban, a budai villát szétlőtték az ostrom alatt... Kevés kellett volna hozzá, hogy elinduljon és beérkezzen Amerikában is ... Kevés? Benne alanyi volt az emberi méltóság, annyi volt a szeretet. Hogyan tehette volna meg, hogy ne hallja a segélykiáltást, ami Európából áthallatszott? Hogyan tudott volna optimista lenni Hollywoodban a pálmafák alatt, ahol egész évben süt a nap? Hogyan is vigasztalódhatott volna avval, hogy „ő” életben maradt? Fényes fekete hajával, rózsaszínű hálóingében csak mosolygott, bátor volt — és meghalt. (Folytatjuk) Színészkollégáim (1933-1937) 2 Ágai Irén, (Klári) és Békássy István (Gach Richard) Éri Halász Imre— Bihari László Kezdete 8- kor, vége 11-kor című darabjában (1937) Ágai Irén a korabeli színházi hetilap címlapján Ágai Irén (Kathrine) és Somló István (Georges) Henri Bernstein Reménység című színművében a Vígszínház színpadán (1935)